Június 8 - Prágai Szent Ágnes, Boldog Sándor István vértanú

Apja I. Ottokár cseh király, anyja Konstancia, III. Béla királyunk leánya volt. Hatalomra törő apja, aki minden eszközt megengedettnek tartott arra, hogy a német birodalomtól minél függetlenebbé tegye országát, a kis Ágnest afféle sakkfiguraként ide-oda mozgatta jellemtelen politikai játékainak sakktábláján. Először eljegyezte a gyermeket a sziléziai herceg, Henrik egyik fiával. Nagy szerencse és kegyelem volt ez Ágnes számára, mert így elkerülhetett a prágai udvarból. Ágnest jövendő férje édesanyjának, a későbbi Szent Hedvignek gondjaira bízták, aki a trebnitzi cisztercita nővérek kolostorában helyezte el őt. Ez a kolostor volt Hedvig legkedvesebb alapítása, s az a három év, amit Ágnes ezeknél a magasan művelt nővéreknél töltött, döntő hatással volt egész életére.

Amikor Ágnes jegyese egy vadászaton szerencsétlenül járt, a kislányt hazavitték Prágába, és egy időre a premontrei nővérekre bízták Doksonyban. Közben a becsvágyó apa új, politikailag még előnyösebb kapcsolatot keresett. Elígérte Ágnest II. Frigyes császár trónörökösének, a későbbi VII. Henrik királynak, és nevelésének befejezésére Ausztriába küldte a Babenbergek udvarába. Hamarosan azonban ürügyet keresett és talált ennek az eljegyzésnek a fölbontására is, hiszen lányáért most már a hatalmas angol király, III. Henrik, valamint maga -- az időközben megözvegyült -- II. Frigyes császár versengett. Mit sem törődve immár felnőtt leánya ellenkezésével, aki mindenáron szerzetesnő akart lenni, eljegyezte őt a császárral. Mielőtt azonban az esküvőre sor kerülhetett volna, 1230- ban váratlanul meghalt Ágnes apja, Ottokár, s ekkor a pápa, IX. Gergely segítségével Ágnesnek sikerült rávennie Frigyest, hogy adja vissza szabadságát.

A huszonöt éves hercegnő egy pillanatot sem késlekedett: királyi öltözetét durva darócra cserélte föl, s Prága város peremén, a nyomornegyedben keresett magának egy kis házat. Bizonyára Boldog Hedvig példája nyitotta föl szemét az elkényeztetett királyi gyermeknek, hogy már korán észrevette azt a minden képzeletet fölülmúló társadalmi igazságtalanságot, ami a különböző osztályokat elválasztotta egymástól, s ami arra késztette Assisi Szent Ferencet és Klárát is, hogy elhagyják szüleik előkelő városi otthonát. Őket követte a cseh hercegkisasszony is.

Atyja halála után hamarosan minoriták érkeztek Prágába. Ágnes rávette testvérét, Vencel királyt, hogy építtessen nekik kolostort (és Szent Jakab tiszteletére templomot) közvetlenül a kis ház közelében, ahol lakott. A minorita testvérek között két német is volt. Az egyik Wormsból származott, nevét nem tudjuk, a másik Kuttenbergi Theoderick volt. Ők tanították Ágnest, és beajánlották Szent Klárának, aki csakhamar olyan szívélyes viszonyba került vele, hogy a ,,lelke felének'' mondta. Négy, szeretettől sugárzó levél maradt ránk, melyeket Ágneshez intézett. Egy klarissza kolostor alapításáról és megerősítéséről van bennük szó. Szent Jakab temploma mellett létesült a kolostor, s Klára öt nővért küldött közvetlenül maga mellől. 1234- ben Ágnes átvette a kolostor irányítását.

A kolostor körül csakhamar kórházak és árvaházak, menhelyek és lepratelepek egész koszorúja létesült. A gazdagok közül is sok harmadrendi csatlakozott hozzájuk vagyonukkal és munkaerejükkel. Különleges jelentőségű lett egy kórház-alapítása, melyben az ápolói munkát volt keresztes vitézek vették át. Ezek ,,Keresztes Lovagok a Vörös Kereszttel'' néven szervezetbe tömörültek, s Ágnes gazdag alapítvánnyal látta el őket. A hercegnő szerény otthonából hamarosan egész városnegyed lett, melyben Ágnes három templomot is építtetett: Szent Ferenc, Mária Magdolna és Borbála tiszteletére.

Ágnes kolostora olyan vonzerőt jelentett, hogy II. Ottokár legidősebb leánya, valamint a legelőkelőbb nemesi családokból 12 leány kérte a fölvételét. Hamarosan újabb és újabb kolostorokat tudtak alapítani. Ezekben a kolostorokban úgy tartották a szegénységet, mint az Assisi melletti San Damianóban Szent Klára körül. A nővérek, akik gyermekkorukat többnyire fényűzésben és bőségben töltötték, új életet kezdtek: kemény vezeklésben és a legteljesebb szegénységben táplálták, ápolták és gondozták a szegényeket, Krisztus legdrágább testvéreit.

Ágnes a családja iránt is megőrizte nagy szeretetét. Ha a szükség úgy kívánta, erélyesen és okosan közbe tudott lépni ügyeiket támogatva. Halála előtt nem sokkal békét szerzett Vencel király és lázadó fia, Ottokár között.

Hetvenhét éves korában, 1282. március 2-án halt meg. 1930-ban a régi Jakab-templomban megtalálták a sírját. Boldoggáavatási perét 1936-ban újrakezdték, miután XI. Pius még könyvtáros korában a milánói Ambrosiana könyvtárban megtalálta az ügyre vonatkozó legfontosabb okmányokat. De mint egykor a huszita háborúk, most a II. világháború akadályozta meg az eljárás befejezését. Ágnes kolostorai egészen 1782- ig, II. József szekularizációs rendeletéig megmaradtak. Szentté avatását II. János Pál pápa végezte el 1989. november 12-én.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Sándor István 1914. október 26-án Szolnokon született, édesapja vasúti alkalmazott volt. Vallásos neveltetésének bölcsője a család mellett a szolnoki ferences főplébánia volt: itt részesült a keresztség, az elsőáldozás és a bérmálás szentségében. Tagja volt a Szívgárdának, rendszeresen ministrált és lelkigyakorlatokon vett részt. Tanulmányait a polgári fiúiskolában, majd a Szolnoki Magyar Királyi Állami Fa és Fémipari Szakiskolában végezte, ahol a vasesztergályos és rézöntő szakmát tanulta ki (1928–1931).

Don Boscót és a szaléziakat a Szalézi Értesítőn és más, a rákospalotai Don Bosco Nyomdából kikerülő lelki olvasmányokon, hitbuzgalmi lapokon keresztül ismerte meg. Nagy hatással volt rá a Szalézi Társaság szellemisége. 1936. február 12-én lépett be a rákospalota-újpesti Clarisseumba, a Szalézi Társaság házába. Sándor István a nyomdában kezdett dolgozni, felügyelte az inasgyerekeket, a templomban pedig a ministránsokkal foglalkozott. Hamar otthon érezte magát a szaléziak között, „szerette a könyvet, az oltárt és az oratóriumot”. Közösségszervező képességét mutatja, hogy a Katolikus Iparos- és Munkásifjak Országos Egyesületének (KIOE) is aktív csoportvezetője lett.

1938. április 1-jén kezdte meg a noviciátust Mezőnyárádon. Egyik társának visszaemlékezése szerint „már ekkor lehetett látni, hogy személye predesztinálva volt a fiatalok nevelése terén, Don Bosco nevelési módszere szerint”. Többször is behívták katonának, ezeket az időszakokat leveleinek tanúsága szerint „lelki számkivetésként” élte meg: fájdalmasan nélkülözte a „noviciátus virágoskertjét”, és a mindennapi szentmisét és szentáldozást. A durva környezet sem tudott azonban ártani kibontakozó lelkiségének: „ha valami nehézség vagy szomorúság akar erőt venni, futok a Szűzanya oltalma alatt az Úr Jézus imádandó szent sebeire és erőt merítek” – írta egyik levelében. Első fogadalmát 1940. szeptember 8-án tette le arra, hogy „minél több ifjú lélekbe kitűzhesse Don Bosco fehér, Máriás lobogóját”. Fennmaradt szolgálati lapja szerint a frontot is megjárta: először 1941-ben, majd másodszor 1942–43-ban, amikor a Don-kanyarba került és híradósként részt vett az itt zajló harcokban, A lövészárokban is Don Bosco fiához méltóan viselkedett: kötelességét pontosan teljesítette, de megőrizte összeszedettségét, hivatási hűségét. A lehetőségek szerint bajtársai lelki életét is gondozta. Rövid hadifogság után, hazatérve folytatta szalézi formációját. Örökfogadalmát 1946. július 24-én tette le, majd tovább végezte munkáját a fiatalokkal és a nyomdában.

A szerzetesrendek feloszlatása után rövid ideig sekrestyésként működött a Clarisseumban, illetve Szolnokon, majd Budapestre visszatérve a Persil-gyárban helyezkedett el segédmunkásként Kiss István álnéven. A Clarisseumba járó fiatalokból újjászervezte a betiltott KIOE-csoportokat, rendszeresen találkozott velük, hitéleti útmutatást adott nekik. Tanítványai között volt a szaléziak néhány régi növendéke is, akiket az új rendszer jó munkáskádereknek vélt és besorozott az államvédelmi hatóság kötelékébe. Ezek a kapcsolatok és szervezői tevékenysége Sándor Istvánt a – szerzeteseket egyébként is megfigyelő – rendszer látóterébe sodorták. Elöljárói előkészítették külföldre való távozását, de ő tudatosan visszautasította ezt a lehetőséget; nem akarta elhagyni növendékeit.

Letartóztatására 1952. július 28-án került sor. A kihallgatások során kínzásoknak vetették alá. A bírósági tárgyalás 1952. október 28-án kezdődött zárt ajtók mögött; a „pártőrség pere” néven ismert koncepciós eljárásban IV. rendű vádlottként szerepelt, a tizenöt vádlott-társ között ott voltak tanítványai és rendtársai is. A fő vádpont „a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés” volt, Sándor István esetében a hatalom példát akart statuálni, hogy „az egyháziakat távol tartsák a munkásfiataloktól, különösen a diktatúra fegyveres bázisától”. A bíróság őt és még három társát kötél általi halálra ítélte. A másodfokú ítélet ezt helybenhagyta, a kegyelmi kérvényeket egy kivételével elutasították. Sándor Istvánon az ítéletet 1953. június 8-án végrehajtották.

Archívum