Március 4 - Szent Kázmér királyfi, Boldog Meszlényi Zoltán püspök és vértanú

Kázmér IV. Kázmér lengyel király hat fia közül másodikként született 1458. október 3-án a krakkói királyi várban. Édesanyja, II. Habsburg Albert Erzsébet nevű leánya nevelte kilencedik évéig. Akkor a híres történetíró, Dlugosz Jan kanonok, majd egy idő múlva az ismert humanista, Callimachus Buonaccorsi lett a tanítója. Így Kázmér és testvérei alapos és átfogó műveltségre tettek szert, amely egyformán kiterjedt a klasszikus és a kortárs irodalomra. Szellemi iskoláztatásával egy időben folyt kiképzése a lovagi szolgálatban is. A történeti források nem említik az ifjú herceg különösebb vallásos érdeklődését vagy jámborságát. Úgy látszik azonban, hogy nemeslelkűsége és jó emlékezőtehetsége révén kiemelkedett testvérei közül. Mivel szülei anyai örökösödés jogán igényt tartottak a cseh és a magyar koronára, 1471-ben Wladiszlávot, az elsőszülöttet Prágában királlyá tették, Kázmérnak pedig ugyanabban az évben a magyar koronát kellett volna megszereznie Magyarország erőszakos meghódításával. A magyar hadjárat azonban Korvin Mátyás ellen balul ütött ki, s a történtek mély és tartós benyomást tettek Kázmérra. Apja viszont egyre jobban bevonta a lengyel államügyekbe, és utódjául jelölte őt.

Amikor 1481-ben leleplezték az orosz fejedelmek Jagelló-ellenes összeesküvését, a király egy időre Litvániába tette át székhelyét, hogy ott megszilárdítsa uralmát. Családja Lengyelországban maradt, és ennek következtében Kázmér mint királyi helytartó székelt Radomban Secundogenitus Regni Poloniae (Lengyelország királyának másodszülöttje) címmel. Fiatal kora ellenére két éven át ellátta ezt a hivatalt. Igazságossága és a rablóvilág fölszámolására irányuló tettei általános elismerést, sőt szeretetet és ragaszkodást váltottak ki a nép körében. 1483 tavaszán apja a litvániai Vilniuszba hívta és ott alkancellárrá tette. Néhány hónapig tartó lelkiismeretes hivatalviselés után azonban Kázmér kénytelen volt megromlott egészségi állapota miatt Grodnóba menni, hogy ott kezeltesse magát, mivel hosszabb ideje tuberkulózisban szenvedett. Az akkori gyógymódokkal nem tudták egészségét helyreállítani, s 1484. március 4-én a krakkói püspök jelenlétében meghalt. A király Vilniuszba vitette holttestét, és az ottani dóm Mária-kápolnájában temettette el. Általános volt a gyász Kázmér felett, s tisztelete hamarosan kialakult, különösen a vilniuszi keresztények között. Litvánia lovagjai az ő közbenjárását kérték harcaikban.

Szentté avatását I. Zsigmond lengyel király kérte Zaski János lengyel prímás közvetítésével az V. lateráni zsinat idején (1512-- 1517). 1521-ben ez már meg is történt, és a kanonizáló bullát az akkor éppen Rómában tartózkodó polocki püspöknek, Ciolek Erazmusnak adták at. Az okmány azonban sohasem jutott el Lengyelországba, mert Ciolek püspök Rómában pestisben meghalt. Minden akta és okmány elpusztult a kor zűrzavaraiban. A reformáció után III. Wasa Zsigmond király újra kérte Kázmér kanonizációját, és 1602-ben VIII. Kelemen pápától új okiratot kapott, mely X. Leó korábbi iratára hivatkozott. 1604. május 10-én Szent Kázmér ereklyéit egy új kápolnába vitték át Vilniuszban. Nem sokkal később ott épült föl az első templom a város és a keresztény Litvánia védőszentjének tiszteletére.

Történeti dokumentumokból és kortársak tanúvallomásaiból elég anyag van birtokunkban, amely világosan megrajzolja a szent lelki képét. Minden forrás egyhangúan bizonyítja, hogy Kázmérnak olyan jellembeli és lelki vonásai voltak, amelyeket az udvari élet körülményei közt sem megszerezni, sem megőrizni nem volt könnyű.

Kázmér jámborságát, minden mélysége mellett, jótékony rejtőzés jellemezte. Az államvezetéssel járó sokféle elfoglaltsága mellett mindig talált alkalmat, hogy feltűnés nélkül visszavonuljon az imádság csendjébe. Különös szeretettel és tisztelettel volt a Szűzanya iránt. A Szent Bernátnak tulajdonított Omni die dic Mariae... (Minden nap mondj Máriának...) kezdetű imát saját kezűleg írta pergamenre, és ismételten megtette imádsága és elmélkedése tárgyává. Ettől a pergamentől sohasem vált meg, még a halálos ágyán sem. Amikor 1604-ben fölnyitották a koporsóját, ezt az írást találták a feje alatt. Jámborságában távol állt tőle minden magamutogatás. A tanúk állítása szerint szívesen használta föl az éjszaka vagy a kora reggel csendes óráit, hogy észrevétlenül imádkozhasson a templomban. Istennel való együttélése személyes, kimunkált, következetes és mély volt. Odaadásából merítette az erőt az állandó önneveléshez és mások vezetéséhez. Különösen fontosnak tartotta az erkölcsi tisztaság megőrzését és szeretetben való elmélyítését. Abból a tényből, hogy Kázmér nem követte orvosai tanácsát és nem hagyta abba az önmegtartóztatást, egyes életrajzírói azt a következtetést vonták le, hogy tisztasági fogadalmat tett. Élete utolsó éveire vonatkozóan ez nem is látszik valószínűtlennek, de mindannak megfelelően, amit róla tudunk, Kázmér számára a tisztaság nem erkölcsi alapon álló testellenes tüntetés volt, hanem szívének egyszerű tette, amely a hit és a szeretet odaadásából fakadt.

Kázmér lelkületére elsősorban jellemző -- az összes dokumentumban hangsúlyozott -- szeretete és igazságossága az emberek iránt. Amikor egy alkalommal Boroszló polgárai segítségét kérték a csapássá lett rablóvilág leküzdésére, mivel az már az egész tartományukban elhatalmasodott, levélben azt válaszolta nekik (1482. február 11.), hogy megteszi a kellő intézkedéseket az igazságosság érdekében, melynek gyakorlására egész életében törekedni akar. Nemcsak a lengyel életrajzírók festenek Kázmérról kiváló képet, hanem még egy kortárs porosz krónika is kiemeli eyyéniségét. Ez a forrás is nyomatékosan és félreérthetetlenül dicséri a régens Kázmér igazságosságát és bölcsességét. Targowiczki János, a királyi kancellária titkára ugyanebben a szellemben megállapítja, hogy Kázmér jellemének említett tulajdonságaival ,,sok nép szívét'' megnyerte. Szent Kázmérnak oly gyakori, jámborkodó elrajzolása ellen hatásosnak tetszik mindenekelőtt az a tárgyilagos és lelkes dicséret, amelyet Callimachus, a nagy humanista talált a lengyel királyfira: ,,Vagy nem kellett volna megszületnie, vagy örökké kellett volna élnie.''

Ünnepét 1621-ben vették föl a római naptárba, március 4-re.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Meszlényi Zoltán 1892. január 2-án született Hatvanban, szülei tanító-házaspárként Rimaszombatból települtek át Magyarországra. Zoltán Rimaszombaton, majd Budapesten végezte tanulmányait, érettségit az esztergomi kisszemináriumban szerzett (1909). Vaszary Kolos bíboros már ekkor felfigyelt tehetségére, közbenjárására római ösztöndíjat kapott.
A kivételes tehetségű fiatalember 1915-ben kánonjogi diplomával fejezte be tanulmányait a Pápai Gergely Egyetemen. Korengedménnyel még ebben az évben pappá szentelték Innsbruckban (1915. október 28.), majd rövid komáromi kápláni szolgálat után Csernoch János bíboros Esztergomba rendelte.

1917-től érseki levéltáros és szertartó, 1920-tól érseki titkár és szentszéki jegyző. Csernoch János halála után (1927) Serédi Jusztinián bíborosnak is megbízható és hűséges munkatársa lett, aki rábízta az érseki irodaigazgatói tisztet, valamint kanonoki stallumot adományozott neki és egyéb felelősségteljes feladatköröket is ráruházott, majd amikor megürült az esztergomi segédpüspöki szék, őt találta a legalkalmasabbnak betöltésére. A püspökszentelésre 1937. október 28-án került sor, Meszlényi püspök jelmondata hűen tükrözte jellemét: „Fidenter ac fideliter”, azaz: „Bizalommal és hűséggel”. Mindezek mellett kitűnő egyházjogászként az Egri Érseki Jogakadémiának is professzora lett.

Serédi Jusztinián halála után ugyanilyen elkötelezettséggel szolgálta az egyházmegyét Mindszenty József bíboros idején is, aki minden tisztségében megerősítette őt és további feladatokat bízott rá. Mindszenty bíboros letartóztatása után Drahos János kanonok, esztergomi általános érseki helynök irányította a főegyházmegyét, azonban 1950. június 15-én elhunyt. Temetése után az összegyűlt káptalan Meszlényi Zoltán segédpüspököt választotta meg a tisztségre. Meszlényi püspök a káptalani helynöki székfoglalója alkalmából kiadott körlevelében így fogalmazta meg cselekedeteinek alapelvét: „Krisztus hű pásztoraként a hitet és Egyházunk iránti hűséget meg nem tagadtam soha.” Ez a mondat sorsát is előrevetítette, életútja és lelkisége alapján elképzelhetetlen volt róla, hogy alkut kössön az ateista államhatalommal.

A püspököt alig két héttel helynökké választása után, 1950. június 29-én letartóztatták. Bírósági eljárás nem volt, ítélet sem született, további sorsa néhány túlélő sorstársának visszaemlékezéséből ismeretes. Meszlényi Zoltánt rövid ideig a budapesti Gyűjtőfogházban tartották fogva, majd átszállították a kistarcsai internálótáborba. Itt a többi rabtól elkülönítve őrizték egy ablaktalan szobában, ahol télen a fagy, nyáron a hőség tette elviselhetetlenné a helyzetét. Őrei bántalmazták, szükséges gyógyszereit nem kaphatta meg. Sok szenvedés után 1951. március 4-én a Mosonyi utcai kórházba már a halott főpásztort szállították be, március 10-én temették el a rákoskeresztúri Új köztemetőben. Halálát utólagosan anyakönyvezték. 1966. június 22-én hamvait exhumálták, földi maradványai az esztergomi bazilika sírboltjába kerültek.

Archívum