Tiszta Forrás
2018. december 10.   
Névnap: Judit, Loretta

Laudetur Jesus Christus!

Te öntöd a források vizét patakokba, a hegyek közt csörgedeznek.
Inni adsz a mező vadjainak, a szomjas vadszamár merít belőlük.
Az ég madarai partjaikon laknak, az ágak közt zengik énekük.
A hegyeket kamráid vizéből öntözöd, eged gyümölcsével a földet jóltartod.
Füvet nevelsz az állatoknak, és növényeket, hogy az ember jóllakhasson; hogy a földből kenyeret nyerjen. (Zsolt 104.10 – 14.)

De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne." (Jn 4.14)

Kedves Olvasóink! ~ ~ ♡ ♡ ~ ~ Ma este 20:00 órai kezdettel Dr. Barsi Balázs OMF atya 2018. december 9-én (Advent 2. vasárnapján) elhangzott prédikációját láthatják a weboldalon. ~ ~ ~ ~ Isten áldja meg Barsi atyát, adjon neki erőt, egészséget, hogy még hosszú ideig szolgálhasson közöttünk! ~ ~ ♡ ♡ ~ ~

Jelen van

0 felhasználó
15 látogató

Látogatások

- ma: 472
- tegnap: 827
2018.08.21. 01:00 Kristóf
Hozzászólások: 0

Augusztus 21 - Szent X. Piusz pápa

Augusztus 21 - Szent X. Piusz pápa

Giuseppe Sarto egy Treviso melletti kis faluban, Riesében született 1835-ben. Apja szegény parasztember volt, aki mellesleg a falu levélhordói tisztét is betöltötte. Szülei örömmel nevelték a kis Beppót, és a plébános is nagyon szerette, mert szívesen és gyakran ministrált neki. Tizenkét éves korától naponta a hét kilométerre lévő Castelfrancóba járt iskolába. Később a páduai szemináriumban kapott helyet, hogy befejezhesse gimnáziumi tanulmányait. Ugyanitt hallgatta a teológiát.

1858-ban szentelték pappá Castelfrancóban. Utána buzgó lelkipásztorként működött, előbb mint káplán Tombolóban, majd plébánosként Salzanóban. Később Trevisóban kanonok, szemináriumi tanár és a püspök általános helynöke lett.

Ötvenesztendős volt, amikor XIII. Leó pápa 1884-ben kinevezte mantovai püspökké. Tíz évvel később, 1894-ben velencei pátriárka és bíboros lett. Amikor a páduai püspök, Mons. Callegari a Szentszék megbízásából érdeklődött, hogy elfogadná-e a velencei pátriárkai székre szóló kinevezést, ezt táviratozta vissza: ,,Pontosan ez hiányzik nekem. Sarto.''

Tíz évvel később, 1903. augusztus 4-én Giuseppe Sarto velencei pátriárkát megválasztották pápának. A X. Pius nevet vette fel, ,,bízván abban, hogy mindazok a szent pápák imádkoznak értem, akik a Pius nevet erényes életükkel megbecsülték, és határozott szelídséggel kormányozták és védelmezték az Egyházat''.

XIII. Leó pápa (1878--1903) érdeklődése főleg az Egyház külső életére irányult, különösen az egyházi hagyomány és a modern világ közötti összhang megtalálása érdekében. Ezzel szemben az utód, X. Pius pápa minden erejével az Egyház belső megújulása felé fordult. Első enciklikájában (1903) ezt írta: ,,Egész pápaságunk célkitűzése, hogy mindent megújítsunk Krisztusban azért, hogy Krisztus legyen minden mindenben.''

X. Pius pápa a bensőség embere volt, ugyanakkor támogatta az intézményeket és a szervezeteket, ha úgy látta, hogy azok a belső élet kibontakozásának az eszközei. Ebben az értelemben egyik legjelentősebb műve az egyházjog kodifikációja, amelyet megválasztása után az első napon elindított. Igaz, a mű csak utóda, XV. Benedek pápa alatt fejeződött be. E kodifikáció nem csupán a túlságosan felduzzadt jogszabály-halmaz rendszerezését és egyszerűsítését jelentette, hanem sokkal inkább azt, hogy a jogot a megváltozott körülményekhez alkalmazzák, hiszen nagyon sok jogszabály már nem felelt meg az élet elvárásainak. Különösen nagy volt a zűrzavar a házasságjog területén, ezért a pápa az egész jogi anyagból kiemelte a házasságjogot, elsőként ezt vizsgáltatta át, és léptette érvénybe.

Első gyakorlati reformként a pápai udvar, a kúria átszervezéséhez fogott hozzá. Ősrégi hivatali szokások megszüntetésével egyszerűsítette az ügymenetet, bizonyos munkaköröket újra meghatározott, és az egész kúriát az egyszerűség felé mozdította ki évszázados mozdulatlanságából. Abból indult ki, hogy a római egyházmegyének mintaként kell szolgálnia a többi püspökség számára. Látogatásaival sikerült megszüntetnie a visszaéléseket, s lassan meg tudta honosítani a korszerű lelkipásztori módszereket.

Szívügye volt a papok megszentelődése, mert úgy látta, hogy ,,a papnak először saját magában kell megformálnia Krisztust, ha ugyanezt másokban végre akarja hajtani''. A belső megújulás egyre szélesebb körben kezdett hatni: az itáliai püspökök egymás után kezdték látogatni az egyházmegyéjüket, s a szemináriumokban sokkal nagyobb gondot kezdtek fordítani a tudományos képzésre és a növendékek aszketikus nevelésére.

A joghoz hasonló bizonytalanságok és áttekinthetetlenség uralkodott a liturgiában is. X. Pius pápának már velencei pátriárka korában gondja volt az egyházi zene ápolására. Most az egyházi zene célját abban határozta meg, hogy ,,ébressze föl a hívekben az áhítatot, és könnyítse meg az imádságot''. Különös figyelmet szentelt a gregorián éneknek. Rómában egyházi zenei főiskolát nyitott, s a liturgia kérdéseinek tisztázása érdekében újra kiadta a római misekönyvet és breviáriumot.

X. Pius pápa nem az elvont tudományok embere volt, jóllehet kimagasló szellemi képességekkel rendelkezett. A tudományos kutatás csak annyiban érdekelte, és csak annyiban támogatta, amennyire a vallásos élet számára hasznosnak és szükségesnek látta. Ezért alapította meg Rómában a Biblikus Intézetet a szentírástudomány felélesztése céljából. A bencéseket pedig megbízta a Vulgata új, kritikai kiadásának elkészítésével.

Szenvedélyesen szerette az igazságot, és harcolt is érte. Az úgynevezett ,,modernizmus'' irányzatában különös veszedelmet észlelt. Amikor ezt az Egyház hagyományos tanításától eltérő tant megbélyegezte, határozott és hajthatatlan volt; de a tévedő emberekkel szemben állandóan éreztette atyai jóságát, és nem megtörni, hanem megtéríteni akarta őket. Az már további kérdés, hogy mennyire volt szerencsés a ,,modernizmus'' megjelölés annak a szellemi áramlatnak az elnevezésére, amely kezdetben a katolikus teológusok körében jelentkezett, majd egyre szélesebb körben elterjedt. Azt a benyomást keltette ugyanis, hogy az Egyház eleve mindennel szembeszegül, ami modern a kultúrában és a szellemi életben, s ha válaszol a világ kérdéseire, az mindig csak visszahúzó, a múlt felé irányuló lehet, nem mutathat a jövőbe.

A pápa kemény hangon beszélt a ,,lázadókról'', akik álnok módon hirdettek igen nagy tévedéseket, pl. a dogmafejlődés lehetőségét. Az úgynevezett reform-katolicizmus képviselői azonban -- leszámítva néhány kivételt -- távol álltak attól, hogy kétségbe vonják a katolikus hit alapigazságait. Igaz, voltak ellenséges szellemek is, mint a francia Loisy, az angol Tyrell és az olasz Minnocchi, akik a haladás köpenyébe burkolózva támadták a keresztény alapelveket, azáltal, hogy az isteni kinyilatkoztatás bírájává magasztalták föl az emberi értelmet.

A pápa 1907-ben Lamentabili kezdetű dekrétumával ötvenhat tételt mtélt el, amelyek a kinyilatkoztatás, a hit, a dogmák, a szentségek és az Egyház körébe tartozó tévedések voltak. Néhány hónappal később a Pascendi kezdetű enciklikában pedig gyökeresen elvetette a modernizmust.

Az általános elítélés következtében, amely kihatott az Egyház gondolkodására és teológiai tudományára is, egyre inkább megmutatkozott és egyre nagyobb befolyásra tett szert a nem kevésbé veszedelmes integralizmus. Ez a modernizmussal ellentétes irányzat szembefordult az Egyháznak minden olyan alkalmazkodásával, amely kapcsolatot akart találni a modern kultúra pozitív eredményeivel, sőt még a teljesen világi szférákba is be akart avatkozni. Ebből éles, belső egyházi vita robbant ki, amely még a jóérzésű katolikusokban is bizonytalanságot és nem egy esetben eltévelyedést okozott.

1910-ben a pápa elrendelte az antimodernista esküt, mellyel minden klerikusnak évenként meg kellett ígérnie, hogy elutasítja az eretnek módon értelmezett dogmafejlődést s általában a történetkritikai módszert, és hitet tesz a Pascendi enciklika és a Lamentabili dekrétum tételei mellett. E kötelezettség alól a német teológiaprofesszorokat nem sokkal később felmentették. A belső harc szomorú következménye az lett, hogy azok a törekvések, amelyekkel közös nevezőt akartak találni a kultúra és a vallás, a világ és az Egyház között, eredménytelenné váltak. Hosszú esztendőkre, sőt évtizedekre késedelmet szenvedett az Egyháznak az új világhoz való alkalmazkodása.

X. Pius pápa, akinek gondolkodásában a vallási élet foglalta el a központi helyet, a politikát csupán szükséges rossznak tekintette. Távol akarta tartani az Egyházat az állammal való összefonódástól, sőt a két terület minél szigorúbb szétválasztására törekedett. Röviddel megválasztása után rendeletet adott ki arról, hogy a pápaválasztásba semmiféle világi hatalom nem szólhat bele, nem emelhet tiltakozást, vétót a megválasztandó személlyel szemben. Erre az utolsó példát a saját választása szolgáltatta, mert Ferenc József osztrák császár és magyar király Puzyna krakkói bíboros érsek által vétót jelentett be Rampolla bíborossal szemben, aki a legesélyesebb volt a megválasztásra.

XIII. Leó pápa felfogásával szemben kezdettől fogva tiltakozott az ellen, hogy a klérus, sőt általában a katolikus hívek részt vegyenek a politikai életben. Látta ugyanis, hogy az egymás után alakuló pártok és egyesületek egyre áttekinthetetlenebbé teszik a közéletet. Németországban a katolikus szervezetek érdekében avatkozott be a felekezetközi egyesületekkel szemben. A Borromeus enciklika (1910) negatív hatást váltott ki, mert a vegyes vállalatok szervezésének rosszallásával (ti. olyan vállalatokról volt szó, amelyet német katolikusok és protestánsok együtt akartak alapítani) sok evangélikus hívő megbotránkozását okozta, és ezzel súlyosan megterhelte a katolikus és evangélikus közösségek kapcsolatait.

Franciaországban betiltotta a katolikus szociális szervezetet, mert demokratikus szellemben működött, és szerencsétlen módon az Action Française oldalára állt, amely szélsőjobboldali politikai csoportosulás volt.

X. Pius pápa nem volt sem tudós, sem politikus, hanem szívének minden dobbanásával igazi lelkipásztor volt. Ahol csak tehette, kereste a nép közelségét. Nagyon értett hozzá, hogyan kell az egyszerű emberek nyelvén szólnia. Ha prédikált vagy más alkalmakkor szólt az emberekhez, szava egyszerű volt és világos, s mivel a szívéből fakadt a szó, könnyen megtalálta az utat a hallgatók szívéhez. Lelkipásztori tevékenységében Vianney János volt a példaképe. A képe állandóan ott volt az íróasztalán, és 1905-ben boldoggá is avatta. Oltárra emelte Eudes Jánost és Bécs nagy lelkipásztorát, Hofbauer Kelement.

Mikor mint mantovai püspök a látogatását jelezte egy plébánosnak, ezt írta neki: ,,Szombaton este, éppen úgy, mint vasárnap vagy hétfőn, a rendelkezésükre állok, hogy gyóntassak. S amennyiben jónak látja, fél tizenegykor, a nagyböjti prédikáció helyett mondhatok egy rövid beszédet a népnek.'' Nem is könnyű eldönteni, hogy mit csodáljunk jobban ebben a néhány szóban: a lelkipásztori buzgóságot-e vagy az alázatosságot?

Amikor a velencei pátriárka pápa lett, minden áldott vasárnap a vatikáni kertben vagy valamelyik vatikáni udvaron a világ minden részéről érkezett zarándokok számára egyszerű katekézist tartott, vagy a napi evangéliumról beszélt röviden.

Különös gondot fordított az Eucharisztiára és a belső életre. A mai liturgikus élet kulcsszava, az actuosa participatio, 'tevékeny részvétel', tőle származik. Az volt a célja, hogy ,,a hívek a szentmisét imádkozzák, és ne mise közben imádkozzanak''.

Indítványozta és szorgalmazta a gyakori áldozást is: ,,Senkit sem szabad visszatartani az áldozástól, ha a kegyelem állapotában van, és jó szándékkal közeledik a szent asztalhoz.'' Mindenekelőtt azt akarta, hogy a gyermekek az addigi gyakorlattól eltérően -- általában tizennégy éves korukban járultak először szentáldozáshoz -- korábban áldozzanak.

Nemes jelleme magától értetődő egyszerűségben és alázatosságban, kimeríthetetlen szeretetben, jóságban, nagylelkűségben és nem utolsó sorban finom humorban mutatkozott meg, mellyel a merev szertartásosságot is fel tudta deríteni. De ha az ügy úgy kívánta, energikus és kérlelhetetlen volt. Pápasága vége felé közeledve egyre inkább érezte a háború fenyegető veszedelmét. ,,Jön a háború'' -- szokta mondani nagyon gondterhelten. S még meg kellett érnie, hogy a háború valóban kitört.

Kifejezett kívánsága volt, hogy a testét ne balzsamozzák be, de amikor a boldoggá avatáskor felnyitották a sírt, a testét teljes épségben találták! Három évvel később, 1954. május 29-én XII. Pius pápa a szentek sorába iktatta.

Amikor 1903-ban a konklávéra indult, a velencei hívek sírva búcsúztak tőle. Ő így válaszolt nekik: ,,Élve vagy halva, de visszajövök''. És valóban visszatért Velencébe: 1959-ben XXIII. János pápa egy napra visszavitette a holttestét és a lagunák mentén a velencei nép olyan lelkesedéssel fogadta, mintha az eleven pátriárka tért volna haza. Romlatlan teste a Szent Péter-bazilikában, az első bal oldali mellékkápolnában nyugszik. Ünnepét 1955-ben vették fel a római naptárba, szeptember 3-ra, 1969-től Szent Bernát után, augusztus 21-én ünnepeljük.

Képtalálat a következőre: „szent X. piusz”

Archívum

Hozzászólások

Ide írhatja hozzászólását...
A hozzászóláshoz jelentkezzen be!
Még nem érkezett hozzászólás