Tiszta Forrás
2018. december 15.   
Névnap: Valér, Detre

Laudetur Jesus Christus!

Te öntöd a források vizét patakokba, a hegyek közt csörgedeznek.
Inni adsz a mező vadjainak, a szomjas vadszamár merít belőlük.
Az ég madarai partjaikon laknak, az ágak közt zengik énekük.
A hegyeket kamráid vizéből öntözöd, eged gyümölcsével a földet jóltartod.
Füvet nevelsz az állatoknak, és növényeket, hogy az ember jóllakhasson; hogy a földből kenyeret nyerjen. (Zsolt 104.10 – 14.)

De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne." (Jn 4.14)

Jelen van

0 felhasználó
18 látogató

Látogatások

- ma: 40
- tegnap: 903
2018.09.13. 00:00 Kristóf
Hozzászólások: 0

Szeptember 13 - Aranyszájú Szent János

Szeptember 13 - Aranyszájú Szent János

János ugyanabban az Antiochiában született, amelyben Szent Lukács és Antiochiai Szent Ignác. Családja gazdag volt, de apja, a magas rangú császári katonatiszt korán meghalt. Jánost az édesanyja nevelte, aki húszévesen maradt özvegy, és nem ment újra férjhez. Teljesen a fiának szentelte életét. Gondoskodott róla, hogy János a világi kultúrát éppúgy elsajátítsa, mint a vallási műveltséget, megóvta a nagyvárosi élet veszedelmeitől, s fia egyébként szigorú életét egy kevés kényeztetéssel ellensúlyozta. Nagy hatással volt Jánosra, aki tizennyolc éves volt, amikor megkeresztelkedett.

Erre a nevezetes napra később visszaemlékezett egy prédikációjában, amelyet az újonnan kereszteltekhez intézett. A hitben talált utat az evangéliumhoz, és egy percig nem ingadozott Platón vagy Krisztus elfogadása között. S jóllehet a műveltsége görög volt, nagyon kritikusan szemlélt mindent. Ebből következett, hogy a keleti egyházatyák közül ő a hellénizmustól leginkább független gondolkodó. Retorikai és filozófiai tanulmányai végeztével Libaniosz mester kiváló tanítványa lett, szülővárosában telepedett meg, de hamarosan lemondott a világi karrierről, visszavonult a rétorságtól, és fölvette a kisebb rendeket. El akart vonulni a pusztába a remeték közé, de édesanyja, aki érte áldozta az életét, értett hozzá, hogyan kell visszatartania fiát e lépéstől.

A város zűrzavarából azonban mégiscsak kiment János, és a város kapujának közelében bérelt lakást, hogy ott, a csendes környezetben, aszketikus élettel a Szentírás tanulmányozásának szentelje magát. Antiochiának Szent Pálig visszanyúló keresztény hagyománya és híres teológiai iskolája volt, melynek nagy tanáregyénisége volt Tarzuszi Diodorosz. János az ő szentírásmagyarázatait hallgatta. Az antiochiai iskola sajátsága az volt az alexandriai iskolával szemben, hogy a Szentírás szó szerinti értelmét kutatta. János ezt a szellemet tette magáévá, és élesen elhatárolta magát az Alexandriában közkedvelt allegorikus magyarázatoktól éppen úgy, mint a teológiai vitáktól. Ő az evangéliumban Krisztus hívó szavát kereste. Nagyon szerette Máté evangéliumát, Szent Pál iránt pedig oly nagy csodálattal volt, hogy tizennégy naponként összes levelét végigolvasta. Bizonyára ezekből az olvasmányokból merítette azt az apostoli ösztönzést, amely végül kiszólította magányából. Egyelőre azonban édesanyja tiltakozása ellenére mégiscsak kivonult a hegyek közé, hogy ott a szerzetesekkel együtt kemény vezeklés és virrasztás közepette szolgáljon az Úrnak. E kemény aszkézis nem volt jó hatással az egészségére. A szerzetesek körében azt a belső békét és buzgóságot kereste, amely csak azokban a közösségekben lelhető föl, melyeknek tagjait Krisztus szeretete gyűjti egybe.

A papságot azonban többre tartotta a szerzetességnél. Azt mondta, hogy a kettő között oly nagy különbség van, mint ,,egy császár és az alattvalója között''. Miután a szerzetesi élet próbáját kiállotta, a missziós tevékenység felé fordult. Visszatért Antiochiába, ahol az öreg Meletius püspök 380/381-ben diákonussá szentelte. János ekkor harmincnégy éves lehetett. Feladatköre a prédikálás lett, ebben lehetett a leginkább segítségére a püspöknek. János tizenkét éven át prédikált, ,,akár alkalmas volt, akár alkalmatlan'', állandóan szem előtt tartva a célt, hogy a pogány erkölcsöktől, a cirkuszi játékok, a színház és a hagyományos pogány ünnepek szenvedélyes szeretetétől megszabadítsa az embereket. Néhány visszaélést a nevén kellett neveznie: a papság gyengeségét és hibáit, az Istennek szentelt szüzek otthoni közösségeit. A szegényeket sújtó igazságtalanságokkal is szembe kellett szállnia. Eközben szorgalmas irodalmi tevékenységet is folytatott.

János született szónok volt. Nagyon szemléletesen, képszerűen tudott beszélni, s ha kellett, marón gúnyos is volt. Értette a szójáték művészetét, ugyanakkor nyíltan és szenvedélyesen fogalmazott. Ám ez a ragyogó rétor moralista is volt, aki a szívek titkait nagy hozzáértéssel és finomsággal elemezte. Amikor beszédeiben jellemrajzokat ad, vagy bűnökről és víciumokról bírálattal szól, kérlelhetetlen tárgyilagosságról tesz bizonyságot. Ha bárki más szájából hallották volna a hívők azt az ironikus ostorozást, amit Jánostól hallottak, megbotránkoztak volna. Az antiochiai nép azonban értette őt, aki csak azért támadt rájuk olykor kemény nyíltsággal, hogy jobb útra vezesse őket. És a nép megérezte, hogy ez a szónok a szívéből keresi őket, és őszintén a javukat akarja. Mindenekelőtt az egyszerű emberek tudták, hogy aki itt beszél, annak gondja van rájuk. Mily gyakran volt János a szegények szószólója! Hányszor emelt szót azok érdekében, akik éhen-szomjan haltak a városban! Ostorozta a szegények szemében botrányos fényűzést, ugyanakkor ő maga az egyszerű emberek életét élte, és tapasztalatból ismerte ezeknek örömét és bánatát. Híre hamarosan túlszárnyalta Antiochia határát, és eljutott a birodalom fővárosába, Konstantinápolyba is.

Emberileg nézve ez lett János fölemelkedésének, de boldogtalanságának is az oka. 397-ben meghalt Nektariosz konstantinápolyi püspök, aki a pompát nagyon szerette, de egyébként jelentéktelen főpásztor volt. Eutropiosz, Akradiosz császár mindenható minisztere úgy látta, hogy János lesz a legalkalmasabb utód. Cselhez kellett viszont folyamodnia, hogy az antiochiai papot Konstantinápolyba csalja, és beleegyezését is megszerezze a püspökséghez. János mindenesetre egyik napról a másikra az egész keleti egyház legkívánatosabb állásában találta magát: a főváros püspöke, a keleti egyház első embere, a császári udvar szónoka lett. Kiválasztásánál valószínűleg az lebegett a szemek előtt, hogy János nagyszerű szónok lesz, és növelni fogja a császári udvar fényét és hírét, de hamarosan kiderült, hogy ez a szónok egyúttal kemény szerzetes és igen jó lelkipásztor is.

Kinevezésével és a székfoglalással kezdetét vette János számára a megpróbáltatások időszaka, amely végső magánnyal és számkivetéssel végződött. Megújulást akart vinni a fővárosba, és ha erről volt szó, nagyon kemény volt. Új és nagy felelőssége arra sarkallta, hogy szigorúbb és csípősebb legyen, mint addig. A megújítást azonban nem másokon, hanem önmagán kezdte. A püspöki udvartartást megszabadította attól a fényűzéstől, amelyet elődje vezetett be. Véget vetett a fényes és költséges fogadásoknak. Ám ez az új stílus egyáltalán nem felelt meg annak a szellemnek, amely akkoriban az egyházi férfiak körében uralkodott. Ők sokkal szívesebben versenyeztek a világi főurak pompájával, mint az evangéliumi egyszerűségért. János keményen tiltakozott a papság azon gyakorlata ellen is, mely szerint nem a szűk rokonságból való nőkkel éltek egy háztartásban. Gondosan felügyelt a városban kóborló szerzetesekre, és visszaparancsolta őket a kolostorukba. Mint a keleti egyház prímása -- ezt a jogállást a 381. évi konstantinápolyi zsinat hagyta jóvá -- joghatóságát kiterjesztette egész Kisázsiára, s ezzel a hatalmával beavatkozott a püspöki kinevezésekbe, letette a méltatlan püspököket és megszervezte a pátriárkátust.

Mint korábban Antiochiában, most Konstantinápolyban is különös gondja volt a szegényekre és a szerencsétlenekre. Gazdag és jóságos matrónák támogatásával szociális intézményeket hozott létre. Gondja volt a vidéki nép evangelizálására, s mindent elkövetett azért, hogy az igaz hitet a falvak és tanyák lakói is megismerjék és megőrizzék. Támadta az eretnekeket, a novatiánusokat és az ariánusokat, mégpedig kérlelhetetlenül, és e küzdelmében segítségül hívta a világi hatóságot is. Jóllehet a tévedő emberekkel szemben mindig megértő maradt, a vallási tévtanításokkal szemben nem ismert kíméletet. Éppen ezek miatt nyilvánult meg vele szemben egyre nagyobb ellenállás. Ennek ellenére tiltakozott a nyilvános szórakozások, az uralkodó réteg fényűzései ellen, s ezáltal maga ellen ingerelte a császári udvarnál leginkább befolyásos köröket. Erkölcsi követelményei hatására a papság és a püspökök támadni kezdték a főváros püspöki székében ülő, ,,nyughatatlan szerzetest''.

A rendszeres támadást az udvarhölgyek indították meg, de támadás érte Alexandria felől is, mert a város püspöke, Theophilosz soha nem bocsátotta meg Jánosnak, hogy nem ő lett a konstantinápolyi püspök. A végső támadáshoz az adta az alkalmat, hogy János befogadott négy szerzetest, az úgynevezett Nagy Testvéreket, akiket Theophilosz üldözött. Erre az minden erejével Jánosnak támadt, számítván a harcban az elégedetlenkedő püspökökre, kiket sikerült is a maga oldalára állítania. János Konstantinápolyba idézte Theophiloszt, hogy igazolja magát, de közben elkövetett egy végzetes ballépést: Alexandria püspöke fényes kíséretében számos püspökkel nagy bevonulást rendezett a fővárosba. János, akinek politikai ügyekhez nem volt érzéke, vonakodott attól, hogy elnököljön a kérdést tárgyaló zsinaton. És ez nagy hiba volt, mert ellenfele értett hozzá, hogyan vegye kézbe a kezdeményezést. Olyan sikerrel tette, hogy egyszer csak ő, a vádlott kezdte vádolni Jánost, és bíróként ítélkezett fölötte.

Theophilosz 403-ban összehívta az úgynevezett Tölgyfa-zsinatot, amely megfosztotta hivatalától Jánost. A császár pedig volt oly gyenge és gerinctelen, hogy aláírta a zsinati határozatot, melynek értelmében a konstantinápolyi püspöknek számkivetésbe kellett mennie. Ez a próbatét azonban nem tartott sokáig, mert a nép általános fölháborodása a zsinati végzés fölülvizsgálatára kényszerítette a császárnét. János visszatért, de a békesség nem tartott sokáig. Az udvar ugyanis olyan ünnepséget rendezett a népnek, amely a kétségtelenül haragos és elkeseredett püspök szemében erkölcstelennek látszott, és hevesen kirohant az ünnep ellen. Válaszul Eudókia császárné elhatározta, hogy megszabadul az állandóan kellemetlenkedő prédikátortól. A püspököt a húsvéti liturgia végzése közben tartóztatták le a székesegyházban.

János elbúcsúzott a néptől, majd elhagyta templomát, és többé nem is látta viszont. A számkivetés gyötrelmes volt, mert az örmény határ közelében fekvő Kukuszkusz nevű mezővárosba internálták. Útközben a püspök egészségi állapota egészen leromlott, de azért elviselt minden megpróbáltatást. Amerre csak ment, mindenütt hirdette az evangéliumot az embereknek. Ettől a császári hatóságok még inkább felbőszültek ellene, és úgy határoztak, hogy távolabbra száműzik, egészen a Fekete- tenger keleti partjára. És a beteg püspöknek végig kellett mennie az úton, amely közben eső verte, nap égette, és szinte nem akart véget érni a vándorlás. Közvetlenül a halála előtt érkezett meg Komanába, ahol az emberek nagy szeretettel és jósággal fogadták, de nem maradhatott közöttük.

Alig indult azonban ismét útnak, öt kilométer megtétele után összeesett. Bevitték egy kápolnába, amely Szent Basziliosz vértanú tiszteletére volt szentelve. Ráadták halotti ingét. Még egyszer magához vette az Oltáriszentséget, amelyről oly sokszor és oly szépen prédikált, majd keresztet vetett magára, és ezek voltak az utolsó szavai: ,,Hála legyen Istennek mindenért. Amen.'' A püspököt, akit életében annyi értetlenséggel vettek körül, a halála után általános tisztelet övezte. Holttestét nagy ünnepélyességgel vitték vissza székvárosába.

Igaz, János püspök nem volt úttörő teológus, de tagadhatatlanul páratlan lelkipásztor volt. A keleti egyházatyák közül az ő beszédei veszítettek a legkevesebbet az idők folyamán frissességükből és hatékonyságukból. Méltán illették az ,,Aranyszájú'' jelzővel.

Ünnepét Rómában a 13. század óta január 27-én, ereklyéinek Konstantinápolyba történt átvitele napján ülték, mivel halála napján a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe van. 1969-ben szeptember 13-ra tették az ünnepet.

Képtalálat a következőre: „aranyszájú szent jános”

Archívum

Hozzászólások

Ide írhatja hozzászólását...
A hozzászóláshoz jelentkezzen be!
Még nem érkezett hozzászólás