Tiszta Forrás
2018. december 12.   
Névnap: Gabriella, Johanna

Laudetur Jesus Christus!

Te öntöd a források vizét patakokba, a hegyek közt csörgedeznek.
Inni adsz a mező vadjainak, a szomjas vadszamár merít belőlük.
Az ég madarai partjaikon laknak, az ágak közt zengik énekük.
A hegyeket kamráid vizéből öntözöd, eged gyümölcsével a földet jóltartod.
Füvet nevelsz az állatoknak, és növényeket, hogy az ember jóllakhasson; hogy a földből kenyeret nyerjen. (Zsolt 104.10 – 14.)

De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne." (Jn 4.14)

Esti imádság: ~ ~ ~ ~ SUB TUUM PRAESIDIUM ~ ~ ~ ~ Sub tuum praesidium confugimus, Sancte Dei Genitrix, nostras deprecationes ne despicias in necessitatibus nostris; sed a periculis cunctis libera nos semper, Virgo gloriosa et benedicta. ~ ~ Domina nostra, Mediatrix nostra, advocata nostra, tuo Filio nos reconcilia, tuo Filio nos commenda, tuo Filio nos repraesenta. ~ ~ Amen. ~ ~ ~ ~ I I I ~ ~ ~ ~ OLTALMAD ALÁ FUTUNK ~ ~ ~ ~ Oltalmad alá futunk Istennek Szent Szülője, könyörgéseinket meg ne vesd szükségünk idején, hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, ó dicsőséges és áldott Szűz. ~ ~ Mi Asszonyunk, mi közbenjárónk és szószólónk. Engeszteld meg nekünk Szent Fiadat, ajánlj minket Szent Fiadnak, mutass be minket Szent Fiadnak. ~ ~ Ámen. ~ ~ VIRGINIS MARIAE, PATRONAE HUNGARIAE, ORA PRO NOBIS! ~ ~ ~ ~

Jelen van

0 felhasználó
26 látogató

Látogatások

- ma: 678
- tegnap: 728
2015.11.30. 18:45 JóB
Hozzászólások: 0

Bódás Jánosra emlékezve

Bódás Jánosra emlékezve

˝Ki van jelölve a helyed,

ne nyugodj, míg meg nem leled.

Csak ott leszel az, aminek

rendeltettél. - Másként rideg,

céltalan lesz az életed.

Mag leszel, mely kőre esett,

elkallódott levél leszel,

mely a címzetthez nem jut el.˝

 

 

 

A szerkesztő előszava:

Bódás János református lelkész, költő életéről és munkásságáról viszonylag kevés szó esik mostanában. Talán azért, mert túlságosan szókimondó volt, az ő beszédében, verseiben az „igen” az igen volt, a „nem” pedig nem. Ahogy az Írás mondja: a többi pedig az ördögtől való. Az Evangélium hiteles, megalkuvás nélküli hirdetése minden korban elszántságot, mély elhivatottságot igényelt, mely az igehirdető számára rövid távon soha nem volt „kifizetődő”. Legalábbis a korszellem ezt sugallta.

Élete, versei egy átlagtól eltérő, a „sorból” kilógó, Isten iránt mélységesen elkötelezett ember képét rajzolják elénk. Korunk internetes világában, a ránk zúduló információáradatból nehéz kiszűrni azt, ami igaz, értékes, és az emberek lelki épülésére szolgál. Bódás János versei világító mécsesek, melyek ebben a sötétedő világban is mutatják a követendő utat.

 

 Bódás János táci gazdálkodó és Barkó Zsófia házasságát 1905. február 7-én egy fiúgyermekkel áldotta meg az Úr. Az eszes, mindenre figyelő fiúcskát elemi iskolái után a falu lelkésze ösztönzésére a szülők a Pápai Gimnáziumba adták.

 

 Nem is gondoltak más megoldásra, a vastagnyakú kálomista apa és a hitben járó anya természetesnek gondolta, hogy Istentől kapott gyermekük ebben az iskolában megkapja azt a műveltséget, tudást, amire vágyik és élete jó alapokon állva indulhat. A híres pápai intézet falai szinte lehelték a kis- majd nagydiák felé az igazi kultúra, az igazi tudás lelkét, az előtte járó ősök-elődök példája vonzó volt. Mint Petőfi, Bódás is Pápán kezdte bontogatni Pegazusa szárnyait, első zsengéit a gimnázium önképzőkörében adta közre, itt jelentek meg első versei az iskola lapjában, majd a városi lapokban.

 

Gimnáziumi osztályában sok diáktársa volt, aki vele együtt már korán, az „irányelhivatottság” jeleit mutatta, többen lelkészi pályára készültek, többen céltudatosan az orvosi, vagy ügyvédi pályát tűzték ki szent célul, végül oda is értek. Az osztálynévsor eleje így hangzott: „Bakos, Barabás, Boda, Bódás…” Bakos Lajos lelkész, majd püspök lett, Barabás Úr orvos, Boda József, Bódás János szintén lelkészek… (és még a névsor végéről is egy-két személy lelkész lett).

 

1916 és 24 között a Gimnáziumban tanult, eredményes érettségi vizsgája után felvételt nyert a Teológia Akadémiára, itt tette le lelkészi vizsgáit jeles eredménnyel, a pápai Akadémia bocsátotta ki 1927-ben Vörösberénybe segédlelkésznek. Két esztendő után átirányították Enyingre, itt is két esztendőt szolgált segédlelkészként.

 

1929-ben meghívták Szombathelyre hitoktató lelkésznek, majd 1934-ben rendes lelkésszé választotta a szombathelyi gyülekezet, itt a nagy katolikus tengerben a maroknyi reformátusságot igyekezett összefogni. Megerősítette a gyülekezetet, megszervezte annak mindennapi életét, nagy terveket szőve, így 1937-39 között az ő lelki-szervezői vezetése mellett felépítették a szombathelyi református templomot. Közben megkezdte az akkor még mint szórvány, Szombathelyhez tartozó Kőszeg reformátusságát is összegyűjteni, megszervezte a kőszegi gyülekezet magját is.

 

1939-ben befejezték a szombathelyi templom építését, ekkor kereste meg Bódás Jánost a székesfehérvári református gyülekezet és hívta meg Székesfehérvárra lelkésznek. Itt élt, lakott haláláig a hívei, a város tiszteletében, szeretetében. Egyes anyakönyvi adatok között az szerepel, hogy Bódás János meghalt 1987 május 1-én Budapesten. Valóban így van, a már súlyos beteg János Bácsit leánya felvitte Budapestre, hogy közelebb-hamarabb legyen az orvosi segítség. Így azok a lexikai adatok, miszerint Székesfehérváron halt meg, tévesek. Rövid budapesti tartózkodás után újra visszatért Székesfehérvárra, szeretett városába, a sóstói Református Temetőben pihennek hamvai szeretett felesége hamvai mellett.

 

1929. augusztus 17-én Szombathelyen házasságot kötött Báthory Éva Blankával (1908-1999), a mindenki által szeretett Éva Nénivel, aki élete végéig hűséges párja, odaadó szolgatársa, igazi PAPNÉ volt, így, csupa nagy betűkkel írva, János Bácsi mellett. Kiszolgálta a nem éppen könnyű időkben ugyanúgy, mint a könnyebb időkben. Óvta, védte, tudta, hogy a család és a nyugalom a legfontosabb férje számára. Imádkozott, mikor a Gestapo vitte el, ugyanúgy, mint amikor az ÁVO. Igaz bírálója volt a prédikációinak, de a verseinek is. János Bácsi tudhatta, hogy olyan stabil hátország van mögötte a Mennyei Ura és Isten által kirendelt Felesége vezetésével, amin nem vehetnek erőt még a pokol hadai sem. Éva néni szinte soha nem látszott, de mindig tudtuk, ott munkálkodik, segít, imádkozik a háttérben. Ahova János Bácsi valamilyen ok miatt nem tudott – vagy nem akart – elmenni, Éva Néni képviselte a családot. Amikor megkértük, hogy az új lakásunkra adjon áldást, látogasson meg bennünket, nagyon szívesen eljött, de mivel nem működött a lift, azt mondta, hogy ha lehozzuk neki a lakást a földszintre, minden rendben van, de ő nem tud hat emeletet gyalogolni. Megértettük, Éva Néni mindezek ellenére feljött hozzánk és mindent úgy vettünk, mintha János Bácsi is ott lett volna. Öreg barátnői mondták mindig neki, hogy ilyen papné nélkül a János nem menne semmire.

 

Házasságukat öt gyermekkel áldotta meg az Úr. 1930-ban Szombathelyen született Pál, aki nyughatatlan lelkű ifjúként Johannesburgban egy tragikus baleset áldozata lett 38 évesen, 1932-ben született Szombathelyen János, aki nemzetközi hírű kalorikus mérnök lett, több szabadalom tulajdonosa, 1935-ben látta meg a napvilágot szintén Szombathelyen Péter, a nemzetközi hírű orgonaművész, akit viszonylag fiatalon szólított haza Ura (59 éves korában), 1940-ben született Székesfehérváron Tamás, aki neves építész lett. Végül, de nem utolsó sorban a nagyon áhított-várt, a LEÁNY, 1943-ban Székesfehérváron Éva zárta a gyermekek sorát. Éva maradt legközelebb az atyai örökséghez, a betűhöz, könyvtáros-népművelőként. A gyermekek biztos családi hátteret kaptak odahaza, apjuk-anyjuk csak az egyszerűségre, igazságra, őszinte szóra nevelte gyermekeiket. Az igazság kimondása, az őszinteség még a szülőkkel szemben is elvárt dolog volt a gyermekeknél. Így lehetett az is, hogy Péter egy alkalommal megjegyezte Édesapjának: „Édesapám, nem elég hangosan énekelni, szépen, jól is kellene!” (Az orgonaművész füleit kicsit bántotta János Bácsi dohányfüst edzette baritonja…)

 

Bódás János mint lelkész is az őszinte szó, az igaz Ige hirdetésére tett esküt, ezt igyekezett tartani haláláig. Csendesen jegyezte meg, ha tüskésségére, kemény „megmondásaira” figyelmeztették „jóakarói”, hogy ő az igaz Igét kapja, neki azt kell tovább is adnia. Ha valaki nem tudja az igazságot elviselni, az nem az igazság hibája. Nem merem azt mondani, hogy mindenki egyformán szerette János Bácsit, de mindenki igazán tisztelte. Szintén János Bácsi jegyezte egyszer meg nekem is, mikor kérdeztem Tőle, hogy nem bántja-zavarja-e, hogy néhányan keményen ellene vannak, nem szeretik: „…nem kell mindenkinek szeretnie a csirkepaprikást, az attól még lehet jó.” Lelkésztársai, kollégái mindig kikérték véleményét, tanácsát, bár magasabb tisztséget nem vállalt az egyházban. „Kisemberként is megmondhatom az igazat, kiállhatok mellette!” – vallotta.

 

Emberként sem tehetett mást, mint amire elhívatása szerint felesküdött: segíteni az embereket, óvni, vigyázni őket, lehetőség szerint példát adva. A jó példa szerinte is sánta volt személyében, saját bevallása szerint sem volt feddhetetlen, bűntelen ember, „Krisztus érettünk, a bűnösökért halt meg és támadott fel, nekünk hozta a váltságot” – vallotta. A legjobb jóakarói sok figyelmeztetése ellenére is erős dohányos volt, emellett még hetente egyszer a baráti társaságban erősen tarokkoztak is. Voltak olyan „hívő” atyafiak és atyaleányok, akik ezt mint főbenjáró bűnét vetették szinte folyamatosan a szemére, de János Bácsi minden esetben csak az Úrra hivatkozott, majd Ő megítéli, helyes volt-e amit tett, vagy sem. A dohányosságára csak annyiban utalnék még, hogy amikor a volt irodáját szerettük volna „élhető állapotban” az utódnak átadni, az első három festékréteg szinte leugrott a falról a beleivódott sok nikotin miatt, a sötét sárgából előbb enyhe sárgába fordult, s csak nagyon nehezen vált a fal fehérré. Nekem csak annyi volt a csendes megjegyzésem, hogy János Bácsi szelleme dolgozik még itt is, most is. A kártya-szenvedélye egy alkalommal például a javára fordult, amikor az új fehérvári ÁVO-parancsnok meg akarta ismerni Bódás Jánost (akinek a híre előbb járt már), természetesen éjjel kettőkor küldetett érte pribékeket, hogy azonnal állítsák elő. János Bácsi vita nélkül ment, leült, ahova utasították és szép csendesen el is szunyókált, hiszen talán fél órája ért haza a kártyatársaságból. Reggel hét óra tájban kinéz az új parancsnok az irodából, lát egy embert a sarokban a falnak támaszkodva szunyókálni, kérdezi a fogdmegeket, hogy ki ez? „No, akkor engedjék haza, mert aki itt ilyen nyugodtan alszik, annak nem lehet a lelkiismeretével baj!” Hát, János Bácsi lelkiismerete biztos tiszta maradt, mert minden esetben – alkalmas és alkalmatlan időben – ő bizony megmondta azt, amit a Lélek neki adott.

 

Ez tükröződött verseiben is. A korabeli ítészek nem tudták besorolni semmilyen „szocialista szabvány kategóriába”, azt írták róla, hogy a falusi emberek életét tükrözi a verseiben. Ennél azonban jóval több költészetének lényege, a Szentlélek által adott látások ölelkeznek a gyermek- és ifjúkor élményeivel, a kor divatos és nem divatos dolgaival: írta, amit felülről-belülről kapott. Kötetei a háború előtt jelentek meg először és többségével, a háború után csak szordínóval kapott lehetőséget egy-egy gyűjteményes kötet megjelentetésére. Volt idő, amikor a református évkönyv, a „Képes Kálvin Kalendárium” minden hónapra Bódás-verset közölt, ez is egy módja volt a megjelenés lehetőségének. Kötetei nagyon gyorsan elfogytak, antikváriumokban is csak nagy összeköttetések árán lehetett (lehet ma is) hozzájutni egy-egy Bódás-kötethez. Ez jelzi leginkább, hogy mennyire volt „igazuk” az ítészeinek.

 

Gyülekezete, városa nem felejtette el, születése centenáriumán a Református Egyházközség a Vörösmarty Társasággal közösen emléktáblát avatott a Széchenyi utcai gyülekezeti központban, ugyanekkor jelent meg összes költeményeinek kötete János fia kiadásában.

 

A lelkipásztori elhivatottságát az Útjelzőtábla című verse világítja meg:

 

Vigyáz a falvak szélén, s ott áll

A szétfutó keresztutaknál.

Vigyáz, mindig útfélen állva,

S utat mutat mellén a tábla.

 

Lábára indák tekerőznek,

A barmok hozzá dörgölőznek,

Vállára galamb, varjú száll,

Az útról ráfreccsen a sár,

Nap fakítja és veri zápor,

Megrepedez a tél fagyától,

Kölykek vágnak belé sebet,

Beszennyezik kósza ebek,

De jó, s balsorsban egyaránt

Áll és mutatja az irányt.

 

Mellette bölcsek és bolondok

Cipelnek álmot, vágyat, gondot,

Jönnek és mennek ifjak, vének,

Nászmenetek és temetések,

Ő áll és tűr, s nem válogat,

Mindenkinek utat mutat.

 

Útjelzőtábla lettem én is,

Ott, hol az út Isten felé visz.

Embersorsok útfelén állva

Mutatok mindig egy irányba:

Krisztus felé… Nap szúr, ver zápor,

Didergek a közöny fagyától,

Bűn-indák rám tekerőznek,

Rút vágyak hozzám dörgölőznek,

Vállamra néha varjú száll,

S a fülembe azt kiáltja: kár,

Az élet sara rámfrecseg,

 

Megsebeznek gonosz kezek,

De jó s balsorsban egyaránt

Állok s mutatom az irányt,

Akik mellettem elhaladnak,

A tévedt tékozlófiaknak.

 

Mellemről Isten lángírása

Beragyog ködbe, éjszakába,

S szinte kiáltja: emberek,

Bűnösök, bénák, betegek,

A Krisztus jár előttetek,

Csak nyomába lépjetek,

Nála lesz békességetek,

Csak bízzatok és higgyetek

S szeressetek, szeressetek!

 

Idézzük most ide emlékezésünk végére Bódás János utolsó versét:

 

Fészek

 

Mindig találok gazdag örömöt,

Uram, szerelmed lombjai között.

Oda raktam én hitben fészket.

S bár közel hozzám az enyészet,

Nem gyötör semmi félelem,

Nem ijeszt a veszedelem.

Életemet őrzi, dajkálja

Szereteted lomb-koronája.

 

Vad orkán, villám ott nem érhet,

S nékem ott mindig szép az élet:

Virág nyílik, gyümölcsök érnek,

Kegyelmed bőségéből élek.

Áldott légy, Uram, mert megadtad,

Hogy bűnös lelkem Benned rakhat

Fészket… Add hát, hogy ott nevednek

Dícséretére énekeljek,

Amíg napjaim letelnek.

 

Igaz, tiszta szívvel, lélekkel, az Úrban bízva, Neki szolgálva tudott Bódás János élni, alkotni, Istent, Hazát, Családot szeretni, erről versekben, írásokban bizonyságot tenni. Példaként szolgáljon előttünk, adjuk tovább azt az – ugyan pislákoló – mécslángot, amit örökségül kaphattunk tőle, mindnyájan, hiszen rokonai lehetünk a Lélek szerint mindnyájan.

 

Az utolsó emlékezésünk óta ismét eltelt tíz esztendő, újra emlékezünk – emlékezzünk – Bódás Jánosra!

 

Szeretettel és tisztelettel jegyezte az Úrnak 2015. esztendejében január 7-én Pétervári Imre.

 

Forrás:  Mezőföldi Református Egyházmegye honlapja

Archívum

Hozzászólások

Ide írhatja hozzászólását...
A hozzászóláshoz jelentkezzen be!
Még nem érkezett hozzászólás