2015.01.02. 19:30 JóB

Hozzászólások: 0

Evagriosz Pontikosz: A szerzetes

Evagriosz Pontikosz:   A szerzetes

(Evagriosz Pontikosz  A szerzetes  című műve a Bencés Kiadó gondozásában jelent meg.)

A 20. század második felében egyszerre talált rá újra a teológia és keresztény hívek sokasága arra a kincsesbányára, melyet az egyházatyák műveiben olvashatunk.

 Sajnos bármennyire igyekszik a hazai könyvkiadás megjelentetni a korai századok műveit magyarul, még mindig hatalmas lemaradásban van. Ezért is örömteli esemény, amikor egy újabb – tegyük hozzá, színvonalas – kötet lát napvilágot. A Bencés Kiadó jóvoltából most Evagriosz Pontikosz A szerzetes (Praktikosz) című művét vehetik kezükbe az érdeklődők.

A 4. század végén élt Evagrioszt a szerzetesi élet nagy teoretikusai között szokták említeni. Nazianzoszi Szent Gergely, Konstantinápoly püspöke szentelte diakónussá. Nem sokkal Gergely lemondása után a nagyszerű hitszónokot megkörnyékezte egy császári hivatalnok felesége, ezért Jeruzsálembe ment, ahol közelebbről is megismerte a szerzetesi életet.

Mivel szigorúbb aszkézisre vágyott, ezért az egyiptomi sivatagba költözött. Itt élt haláláig. Bár később az órigenista vita során őt is eretnekséggel vádolták meg, műveit – a testi-lelki aszkézis útját tárgyaló Praktikoszt és az Isten megismerésének további fokozatait bemutató Gnósztikoszt és Kephalaia gnósztikát – az utókor nagyra értékelte. Evagriosz a Praktikosz végén utal a szerzetesatyák mondásaira – melyeket már magyarul is olvashatunk a Szent öregek könyve című gyűjteményben –, így kötve hozzá művét egy nagyobb, összefüggő hagyományfolyamhoz.

De vajon mit mondhat nekünk egy több mint ezerhatszáz évvel ezelőtt élt szerző?

 Lehet-e aktualitása egy olyan műnek, mely az ókorban, kifejezetten anakhórétáknak, azaz a sivatagban egyedül élő aszkétáknak íródott? Hiszen ma már egészen más problémákkal kell szembenéznünk, mint Evagriosznak a maga idejében.

Ugyanakkor azt is jól tudjuk, hogy bár évszázadok teltek el azóta, a keresztény ember számára mindig is az ima és az elmélyülés jelentette a legközvetlenebb kapcsolatot az Atyával. Evagriosz pedig ebben ad útmutatást. Előre kell bocsátani, hogy a Praktikosz – helyenként nehezebben érthető – elméleti fejtegetési mögött a gyakorlat tapasztalata húzódik meg. Sőt, ebben az esetben a kettő egy és ugyanaz. A szerzőtől oly gyakran idézett mondást, mely szerint „ha teológus vagy, akkor imádkozol igazán, és ha igazán imádkozol, akkor vagy teológus”, ez a könyv bizonyíthatja a legjobban.

Manapság, a tettek világában a gondolatokra már nem is ügyelünk. Bár a szerző a mindenkit fenyegető „démonokat” – mint például a falánkság, a bírvágy, a harag vagy a kevélység – azért sorolja a gondolatok közé, mert a pusztai szerzetes a maga valóságában csak ritkán találkozott ezekkel, fejtegetései bennünket is érintenek, hiszen cselekedeteinket fejben alapozzuk meg.

Az akédia, vagyis a levertség kísértésének elemzésével foglalkozik Evagriosz a leghosszabban. Depressziótól sújtott korunkban az itt leírtak és a hozzátartozó magyarázatok különösen időszerű lehetnek.

A düh és a neheztelés is több fejezetet kap a műben, jelezve, hogy ezektől még az a szerzetes sem mentes, aki sivatagi magányában szinte alig találkozott emberekkel. A szerző a forrás, azaz a „csapongó értelem” megfékezésének receptjét is megadja. Nem más ez, mint a virrasztás, az ima, a zsoltározás, valamint a türelem és az irgalmasság gyakorlása. A gyakorlati tanácsok közül külön érdekessége van azoknak a meglátásoknak, melyeket az álmokról ír.

Ne feledjük, hogy több mint egy évezreddel vagyunk a modern pszichológia ez irányú kutatásai előtt!

Forrás:  Magyar Kurir

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Csak az ókori keresztény irodalom kutatásában végbement nagymértékű fejlődésnek köszönhető, hogy a huszadik század elején Evagriosz ismét a figyelem középpontjába került.

Műveit újra felfedezték, mások neve alatt áthagyományozott írásait ismét neki tulajdonították, s ma már számtalan tanulmány, cikk, monográfia tanúskodik arról, hogy személyében valóban a korai szerzetesség egyik legnagyobb és legeredetibb mesterét, lelki íróját tisztelhetjük.

 Írásainak, tanításának közvetlen vagy közvetett hatása a keresztény lelkiség egész történetében nyomon kísérhető úgy keleten, mint nyugaton, úgy csodálói, mint kárhoztatói körében, úgy az ókorban, mint a középkorban vagy éppen napjainkban.

A „híres diakónus” neve, aki korának, a IV. századnak, a keresztény szerzetesség hőskorának valóban egyik legnagyobb alakja, Nazianzoszi Szent Gergely (ld. Nap szentje - 2015.01.02.) diakónusa, Egyiptomi Szent Makáriosz tanítványa (< katt -  ld. a róla szóló cikket), Rufinus és az idősebb Melánia barátja volt, mégsem cseng ismerősen a mai olvasó számára.

Mivel halála után neve összekapcsolódott az órigenista eretnekséggel, s a VI. században műveit eretneknek nyilvánították, sokáig úgy tűnt, hogy Palladiosz szándéka hiábavalónak bizonyult: mesterének, Evagriosz Pontikosznak műveit elpusztították.

Ami megmaradt, az ebben a kötetben olvasható.

Megpróbáljuk a közeljövőben könyvet a weblapon részletesen is bemutatni (reméljük sikerülni fog).

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hozzászólások