NEGYVENÖT ÉV - István versei

NEGYVENÖT ÉV

Szívemből szakad fel
Egy égő és vak sóhaj -
Hozzád kiáltok, Istenem.
Lásd, úgy élek, mint egy nemes vakondok,
Elfeledten.

Dús, termékeny talajban mégis
Csírázó magvak, nedves humusz,
Élő gyökerek között.

- - - - - - - - - - - - - - - - -

Szíved édes vágya az enyém is,
Csodálatos elméd szép elgondolása.
Emlékszem, amint rajtam nyugodott
Szerelmes szemed.
S a világ nyugalma, mint halvány vízpára
Még rólad álmodott.

S hogy ágaskodott bensőmben a létra,
Napsütésben, de inkább:
Életadó fényben.

Később már szigorú keresztfa.

Emlékszem, a hosszúra nyúlt agóniámban
Hogy könnyezett, véresen, a Hold,
A farkas-világnak végzete.
-Mert a régi,vak vasvilágot
Mi, égiek, keresztre vittük.

- - -
Néha el-elönt a nagy szeretet, a Mégis..
-A Lélek győz az anyag fölött .
(Az átok előtt az élet,
Az alvilág előtt a Menny már tündökölt:
Az Éden.
S az ígéret szerint a halál is eltűnik örökre.)

- - -
Véres küldetés volt ez:
Amikor a méregzöld vadont
Tulajdon vérünk fedezte.

Most háború utáni csönd van
S a vigasz, lelkemnek színes ruhája,
Néhány könnyet még hullatok teérted-
Csönd van s időnként az alkonyatban pára.

De dicsőséged, Teremtő Isten, nem feledtem.

(2019, Lajosmizse)