Tiszta Forrás
2018. december 17.   
Névnap: Lázár, Olimpia

Laudetur Jesus Christus!

Te öntöd a források vizét patakokba, a hegyek közt csörgedeznek.
Inni adsz a mező vadjainak, a szomjas vadszamár merít belőlük.
Az ég madarai partjaikon laknak, az ágak közt zengik énekük.
A hegyeket kamráid vizéből öntözöd, eged gyümölcsével a földet jóltartod.
Füvet nevelsz az állatoknak, és növényeket, hogy az ember jóllakhasson; hogy a földből kenyeret nyerjen. (Zsolt 104.10 – 14.)

De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne." (Jn 4.14)

Jelen van

0 felhasználó
12 látogató

Látogatások

- ma: 492
- tegnap: 960
2015.05.24. 00:00 Pela
Hozzászólások: 0

Szeghy Ernő kármelita atya elmélkedései a lorettói litániáról 3. rész

Szeghy Ernő kármelita atya elmélkedései a lorettói litániáról 3. rész

 

Uram, irgalmazz!
Uram irgalmazz!
Krisztus, Kegyelmezz!
Krisztus kegyelmezz!
Uram, irgalmazz!
Uram irgalmazz!
Krisztus, hallgass minket!
Krisztus, hallgass meg minket!

Mennyei Atyaisten – Irgalmazz nekünk!

Megváltó Fiúisten – Irgalmazz nekünk!
Szentlélek Úristen – Irgalmazz nekünk!
Szentháromság egy Isten – Irgalmazz nekünk!

 

 

 
11. elmélkedés 
 
Teremtőnk Anyja
Mater Creatoris
 
      Kérjük Isten kegyelmét, hogy Szűzanyánknak ezt a magasztos címét, amelyet bizonyára igen sokszor mondtunk ki kellő értékelés nélkül, alaposan megérthessük, s általa szeretetre gyulladjunk irányában. 
 
       Ez a szó: Teremtő, önkéntelenül visszaviszi gondolatainkat az időt megelőző örökkévalóságba, amikor még csak az Úristen létezett, s kívüle semmi. Éppen úgy, mint most és mindenkor és örökkön örökké az az Atya szülte a Fiút, s ők ketten árasztották a Szentlelket. Hárman tökéletes egységben, három személy egy természetben. S ez a végtelen Lény tökéletesen boldog volt, nem szorult rá semmi másra. Megelégedettségét nem növelhette semmi. A megteremthető lényeknek, a lehetséges világegyetemeknek végtelen sorozata ott volt elraktározva az ő végtelen elméjében. Gyönyörködhetett bennünk anélkül, hogy megteremtette volna őket, sőt, emberileg szólva, ezt zavartalanabbul tehette. Tökéletes boldogságának lényege azonban Önmagának, saját végtelen szépségének, jóságának és egyéb tökéletességének szemlélete volt. Isten boldogsága csak maga Isten lehet. Mivel pedig Istent nem teremthet még maga Isten sem, tehát ez a boldogság nem volt növelhető. Nem is a maga érdekében teremtett az Úr, bár nem tehette, hogy a maga dicsősége ne legyen a teremtés főcélja: boldogságából másoknak, az Ő teremtményeinek akart juttatni, s ezért mondta ki a mindenható legyen-t. És lőn. 
      Lőn a megszámlálhatatlan angyalok serege és az anyag, hogy az előbbinek dolga legyen annak kialakításában. Számokról nemigen beszélhetünk, de az angyalok számát a hittudósok többre teszik, mint ahány porszem, vagy fűszál van ezen a földtekén, s valószínűleg nagyon is innen maradnak a valón. Az anyag tömege szintén meghaladja fogalmainkat. Ha igaz, amit a modern csillagászat mond, hogy a világegyetem sugara kilencvenmilliárd fényév, akkor körülbelül hetvenbillió naprendszert kell számítanunk. Márpedig a mi egész földünk tömege a mi naprendszerünkhöz viszonyítva kisebb, mint egyetlenegy tégláé a budai királyi palotához képest. A földteke tehát valósággal egy ici-pici kis bacilus ebben a világegyetemben, pedig milyen óriási mihozzánk képest! Ezt a szédítő tömeget a benne rejlő mérhetetlen erőkkel együtt egy szavával hozta létre az Úr, éspedig azért, hogy képeskönyvül szolgáljon majd az Ő drága kis teremtménye, az ember számára. Hogy a csillagos égboltról tanulja meg Őt ismerni és szeretni. 
      Milyen kimondhatatlanul hatalmas tehát az Isten, aki végtelen számú ilyen világegyetemet tudna teremteni! Csak akarnia kellene. A mi Szűzanyánk pedig ennek a Teremtőnek az Anyja! Igaz, hogy csak a második isteni Személyé, a Fiúé, nem pedig az Atyáé és a Szentléleké. Mivel azonban a Fiú az Atya elméjéből születik, mint az Atyának önmagáról alkotott kimerítő fogalma, helyesen nevezhető az Atya bölcsességének. A világ teremtése pedig az isteni Bölcsesség műve, s így helyesen tulajdonítható a második isteni személynek. A Szűzanya tehát csakugyan a Teremtőnek Anyja. 
 
      Elmélkedjünk arról a felfoghatatlan, de azért az emberi szívhez annyira közelálló igazságról, hogy a végtelenül hatalmas Teremtő ebben a mérhetetlen világegyetemben kiválasztott egy picike kis bolygót, a Földet, s azon teremtett magának egy még annak a körében is kicsinynek számító leánykát, szegény, falusi emberek szülöttét, s attól testet öltött. Előzőleg azonban ezt a kicsinyke kis lényt úgy felékesítette a legpazarabb lelki szépségekkel, hogy ő maga is, a végtelen Isten, teljesen beleszeretett, s az ő kedvéért megsiettette megtestesülést. 
      Ezek olyan dolgok, amelyeket az értelem nem tud felfogni, azért ne is azzal mérlegeljük, hanem egyenesen foglaljuk a szívünkbe: az megérti őket! Az azt fogja mondani, hogy ha Isten lett volna, ő is úgy cselekedett volna. Mert hiszen éppen a kicsinységben van valami rendkívül vonzó bájos kedvesség. Ettől a bájos kis teremtménytől született meg tehát a Teremtő, anélkül, hogy annak napsugaránál tisztább szervezetén legkisebb sérelem esett volna; belefeküdt az ő kis, tizenöt éves édesanyjának karjaiba; édesen mosolygott rá; táplálkozott az Ő szűztiszta anyatejével, s fogadta édes csókjait. Milyen irigylésre méltó a mi Teremtőnk ebben a helyzetben! 
      No, meg amikor ott látjuk a megtestesült Igét Názáretben, mint fejlődő gyermeket, mint a Szűzanya forró, anyai szeretetének és szorgoskodásának tárgyát! Igazán megértjük, hogy az Istenember csak kereszthalálával váltotta meg az emberiséget, nem pedig azzal, hogy Isten létére leszállt a földre, s magára vette a mi szegény emberi természetünket! Hiszen igaz, ez is végtelen érdeme volt Őneki, de bizony ezt szívesen megtettük volna mi is az ő helyében, már csak a Szűzanya kedvéért is. 
      Ó Szűzanyánk. Teremtőnk szent Anyja, milyen kimondhatatlanul szép vagy a Te kicsinységedben! Segíts kicsinynek lennem.
 
 

12. elmélkedés 
 
Üdvözítőnk Anyja
Mater Salvatoris
 
      Induljunk ki elmélkedésünkben Szent János evangéliumának ezen szavaiból: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benn, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). Kérjük elmélkedésünkhöz Isten kegyelmét. 
 
      A Szentírásnak ezen ihletett szavai a megtestesülést úgy tüntetik fel, mint valami végtelenül nagy áldozatot, amelyet az Atyaisten a világ megmentésére meghozott. Aminthogy tényleg az is. A dolog természetéből folyik azonban, hogy az Atya nem áldozhatta fel gyermekét az Anya hozzájárulása nélkül, mert hiszen annak is van joga hozzá, s az is a magáénak nevezi. Igaz, hogy az Úristen, mint Teremtő, eltekinthetett volna a Szűzanya e jogától, de nem tette, sőt teljes mértékben figyelembe vette azt. Ezért kérte beleegyezését a megtestesüléshez. Mivel pedig érvényes beleegyezést senki sem adhat, hacsak nincs beavatva a szóban forgó ügy természetébe és a vele járó következményekbe, ezért kell föltételeznünk, hogy a kis názáreti Szűz már az angyali jelenés előtt teljesen tisztában volt a Messiás hivatásával, s azzal, hogy milyen kimondhatatlan szenvedések várnak az Ő édesanyjára. Nem kellett ehhez külön kinyilatkoztatás: benne van mindez a próféták könyveiben. Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy éppen erről, tudniillik a Messiás anyjára váró szenvedésekről elmélkedett, amikor az angyal üdvözölte. 
      Kimondhatatlan volt öröme szentséges foganása pillanatában, és azután is, amint ez kitűnik az Ő fenséges hálaadó himnuszából, a Magnificatból. Gyermeki egyszerűséggel örült annak is, hogy éppen őt, a kicsinyke kis názáreti Szüzet választotta ki az Úr erre a magasztos szerepre. „Íme, mostantól kezdve boldognak magasztalnak engem az összes nemzedékek” (Lk 1,48). Nem is volna természetes, ha ez a zönge ki nem hallatszanék az Ö Istent lángolóan szerető szívéből. De azért az Ő öröme nem önző, egyéni öröm, hanem teljesen altruisztikus, teljesen az emberiséggel együttérző, egészen másokért örülő. Emberi nyelv nem tudja kifejezni azt a mérhetetlen örömöt, amely Őt eltöltötte, amikor abban a kis istállóban először vette karjaiba újszülött gyermekét. De örömével párhuzamosan járt elméjében az a tudat, hogy ez a gyermek nem az övé, illetve nem kizárólagosan az. Hogy az a csodálatosan szép, gyöngéd gyermeki test égő áldozatul van rendelve, engesztelésül az emberi nem bűneiért. Hogy azt egykor erőszakosan fogják tőle elszakítani. Igen, ez a gyermek nem arra van hivatva, hogy Őt egész földi életére boldoggá tegye, hanem arra, hogy miután az Ő édesanyai gondozása alatt fölnevelkedett, elhagyja Őt s elinduljon megvalósítani nagy feladatát a Golgota keresztjén. 
      S talán megkeserítette ez a tudat az Ő első anyai örömeit? Szó sincs róla! A Szűzanya nem volt szentimentális, hanem gyermekien egyszerű, a jelenben élő, a jelennek örülni tudó bájos kis lélek, aki hálás szívvel fogadta a jelen örömeit Isten kezéből, a jövő szenvedéseire pedig rámondta: „Íme az Úrnak szolgáló leánya. Legyen meg az Ő szent akarata” (Lk 1,38). Ha majd eljönnek azok a nehéz órák, majd segít Ő, a Mindenható. 
 
      A jövő szenvedések háttéri tudatát az Úristen, mintegy szoktatásul, olykor az előtérbe hozta az Üdvözítő Anyjánál. Simeon jóslata, a heródesi veszedelem, a tizenkét éves Jézusnak a templomban feledkezése: mindezek meg-megremegtették anyai szívét. Ezek voltak a távolabbi előkészületek. De jöttek a közelebbiek is. Jézus eltávozik Názáretből. Kezdődik és mind jobban fokozódik az írástudók és farizeusok gyűlölete Ővele szemben. A főtanács kiközösíti. Közben az édes Jézus is mind világosabban céloz közeli kínhalálára. Mindezeket a Szűzanya teljesen átérzi, s az Ő drága ajkairól is ellebben az az esengő fohász: „Mennyei Atyám, ha lehetséges, múljék el szent Fiamtól ez a pohár. De azért ne az én akaratom legyen, hanem a tied”. A Szűzanya nem önmagára gondol; az Ő egyéni érdekei sohasem számítottak előtte: Ő csak Jézusáért könyörög 
      Végre pedig teljesen beborul fölötte az ég, sőt lecsap villám: az édes Jézust elfogják, s elkezdődik a kínszenvedése. Az ifjú János apostol hozza neki a híreket az elfogatás részleteiről, s arról, ami a főpapnál történt. Zokogva mondja el neki, hogy ütötték arcul, hogyan ítélték halálra, miképpen bántalmazták, s belesírja saját tanítványi keservét az Ő anyai szíve kínszenvedésének óceánjába. Így megy ez mindig fokozódó szenvedéssel, míg végre megtörténik a találkozás a keresztúton, s a keresztre feszítés a Golgotán. „Ó, ti valamennyien, akik ott jártok az úton, figyeljetek ide és nézzétek, vajon van-e fájdalom az enyémhez fogható?!” (Siral 1,12) 
      A Szűzanya a kereszt alatt az édes Jézus hűlt tetemével ölében egy emberéletre szóló tanulmány. Mérhetetlen fájdalom, zúgolódás nélkül. Megszakadó anyai szív, gyöngeség nélkül. Dehogy is ájuldozott, amint azt meg nem értő művészek ábrázolják! Hiszen az enyhülés lett volna! Szó sincs róla. Az Ő fenséges alakja ott áll a Golgotán, a fájdalom glóriájával övezve. Az Üdvözítő Anyja, az üdvözítő Anya, aki Fiával társul a mi üdvözítésünkben.
 
 
13. elmélkedés 
 
Nagyokosságú Szűz 
Virgo prudentissima 

 
      Képzeljük magunk elé a názáreti Szüzet, a tizenöt éves leányt, akinek szeméből ragyog a végtelen tisztaság és ártatlanság, s akinek egész megjelenése kimondhatatlan kedvesség és szeretetreméltóság. Ott imádkozik egyedül a názáreti ház kicsiny hátsó szobájában. Jön az angyal s köszönti Őt. Kérjük Isten kegyelmét elmélkedésünkhöz. 
 
      Az okos Szüzet annak a gyönyörű mennyei alaknak behízelgő szavai nem bódították el, sőt elevenén találták alátosságát, s azért megijedt. „Üdvözlégy Mária, kegyelemm teljes; az Úr van teveled!” (Lk 1,28) Kicsoda ő, hogy hozzá egy angyal ilyen hódolatosan beszéljen?! Ő, a kis semmi. Mert hiszen bizonyára a családban is annak tartották. Nem nagy becsülete lehetett a rokonságban! Szülei nem éltek már, a többiek pedig azt a kis szófogadó, mindenre fejet hajtó, hallgatag kis leánykát szerették ugyan - mert hiszen lehetetlen volt Őt nem szeretni -, de valami nagyon komolyan nem vették. Amikor ebbe a serdülőkorba lépett, meg sem kérdezték, akarja-e, vagy sem, hanem egyszerűen eljegyezték Józsefnek. Ő pedig ebben is a Mindenható akaratát látva, szót fogadott, nyugodtan bízva Istenre szüzességi fogadalmának ügyét. A szerény visszahúzódás annyira természete volt, hogy majdan a Golgota keresztje alatt három evangélista nem vesz tudomást ottlétéről, annyira eltűnik Mária, Kleofás neje, Mária Magdolna és Salome mögött. 
      Az angyal megnyugtatja: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni. Nagy lesz Ő és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége” (Lk 1,30-33). - Ezek a szavak nagy dicsőséget és boldogságot helyeztek kilátásba a kis Szűz számára, azonban Ő okosan fontolja őket, s mindaddig semmit sem határoz, amíg egészen tisztán nem lát a dologban. Van ugyanis benne valami bökkenő. Őneki szüzességi fogadalma van, s jegyesével, Józseffel, már meg is egyeztek abban, hogy mint édestestvérek, szűzi tisztán fognak együtt élni. Hogyan volna tehát lehetséges, hogy neki fia legyen? Igaz, hogy az angyal szerint annak a fiúnak atyja a Magasságbeli lesz, de hát ezt fogadott fiúságra is lehet érteni. Az okos kis Szűz tehát felvilágosítást kér: „Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?” (Lk 1,34) 
      Fontoljuk meg ezen szavaknak mély bölcsességét! A kis Szűz nem azt mondja, hogy Ő csak abban az esetben egyezik bele ebbe a dologba, ha szüzessége sértetlen marad; Ő nagyon is jól tudja, hogy teremtmény ilyen hangon nem beszélhet Teremtőjével. Szó sincs róla. Ő csak arról akar meggyőződni, hogy ez a jelenés hiteles, Istentől való, tehát nincs benne ellentmondás vagy valami helytelenség. Neki szüzességi fogadalma van; Ő meg van arról győződve, hogy Isten sugallta neki annak letételét, tehát Isten nem kívánhatja annak feláldozását. Ezt teljesen biztosra veszi, tehát nem szüzességének féltése beszél belőle. Azonban az angyali üzenet nem világos előtte, s azért magyarázatot kér. 
      Meg is kapja azonnal. A Magasságbelinek ereje fog rá szállni. Foganása csoda által fog történni. Szüzessége sértetlen marad. Erre a kis Szűz készséggel rámondja: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a szavad szerint” (Lk 1,38). Meggyőződött arról, hogy itt Isten akaratáról van szó. Azzal szemben pedig a teremtmény részéről csak egy gondolat és érzelem van helyén: a hódolatos, készséges engedelmesség. 
 
      Fontoljuk meg, hogy mekkora okosság nyilvánult meg titoktartásban még Józseffel szemben is! Józsefben Ő teljesen testvérlelket talált; egy ártatlan, szűztiszta, istenfélő férfiút. Két ilyen lélek azonnal megérti egymást, s elképzelhetjük, hogy Mária Józsefet az Ő ártatlan gyermeki szívének egész melegével szerette. S mégis egy szót sem szólt előtte az angyali jelenésről. Pedig hát - s ezzel neki tisztában kellett lennie - ily módon súlyos gyanúsítás veszélyének tette ki magát. S mégsem szólt. Lehetett ebben része az Ő végtelenül gyöngéd szűzi szemérmetességének, amely nem szeret anyasági dolgokról nyilatkozni. A fő ok azonban bizonyára az Ő nagy okossága volt. Itt az emberi észt meghaladó isteni dologról volt szó, amelynek közlésére Ő nem tartotta magát hivatottnak. Hogyan is kívánhatta volna Józseftől, hogy neki ilyen szinte hihetetlen dolgot elhiggyen? Talán éppen ezen közlés által tette volna magát gyanússá. Így tehát Ő az egész dolgot arra az isteni Gondviselésre bízta, amely őneki az volt, ami az édesanyja a gyermeknek. Az majd gondoskodik arról, hogy József a kellő időben hitelesen tudja meg a csodát. S úgy is lett. Szent jegyesét angyal világosította fel a helyzetről, éppen az alkalmas időpontban, amikor az el akarta Őt hagyni az előtte érthetetlen dolog miatt. Igen, a mi kis Szűzanyánk nem cselekedhetett volna okosabban. 
  • Az okosság az összes erkölcsi erények koronája és zsinórmértéke. Kérjük Szűzanyánkat, hogy szerezzen nekünk is minél többet belőle.

 

14. elmélkedés 
 
Tisztelendő Szűz 
Virgo veneranda
 
      Kérjük a Szűzanyát, szerezze meg nekünk a Szentlélek megvilágosító kegyelmét annak belátásához, hogy mennyire életbevágó érdekünk az Ő tisztelete, s a megerősítő kegyelmet, hogy egész földi zarándoklásunkat e Mária-tiszteletjegyébe állíthassuk bele. 
 
      Elmélkedjünk először is arról, hogy a Mária-tisztelet a mi vallásunknak nem valami mellékes és járulékos része, amely jó ugyan, ha megvan, de az sem baj, ha nincs meg. Igaz ugyan, hogy elméletileg elképzelhető volna, hogy valaki, aki egész élete folyamán még csak egy fohásszal sem fordult a Szűzanya felé, azért mégis üdvözüljön. Mert hiszen sem a tízparancsolat, sem az Anyaszentegyház öt parancsa nem szól róla. Márpedig ha valaki azokat egész életén át megtartja, bizonyára a mennybe jut. Csak az a kérdés, meg tudja-e őket tartani a Szűzanya segítsége nélkül. Határozottan nem, mert minden egyes kegyelem az Ő szent kezein megy át. Tehát csakis a tudatlanság mentheti az illetőt, aki nem vesz tudomást Őróla. 
 
      A Szűzanya tisztelete azonban főleg azért lényeges kiegészítő része a mi vallásunknak, mert az Úristen határozottan akarja, hogy Őt tiszteljük. A haldokló édes Jézus szavai a kereszten: „Íme, a te anyád” (Jn 19,27), minden keresztény embernek szólnak. S a szentatyák tanúsága szerint az Úr Mária által akar bennünket bírni. Ezek Szent Bernát szavai, de ugyanez a gondolat más szentatyáknál is gyakori. Halljuk, mit mond a hetedik században Damaszkuszi Szent János: 
„Törekedjünk arra, hogy elménk és emlékezőtehetségünk az Istenanyára vonatkozó gondolatokkal legyen telítve. S vajon miképpen kell ezt megtennünk? Meg kell fontolnunk, hogy Ő szűz, s így szereti a szüzeket; szűztiszta, s így szereti a szűztisztaságot. Ha tehát nem csak a testnek, hanem az elmének szűzi tisztaságát is gyakoroljuk, akkor biztosan bejutunk az Ő kegyeibe. 
Ő ugyanis utál minden szennyet s a tisztátalan vonzalmaktól, mint megannyi viperától irtózik. Nem tudja nézni a nagyétkűséget; elfordul minden parázna undokságtól; a tisztátalan szavakat és dalokat nem tudja hallani; az érzékies illatszereket tiltja; gyűlöli a haragos fellobbanásokat; embertelenséget, irigységet és haragtartást elítél; helyteleníti a dicsőségért végzett gyötrő munkát; ellenséges érzülettel látja a fényűzést; borzadva látja, ha valaki azáltal veszélyezteti üdvösségét, hogy a rajta esett sérelmeket észben tartja: egyszóval minden bűnt halálos méregnek tekint, s örül mindannak, ami azzal ellenkezik. Mert hiszen az ellenkezők az ellenkező dolgoknak gyógyszerei. Örül a böjtnek, a megtartóztatásnak és a zsolozsmának. A szüzesség, a tisztaság és a szemérmetesség; ezek kellenek neki; ezekkel örök frigyet köt, s kedvesen és gyöngéden csókolgatja őket. Szereti a lelki békét és a szelídséget. A szeretetet, az irgalmat és az udvariasságot, mint saját tanítványait ölében tartva becézi. S hogy rövidre fogjam a szót, minden bűnre elszomorodik és méltatlankodik, ellenben minden erénynek, mint neki adott kedves ajándéknak, örül. Ha tehát szorgosan kerüljük a bűnt, és egész erőnkkel fekszünk neki az erénygyakorlatnak, Ő gyakran fog hozzánk, mint hű szolgáihoz betérni, s magával hozza az összes javak tömegét, sőt elhívja szent Fiát, a mindenek királyát és Urát, hogy lakozzék a mi szívünkben.” 

      Mária tiszteletének fontosságát talán semmi sem mutatja annyira, mint az, hogy ez a tisztelet az igazhitűségnek igazoló jelvénye, s hogy a sátán végtelen dühvel támad ellene. Még azok az eretnekek is, akik különösen Krisztus Urunkat tisztelik, Máriától nem csak megtagadnak minden tiszteletet, hanem még gyalázzák is Őt. Miért? Vajon mit vétett nekik? Semmi mást, mint azt, hogy őt kizárólag a római katolikus Anyaszentegyház tiszteli, s Ő Krisztus Urunk Misztikus Testében a nyak, amely a fejet, az Üdvözítőt a testtel, vagyis az Egyház tagjaival összeköti. Aki tehát ellensége az Egyháznak, szükségképpen gyűlöli Őt is. Az Ő tisztelete tehát a legszorosabban összeforrott az igazhitűséggel, szóval a mi legfontosabb lelki érdekünkkel. Mert hiszen „az igaz a hitből él” (Róm 1,17). 
 
      A Szűzanya tisztelete adja meg a mi egész lelki életünknek az utolsó befejezést, a végső csiszolást. Minél gyengédebb bennünk a szeretet Isten és az égiek iránt, annál magasabban állunk lelkiek dolgában. Mert hiszen nem a parancsolatok kötelességszerű teljesítése, nem is pusztán az erkölcsi erények gyakorlata egyesíti az embert már itt a földön Istenével, hanem csak a szeretet. Ezért volt a hősies, a szeráfi lángoló szeretet a szentek legszembetűnőbb vonása. Márpedig a szeretet dolgában itt e földön is az anyai szeretet a legfelsőbb fok. Jézussal szemben is tehát a mi Szűzanyánk anyai szeretete kell, hogy irányadó érzelem legyen számunkra. Ő tanít meg arra, hogy miképpen kell Jézusunkat egész életünk középpontjává tennünk. Hogyan kell kizárólag az ő érdekét szem előtt tartanunk. Hogyan kell elérnünk azt, hogy ne mi éljünk, hanem éljen bennünk a Krisztus.
 
 
15. elmélkedés 
 
Dicsérendő Szűz 
Virgo praedicanda 

      Képzeljük magunk elé, hogy a Szűzanya dicsérete egész földkerekségről, mint valami gomolygó tömjénfüst száll az ég felé! Az Üdvözlégy hangzik; az olvasó, a lorettói litánia, a májusi ájtatosság, a szószék, az irodalom és a költészet mind hangosan magasztalja Őt. Kérjük Isten kegyelmét, hogy ebből a dicséretből mi is kivegyük a magunk részét. 
 
      Fontoljuk meg a Szűzanya ihletett szavait a Magnificat-ban: „Íme, mostantól fogva boldognak mondanak engem az összes nemzedékek” (Lk 1,48). Ezt a gondolatot a Szentlélek sugallta neki ott, Erzsébetnél tett látgatása alkalmával, s az szó szerint be is teljesesedett. Őt magasztalja legelső sorban az emberiség érzelmeinek egyik legnagyobb kifejezője, a művészet. Az építészet az egyház őskora óta vetekedve építi tiszteletére a legfelségesebb székesegyházakat és templomokat, amelyeket a szobrászat szebbnél szebb márványoltárokkal és szobrokkal ékesít. A legnagyobb festőművészek remekelnek Madonnáikban, s kimerítik lángelméjüket és művészetük minden eszközét, hogy vászonra vessék az ő szépségét és csodálatos kedvességét. A költészet legszebb, legnemesebb és legtisztább alkotásaiban Őt dicsőítik. A zene is az ő szolgálatába állt, s hogy egyebet ne említsünk, a templomi énekek jelentékeny részének Ő a tárgya. Az egyházi irodalom is őt tömjénezi. Vannak szentatyák és egyházi írók, például Damaszkuszi Szent János és Szent Bernát, akiknek irataiban az Ő dicsőítése játssza a főszerepet. Hiszen azért nevezték el ez utóbbit Mária lantosának. 
      Őt dicsőíti az egész egyházi év, mert hiszen az ő életének minden egyes kimagasló mozzanatát megünnepli. Évről évre végigvonultatja a hívők szeme előtt a kis názáreti Szűz földi pályafutását. Örülünk születésének, vele megyünk fel a jeruzsálemi templom lépcsőin, amikor három éves korában annak szolgálatára szentelik. Megüljük eljegyzését, az angyali üdvözletet, Erzsébetnél tett látogatását, isteni Gyermekének születését, a templomban váló fölajánlását; és emellett azok az ünnepek, amelyek az ő nagy kiváltságait, például a Szeplőtelen Fogantatást, kegyelemosztó szerepét s a többit örökítik meg. S minden egyes ilyen alkalommal magasztalja Őt az egész földkerekség. A hívek ajkáról imádság száll fel hozzá, a szószékről dicsőítő beszédek hangzanak. Egyszóval dicsérete, amint azt a Magnificat-ban megmondta, nemzedékről nemzedékre megmarad. 
 
      Fontoljuk meg azonban, mi szükséges ahhoz, hogy mi ebből az általános dicsőítésből méltón kivegyük a részünket. Ugyanis kétséget nem szenved, hogy sokan vannak, akik az Ő ünnepein elmennek a templomba, ott éneklik azokat a szép Mária-dalokat, anélkül, hogy életükben a Mária-tisztelet valami különösebb szerepet játszana. Hogy mi szükséges hozzá? Semmi más, mint az, hogy sokat foglalkozzunk a Szűzanyával és igyekezzünk őt minél alaposabban megismerni és megszeretni. A szerető anya alig tud másról beszélni, mint gyermekéről. A hibái iránt vak szokott lenni, de nincs gyermekének egyetlen jó tulajdonsága sem, amely elkerülné figyelmét, s amelyre másokét föl ne hívná. Ha mi szeretjük a Szűzanyát, ha gyakran végigelmélkedjük az ő csodálatos életét és kiváltságait, akkor lassanként emlékezetünkben egész kincstár fog az Ő tökéletességeiből kialakulni. Ha magunkban vagyunk, önkéntelenül elővesszük ebből a kincstárból ezt vagy azt a gyöngyöt, ezt vagy azt a gyémántot, rubint, zafírt és egyéb drágakövet, hogy gyönyörködjünk benne. Ha pedig másokkal vagyunk, éspedig olyanokkal, akikkel lehet ilyen dologról beszélni, a Szűzanya szépsége önkéntelenül is a nyelvünkre fog jönni. Így van ez minden igazi Mária-tisztelővel. Az nem tud hallgatni Máriáról. Annál valóvá lesz a szép ének: „Máriát dicséri lelkünk, Máriát dicséri szánk”
      De van ennek a Mária-dicséretnek egy más forrása is, s ez a Szűzanyának lelkünkre gyakorolt közvetlen befolyása. Az a belső bizalmas érintkezés, amely a máriás-lélek és őközötte folyik. Nem misztikus kegyelmeket, nem jelenéseket és hallomásokat értünk itt. Azok egészen más lapra tartoznak, bár azért nem olyan ritkák, mint sokan gondolják. Azonban a rendes, nem misztikus lélek is, ha máriás, folytonosan gazdagodik Mária ismeretében. Éspedig azért, mert a Szűzanya a kegyelem osztogatója, s az ilyen léleknek bőven juttatja a felvilágosító kegyelmeket, amelyeknek fényében annál jobban és jobban megérti Őt, az édes Jézust, és egyáltalán a mennyei dolgokat. Ez az a hathatós belső oktatás, amelyről kis Szent Teréz beszél önéletrajzában, s amely által az Úristen a mennyei bölcsességet beleönti a gyermeki szívekbe. Nagy tudósok nem részesülnek benne, ellenben a kisdedek igen, mert az Úr a kevélyeknek ellenáll, ellenben az alázatosaknak kegyelmet ad. S mivel ez az ismeret nem csupán elméleti, hanem a legnagyobb fokban gyakorlati, mert hiszen forró szeretetet fakaszt, ez teszi fel igazában a mi lelki életünkre a koronát, ez tetőzi azt be. Tehát Máriát dicsérje lelkünk, Máriát dicsérje szánk.
 

 

Archívum

Hozzászólások

Ide írhatja hozzászólását...
A hozzászóláshoz jelentkezzen be!
Még nem érkezett hozzászólás