Tiszta Forrás
2018. december 19.   
Névnap: Viola, Anasztáz

Laudetur Jesus Christus!

Te öntöd a források vizét patakokba, a hegyek közt csörgedeznek.
Inni adsz a mező vadjainak, a szomjas vadszamár merít belőlük.
Az ég madarai partjaikon laknak, az ágak közt zengik énekük.
A hegyeket kamráid vizéből öntözöd, eged gyümölcsével a földet jóltartod.
Füvet nevelsz az állatoknak, és növényeket, hogy az ember jóllakhasson; hogy a földből kenyeret nyerjen. (Zsolt 104.10 – 14.)

De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne." (Jn 4.14)

Jelen van

0 felhasználó
14 látogató

Látogatások

- ma: 34
- tegnap: 792
2015.05.26. 00:00 Pela
Hozzászólások: 0

Szeghy Ernő kármelita atya elmélkedései a lorettói litániáról 5. rész

Szeghy Ernő kármelita atya elmélkedései a lorettói litániáról 5. rész

 

Uram, irgalmazz!
Uram irgalmazz!
Krisztus, Kegyelmezz!
Krisztus kegyelmezz!
Uram, irgalmazz!
Uram irgalmazz!
Krisztus, hallgass minket!
Krisztus, hallgass meg minket!

Mennyei Atyaisten – Irgalmazz nekünk!
Megváltó Fiúisten – Irgalmazz nekünk!
Szentlélek Úristen – Irgalmazz nekünk!
Szentháromság egy Isten – Irgalmazz nekünk!

 

 

 

23. elmélkedés 
 
Örömünk oka 
Causa nostrae laetitiae 
 
       Képzeljük magunkat az égbe, a Szűzanya elé, az angyalok és szentek tömege közé, akik örvendezve veszik körül trónját! Kérjük Isten kegyelmét, hogy legyen Ő örömünknek oka már itt e földön is. 
 
      Ha egy fiatal anyát, aki éppen rajongó szeretettel öleli, csókolja és minden képzelhető módon becézi gyermekét, megkérdeznénk, miért örül annyira annak a gyermeknek, bizonyára azt felelné, hogy azért, mert először is az övé, de azután mert olyan szép, s mert annyi viszontszeretetet talál nála. Így vagyunk a Szűzanyával is; szakasztottan így. A Szűzanya először is a miénk, illetve, mindegyikünk úgy mondhatja: az enyém. Hiszen a mennyországban éppen az lesz a legnagyobb boldogság, hogy ott mindenki mindent és mindenkit a magáénak tekinthet és fog is tekinteni. Ott a szó szoros értelmében mondhatom majd, hogy enyém az Úristen, enyém az édes Jézus, enyém a Szűzanya, enyémek a szentek és az angyalok, úgy együttesen, mint mindegyikük külön-külön. Azonban ebben a boldogságban már itt a földön lehet részem, éspedig annyira, amennyire szeretem őket. Nem az égieken múlik, ha nem az enyémek. Ők mindig készek arra, hogy azok legyenek. 
      Itt e földön földi dolgok tekintetében az enyém, és a tied között nagy a különbség. Rendesen sok a másé, és kevés az enyém. A szerzetes e tekintetben még legkevésbé panaszkodhat. Mert bárjogilag semmi sem illeti meg, övé a szerzet, övé a testvéri szeretet révén a testület, amelyben él. Egy szerető család boldogsága éppen abban nyilvánul meg, hogy mindegyik magáénak tekintheti a másik családtagot. Nagy érték a földön a jóbarátok köre is. De azért mindez csak ideig-óráig tudja az embert boldogítani, mert ösztönszerűen érzi, hogy ez a földi enyém többé-kevésbé fikció, képzelődés, s nem állja ki a próbát, az egy anyai szereteten kívül. Ez utóbbi pedig szintén csak a gyermekkorban tudja az embert kielégíteni. 
      Szóval, igen kevese van az embernek e földön, amit igazában a magáénak nevezhet. Pénzről és vagyonról nem is beszélünk: az csak narkotizálni, ópiumálmokat képes kelteni, de igazában nem tud boldogítani. A halállal pedig úgyis vége van mindezen dolgoknak. Egy szóval: igen szegény az ember ezen a földön. Igen szegény, úgyszólván semmije sincs. S még jó, ha ezt tudja! 
      Ellenben a Szűzanya nem csak lehet az enyém, hanem akar is az lenni! Ő a szó legszorosabb értelmében felém tárja karjait, hogy szeretettel szoríthasson anyai szívéhez. Az Ő szeretete mindenért kárpótol, Jézushoz vezet és az Úristenhez. s már most részesít a mennyei boldogság előízében. S ez az anyai szeretet nincs személyes változásoknak alávetve, nem befolyásolja sem kor, sem betegség. - Itt a földön az öregedő, betegeskedő, s ennek következtében zsémbes, zúgolódó, rosszkedvű édesanya sokszor igen nagy teher még saját gyermekeire nézve is. Mennyire más Ő most, mint amikor harminc-negyven évvel ezelőtt első gyermekét ölelte, csókolta, becézte! Nem lehet ráismerni. Ellenben az én Szűzanyám nem öregszik; sohasem zárkózik keserűen önmagába; mindig teljesen az enyém, gyermekkoromban éppen úgy, mint életem késő estéjén. Ő sohasem lesz ráncos, arckifejezése sohasem savanyú. Az mindig tökéletesen szép. „Teljesen szép vagy, én kedvesem - mondja róla az Énekek Éneke - s szeplő nincsen terajtad.” Hogy is ne volna tehát örömömnek oka? 
 
      Képzeljünk magunk elé egy boldog családi kört karácsony estéjén! Nyílik az ajtó, s a gyermekek berohannak a karácsonyfás szobába, megállnak a gyertyadíszben pompázó fenyő előtt, s néhány pillanatig szinte szólni sem tudnak. Azután kitör belőlük az öröm, s mindegyik ujjongva nézi az ajándékot, amit neki hozott a Jézuska. Drága édesanyjuk pedig, aki sok önmegtagadás, munka és áldozat árán szerezte meg nekik ezt az örömöt, ott jár-kel közöttük, s élvezi gyermekei örömét. Igen, az ajándék örömöt okoz, még akkor is, ha magában véve csekély értékű, mert a szeretet kifejezője. 
      De ha múló értékű, földi ajándékokkal így van az ember, vajon mit szóljunk akkor a Szűzanya ajándékaihoz? Hiszen ő a kegyelmek osztogatója, márpedig azok segítenek bennünket az örök boldogságba, s már itt a földön is a legnagyobb gyönyörűséget, a lelki békét biztosítják! S ha annak a karácsonyfának fokozott értéket ad az a körülmény, hogy az édesanya saját két kezének keserves munkájával szerezte meg, s megszenvedett érte, csakhogy gyermekeinek egy kis örömet okozzon, mit mondjunk akkor a Szűzanya ajándékairól, amelyekért Ő a Golgota keresztjének tövében szenvedte el a legrettenetesebb vértanúságot?! Igazából csak a másvilágon fogjuk megtudni, mennyit kaptunk tő1e, s hogy mennyire igazán volt Ő oka ideiglenes és örökké tartó örömeinknek. Általában véve csupán a hit kelti bennünk ezen ajándékoknak tudatát, mert hiszen a kegyelmeket nem látjuk; azonban ha a Szűzanyának belső szolgálatába szegődünk, akkor valósággal érezzük, hogy miként halmoz el bennünket ajándékaival. Akkor nem tulajdonítjuk többé véletlennek, ha töviseink közé minduntalan rózsák fonódnak. Tudjuk, kinek köszönhetjük őket. Tudjuk, hogy ki a mi örömünknek oka.
 
 
24. elmélkedés 
 
Lelki edény 
Vas spirituale 

      Képzeljük magunk elé a katolikus hívők millióit a Szűzanya trónja előtt térdre borulva, amint ajkairól hangzik ez a becéző megszólítás; „Lelki edény”. Kérjük Isten kegyelmét, hogy ezen szavak értelmét felfoghassuk és belőlük üdvös tanulságot merítve, magunk is igyekezzünk lelkiek lenni. 
 
      Mi az a lelkiség? Hogy erre a kérdésre a választ megadhassuk, fontoljuk meg, hogy az Úristen az első embert lelkinek teremtette. Igaz ugyan, hogy testet is adott neki, de azért nem akarta, hogy állatias legyen. Testi szervezetébe belehelyezte mindazokat az életműködéseket és ösztönöket, amelyek megvannak az állatnál és szükségesek a testi élet fenntartására. Lelkét is olyanná tette, hogy annak rendeltetése legyen a testet éltetni. Az ember lelke szellemi lény ugyan, de nem tiszta szellem, mint az angyal. Szellemi, amennyiben a test halála után is életben maradó, egyszerű lény; azonban, míg az angyalnak semmi köze az anyaghoz, őneki a halál után is megmarad a rendeltetése, hogy visszatérjen a feltámadó testbe. 
      Az első embernél az Úristen gondoskodott arról, hogy a test semmiféle káros befolyást se gyakorolhasson a lélekre, vagyis ne húzza azt lefelé, az állatias színvonalra. Ádámnál és Évánál a nemi ösztönök és szenvedélyek tökéletesen alá voltak rendelve az észnek és akaratnak, a ezen felsőbb tehetségek parancsa nélkül meg sem moccantak. A test részéről kísértés nem férkőzhetett lelkükhöz. Innen volt teljes gyermeki ártatlanságiik, amelynek következtében mezítelenségüket nem szégyellték. Nem volt okuk rá, mert az semmiféle rendetlen gondolatra nem adott alkalmat. Amikor azonban ők mondták fel az engedelmességet Istennek, akkor a test ösztönei is a lázadás terére léptek a szellemi tehetségekkel szemben, s ők rémülve menekültek szégyenükben egymástól. Az érzéki résznek ezt a fegyelmezetlenségét ősszüleink az eredeti bűnnel együtt reánk hagyták, valamint a betegségeket és a halált is. Ezért kísértés az ember egész élete ezen a földön. 
      Amikor azonban a Mindenható az Ő legszebb leányát, a Szűzanyát megtervezte, azt akarta, hogy az Ő szervezetében tökéletes legyen a rend. Nem tette ugyan halhatatlanná test szerint, de részesítette az ártatlan ősszülők azon kiváltságában, amelyet az imént említettünk, hogy összes testi ösztönei és szenvedélyei tökéletesen engedelmeskedtek belátásának, s akaratának parancsa nélkül nem mozdultak meg. Ennek és kegyelemteljességének következtében hozzá a bűnnek még csak az árnyéka sem férhetett, és soha életében nem követett el még csak tökéletlenséget sem. 
      Mi ugyan nem részesültünk ebben a nagy kiváltságban, de ne feledjük, hogy Isten kegyelmének segítségével meg lehet azt közelítenünk. Ha minden nap újra és újra fölvesszük a küzdelmet ösztöneink és szenvedélyeink ellen, akkor lassanként elszokunk a bűnöktől, sőt még a nagyobb tökéletlenségtől is, és mindinkább lelkiek leszünk. Haladjunk ebben az irányban. 
 
      Az a becéző megszólítás, amelyet elmélkedésünk tárgyául választottunk, a Szűzanyát lelki edénynek nevezi, azért, mert fő rendeltetése az volt, hogy mint valami szent edény, magába fogadja az Üdvözítőt. Azonban fogálom megfontolását hagyjuk a következő alkalomra, s most ennek a szónak egy más jelentésével foglalkozzunk. Az Ószövetség lapjain ez a szó: edény, (héberül keli) annyit is jelent, mint fegyver. A zsoltáros például a nyilakat a halál „edényei”-nek nevezi. Hogy ez a harcias fogalom a Szűzanyával való vonatkozásban nem helytelen, azt már abból is láthatjuk, hogy az Anyaszentegyház őrá alkalmazza az Énekek Énekének szavait: „Szép vagy, én barátnőm; kedves, és bájos, mint Jeruzsálem, s rettenetes, mint a csatasorban felvonuló hadsereg” (Én 6,4). Hogy kikkel szemben fegyver és kikre nézve rettenetes a Szűzanya, azt nem kell soká kutatnunk. A Lourdes-i jelenések alkalmával Bernadette egyszer a folyó felől félelmetes morajt hallott. Ezrekre menő tömegeknek lázongó, dühöngő hangjait. Az üvöltő hangorkánból ez bontakozott ki: „Menj el innét! Távozzál innét!”. A pokol légiói voltak, akik a Szűzanyát szerették volna onnét elijeszteni. Mert hiszen Ő legfélelmetesebb ellenségük. 
      Az az út, amelyen mi az örök üdvösség felé haladunk, tele van veszedelemmel. Jobbról-balról, haramiák módjára, rossz szellemek leselkednek reánk; egyik legnagyobb ellenségünk pedig egy pillanatra sem hagy el bennünket, s ez a mi testünk. A Szűzanya mindkettő ellen a leghathatósabb fegyver. Ha Őt szeretjük, fél tőlünk a sátán. Ha az Ő végtelen tisztaságáról elmélkedünk és ábrándozunk, akkor ezek a gondolatok csodálatos módon tisztogatják a lelkünket, s ha nem is szerzik meg a tökéletes sérthetetlenséget, igen közel visznek ahhoz. A kísértések mindjobban vesztenek hevességükből, s lassan-lassan mégis csak lelki emberekké alakulunk át. 

      Ó, Szűzanyánk, te, aki magad vagy a térden álló a mindenhatóság, kérünk téged, hódítsd meg teljesen szíveinket és lény a mi hatalmas védő- és támadó fegyverünk.

 

25. elmélkedés 
 
Tiszteletes edény 
Vas honorabile 
 
      Képzeljük magunk elé a Szent Szüzet a Megtestesülés pillanatában, amint lelkét a kegyelmek mérhetetlen óceánja tölti be, ártatlan, szűzi teste pedig az emberré lett örök Igét hordozza. Boruljunk le hódolattal e tiszteletreméltó edény előtt, s kérjük kegyelmét, hogy mi is a Szentlélek ajándékainak lehessünk az edényei. Amikor Dávid király a frigyszekrényt Aminadab házából a Sionra akarta átvitetni, s a göröngyös úton a szekrény megbillent, s az egyik pap, Oza, hirtelen odakapott a frigyszekrényhez, nehogy leessék. Isten azonnali halállal büntette őt ezen tiszteletlenségért. 
      A Szűzanyát is a legmélyebb tisztelet illeti meg részünkről. Igaz ugyan, hogy ez a körülmény nem hoz létre távolságot Őközötte és miközöttünk. Ő nem olyan, mint e föld uralkodói, akik közelébe közönséges, egyszerű ember nem juthat. Ő nekünk valódi, gyöngéd édesanyánk, aki bennünket szívéhez akar szorítani, s azt kívánja, hogy teljes bizalommal közeledjünk hozzá. Azonban, amint az uralkodó gyermekeinek sem szabad soha megfeledkezniük szülőjük méltóságáról, s a legnagyobb bizalom és gyöngédség megnyilvánulásait is mindig tisztelettel kell párosítaniuk, úgy vagyunk mi is Ővele. 
      A Szűzanya végtelenül tiszteletreméltó edény volt akkor, amikor szűzi méhében hordozta az Üdvözítőt. Mint egy eleven tabernákulum járt-kelt kilenc hónapon keresztül, s nem csak az egész Szentföldön, hanem az egész földkerekségen nem volt semmi, ami szentség tekintetében őhozzá lehetett fogható. A jeruzsálemi templomban a Szentek Szentje olyan szent hely volt, hogy abba csakis a főpapnak volt szabad évenként egyszer belépnie, éspedig nagy tisztulások és bűnökért bemutatott áldozatok után. De mi volt ez a szent hely, az Úristen jelenlétének jelképe, a kis názáreti Szűzhöz képest, akiben a világegyetem Ura Istene, a maga valójában volt jelen? Ő volt az igazi Szentek Szentje! Azonban most gondoljunk csak arra, hogy a szentáldozáskor mi is magunkhoz vesszük az édes Jézust a maga valójában. Tehát körülbelül negyedóra idő alatt, amíg a színek bennünk el nem romlanak, mi is eleven szentségház vagyunk: a Szentek Szentje. Azaz éppen az a kérdés, hogy azok vagyunk-e igazán? Mert hiszen, sajnos, sajnos, van szentségtörő áldozás is a világon, de még a méltó áldozások között is igen nagy a különbség. Igyekezzünk megtanulni a Szűzanyától, miként kell viselkednünk az Úr Jézus szentségi jelenléte idején, hogy mi is méltó edényei lehessünk! 
 
      Vajon a Szűzanya kevésbé volt-e tiszteletreméltó edény az édes Jézus születése után, mint annak előtte? Vajon ez a becéző megszólítás csak arra az időre vonatkozik-e, amelyet isteni Gyermeke az Ő szűzi méhében töltött? Erre a kérdésre határozottan tagadólag kell válaszolnunk, éspedig azért, mert a kegyelemmel teljesnek lelki életében visszafejlődés, vagy hanyatlás nem képzelhető el. Tehát ő nem veszített azáltal, hogy az Istenember megszűnt valóban test szerint benne lenni. A tényleges jelenlétet teljesen pótolta az a kegyelemtöbblet, amelyet a megtestesült Ige az Ő lelkében hátrahagyott. Ő a kegyelmeknek volt tiszteletreméltó edénye, illetve most még sokkal magasabb fokban volt az. Hiszen a hittudósok szerint a kegyelemteljesség a Szűzanyában állandóan növekvőben volt élete utolsó pillanatáig, éspedig olyan arányokban növekedett, hogy azt emberi ész föl sem foghatja. 
      Ha azonban ez így van - aminthogy tényleg így van -, akkor ebből valami igen fontos tanulság vonható le ránk nézve. A Szűzanyában az angyali üdvözlettől számított harminchárom vagy harmincnégy esztendő folyamán csak egyszer, ama boldog kilenc hónap alatt volt jelen az édes Jézus. Igaz, hogy ez annyi, mintha mi hetvenegy esztendeig naponta áldoznánk, s mindig egy negyedóra hosszat maradna nálunk. De azért, bár sokkal rövidebb ideig élvezzük jelenlétét, ez nem mentség számunkra, ha a szentáldozás utáni hálaadás végeztével mindig visszaesünk régi gyarlóságainkba, s nem maradunk meg azon szinten, amelyre az édes Jézus szentségi jelenléte által emelkedtünk. Hát még mit mondjunk arról, ha lanyhán áldozunk, s talán a hálaadásunk sem sokat ér?! Akkor bizony nálunk a kelleténél sokkal nagyobb a különbség a tartalom és az edény között, s ez utóbbi minden inkább, csak nem tiszteletes! 
      Kérjük a Szűzanyát, szerezze meg nekünk azt a kegyelmet, hogy mindig tudatában maradjunk edényi voltunknak, s lelkünk tartalma, időnként a szentségi Jézus, rendesen pedig a legszentebb Szentháromság előtt hódoló leborultságban maradjunk életünk utolsó pillanatáig. Adja Isten, hogy ezek az isteni Vendégek sohase érezzék nálunk rosszul magukat!

 

 

Archívum

Hozzászólások

Ide írhatja hozzászólását...
A hozzászóláshoz jelentkezzen be!
Még nem érkezett hozzászólás