24. elmélkedés 

 

Lelki edény 

Vas spirituale 

      Képzeljük magunk elé a katolikus hívők millióit a Szűzanya trónja előtt térdre borulva, amint ajkairól hangzik ez a becéző megszólítás; „Lelki edény”. Kérjük Isten kegyelmét, hogy ezen szavak értelmét felfoghassuk és belőlük üdvös tanulságot merítve, magunk is igyekezzünk lelkiek lenni. 

 

      Mi az a lelkiség? Hogy erre a kérdésre a választ megadhassuk, fontoljuk meg, hogy az Úristen az első embert lelkinek teremtette. Igaz ugyan, hogy testet is adott neki, de azért nem akarta, hogy állatias legyen. Testi szervezetébe belehelyezte mindazokat az életműködéseket és ösztönöket, amelyek megvannak az állatnál és szükségesek a testi élet fenntartására. Lelkét is olyanná tette, hogy annak rendeltetése legyen a testet éltetni. Az ember lelke szellemi lény ugyan, de nem tiszta szellem, mint az angyal. Szellemi, amennyiben a test halála után is életben maradó, egyszerű lény; azonban, míg az angyalnak semmi köze az anyaghoz, őneki a halál után is megmarad a rendeltetése, hogy visszatérjen a feltámadó testbe. 

      Az első embernél az Úristen gondoskodott arról, hogy a test semmiféle káros befolyást se gyakorolhasson a lélekre, vagyis ne húzza azt lefelé, az állatias színvonalra. Ádámnál és Évánál a nemi ösztönök és szenvedélyek tökéletesen alá voltak rendelve az észnek és akaratnak, a ezen felsőbb tehetségek parancsa nélkül meg sem moccantak. A test részéről kísértés nem férkőzhetett lelkükhöz. Innen volt teljes gyermeki ártatlanságiik, amelynek következtében mezítelenségüket nem szégyellték. Nem volt okuk rá, mert az semmiféle rendetlen gondolatra nem adott alkalmat. Amikor azonban ők mondták fel az engedelmességet Istennek, akkor a test ösztönei is a lázadás terére léptek a szellemi tehetségekkel szemben, s ők rémülve menekültek szégyenükben egymástól. Az érzéki résznek ezt a fegyelmezetlenségét ősszüleink az eredeti bűnnel együtt reánk hagyták, valamint a betegségeket és a halált is. Ezért kísértés az ember egész élete ezen a földön. 

      Amikor azonban a Mindenható az Ő legszebb leányát, a Szűzanyát megtervezte, azt akarta, hogy az Ő szervezetében tökéletes legyen a rend. Nem tette ugyan halhatatlanná test szerint, de részesítette az ártatlan ősszülők azon kiváltságában, amelyet az imént említettünk, hogy összes testi ösztönei és szenvedélyei tökéletesen engedelmeskedtek belátásának, s akaratának parancsa nélkül nem mozdultak meg. Ennek és kegyelemteljességének következtében hozzá a bűnnek még csak az árnyéka sem férhetett, és soha életében nem követett el még csak tökéletlenséget sem. 

      Mi ugyan nem részesültünk ebben a nagy kiváltságban, de ne feledjük, hogy Isten kegyelmének segítségével meg lehet azt közelítenünk. Ha minden nap újra és újra fölvesszük a küzdelmet ösztöneink és szenvedélyeink ellen, akkor lassanként elszokunk a bűnöktől, sőt még a nagyobb tökéletlenségtől is, és mindinkább lelkiek leszünk. Haladjunk ebben az irányban. 

 

      Az a becéző megszólítás, amelyet elmélkedésünk tárgyául választottunk, a Szűzanyát lelki edénynek nevezi, azért, mert fő rendeltetése az volt, hogy mint valami szent edény, magába fogadja az Üdvözítőt. Azonban fogálom megfontolását hagyjuk a következő alkalomra, s most ennek a szónak egy más jelentésével foglalkozzunk. Az Ószövetség lapjain ez a szó: edény, (héberül keli) annyit is jelent, mint fegyver. A zsoltáros például a nyilakat a halál „edényei”-nek nevezi. Hogy ez a harcias fogalom a Szűzanyával való vonatkozásban nem helytelen, azt már abból is láthatjuk, hogy az Anyaszentegyház őrá alkalmazza az Énekek Énekének szavait: „Szép vagy, én barátnőm; kedves, és bájos, mint Jeruzsálem, s rettenetes, mint a csatasorban felvonuló hadsereg” (Én 6,4). Hogy kikkel szemben fegyver és kikre nézve rettenetes a Szűzanya, azt nem kell soká kutatnunk. A Lourdes-i jelenések alkalmával Bernadette egyszer a folyó felől félelmetes morajt hallott. Ezrekre menő tömegeknek lázongó, dühöngő hangjait. Az üvöltő hangorkánból ez bontakozott ki: „Menj el innét! Távozzál innét!”. A pokol légiói voltak, akik a Szűzanyát szerették volna onnét elijeszteni. Mert hiszen Ő legfélelmetesebb ellenségük. 

      Az az út, amelyen mi az örök üdvösség felé haladunk, tele van veszedelemmel. Jobbról-balról, haramiák módjára, rossz szellemek leselkednek reánk; egyik legnagyobb ellenségünk pedig egy pillanatra sem hagy el bennünket, s ez a mi testünk. A Szűzanya mindkettő ellen a leghathatósabb fegyver. Ha Őt szeretjük, fél tőlünk a sátán. Ha az Ő végtelen tisztaságáról elmélkedünk és ábrándozunk, akkor ezek a gondolatok csodálatos módon tisztogatják a lelkünket, s ha nem is szerzik meg a tökéletes sérthetetlenséget, igen közel visznek ahhoz. A kísértések mindjobban vesztenek hevességükből, s lassan-lassan mégis csak lelki emberekké alakulunk át. 

25. elmélkedés 

 

Tiszteletes edény 

Vas honorabile 

 

      Képzeljük magunk elé a Szent Szüzet a Megtestesülés pillanatában, amint lelkét a kegyelmek mérhetetlen óceánja tölti be, ártatlan, szűzi teste pedig az emberré lett örök Igét hordozza. Boruljunk le hódolattal e tiszteletreméltó edény előtt, s kérjük kegyelmét, hogy mi is a Szentlélek ajándékainak lehessünk az edényei. Amikor Dávid király a frigyszekrényt Aminadab házából a Sionra akarta átvitetni, s a göröngyös úton a szekrény megbillent, s az egyik pap, Oza, hirtelen odakapott a frigyszekrényhez, nehogy leessék. Isten azonnali halállal büntette őt ezen tiszteletlenségért. 

      A Szűzanyát is a legmélyebb tisztelet illeti meg részünkről. Igaz ugyan, hogy ez a körülmény nem hoz létre távolságot Őközötte és miközöttünk. Ő nem olyan, mint e föld uralkodói, akik közelébe közönséges, egyszerű ember nem juthat. Ő nekünk valódi, gyöngéd édesanyánk, aki bennünket szívéhez akar szorítani, s azt kívánja, hogy teljes bizalommal közeledjünk hozzá. Azonban, amint az uralkodó gyermekeinek sem szabad soha megfeledkezniük szülőjük méltóságáról, s a legnagyobb bizalom és gyöngédség megnyilvánulásait is mindig tisztelettel kell párosítaniuk, úgy vagyunk mi is Ővele. 

      A Szűzanya végtelenül tiszteletreméltó edény volt akkor, amikor szűzi méhében hordozta az Üdvözítőt. Mint egy eleven tabernákulum járt-kelt kilenc hónapon keresztül, s nem csak az egész Szentföldön, hanem az egész földkerekségen nem volt semmi, ami szentség tekintetében őhozzá lehetett fogható. A jeruzsálemi templomban a Szentek Szentje olyan szent hely volt, hogy abba csakis a főpapnak volt szabad évenként egyszer belépnie, éspedig nagy tisztulások és bűnökért bemutatott áldozatok után. De mi volt ez a szent hely, az Úristen jelenlétének jelképe, a kis názáreti Szűzhöz képest, akiben a világegyetem Ura Istene, a maga valójában volt jelen? Ő volt az igazi Szentek Szentje! Azonban most gondoljunk csak arra, hogy a szentáldozáskor mi is magunkhoz vesszük az édes Jézust a maga valójában. Tehát körülbelül negyedóra idő alatt, amíg a színek bennünk el nem romlanak, mi is eleven szentségház vagyunk: a Szentek Szentje. Azaz éppen az a kérdés, hogy azok vagyunk-e igazán? Mert hiszen, sajnos, sajnos, van szentségtörő áldozás is a világon, de még a méltó áldozások között is igen nagy a különbség. Igyekezzünk megtanulni a Szűzanyától, miként kell viselkednünk az Úr Jézus szentségi jelenléte idején, hogy mi is méltó edényei lehessünk! 

 

      Vajon a Szűzanya kevésbé volt-e tiszteletreméltó edény az édes Jézus születése után, mint annak előtte? Vajon ez a becéző megszólítás csak arra az időre vonatkozik-e, amelyet isteni Gyermeke az Ő szűzi méhében töltött? Erre a kérdésre határozottan tagadólag kell válaszolnunk, éspedig azért, mert a kegyelemmel teljesnek lelki életében visszafejlődés, vagy hanyatlás nem képzelhető el. Tehát ő nem veszített azáltal, hogy az Istenember megszűnt valóban test szerint benne lenni. A tényleges jelenlétet teljesen pótolta az a kegyelemtöbblet, amelyet a megtestesült Ige az Ő lelkében hátrahagyott. Ő a kegyelmeknek volt tiszteletreméltó edénye, illetve most még sokkal magasabb fokban volt az. Hiszen a hittudósok szerint a kegyelemteljesség a Szűzanyában állandóan növekvőben volt élete utolsó pillanatáig, éspedig olyan arányokban növekedett, hogy azt emberi ész föl sem foghatja. 

      Ha azonban ez így van - aminthogy tényleg így van -, akkor ebből valami igen fontos tanulság vonható le ránk nézve. A Szűzanyában az angyali üdvözlettől számított harminchárom vagy harmincnégy esztendő folyamán csak egyszer, ama boldog kilenc hónap alatt volt jelen az édes Jézus. Igaz, hogy ez annyi, mintha mi hetvenegy esztendeig naponta áldoznánk, s mindig egy negyedóra hosszat maradna nálunk. De azért, bár sokkal rövidebb ideig élvezzük jelenlétét, ez nem mentség számunkra, ha a szentáldozás utáni hálaadás végeztével mindig visszaesünk régi gyarlóságainkba, s nem maradunk meg azon szinten, amelyre az édes Jézus szentségi jelenléte által emelkedtünk. Hát még mit mondjunk arról, ha lanyhán áldozunk, s talán a hálaadásunk sem sokat ér?! Akkor bizony nálunk a kelleténél sokkal nagyobb a különbség a tartalom és az edény között, s ez utóbbi minden inkább, csak nem tiszteletes! 

      Kérjük a Szűzanyát, szerezze meg nekünk azt a kegyelmet, hogy mindig tudatában maradjunk edényi voltunknak, s lelkünk tartalma, időnként a szentségi Jézus, rendesen pedig a legszentebb Szentháromság előtt hódoló leborultságban maradjunk életünk utolsó pillanatáig. Adja Isten, hogy ezek az isteni Vendégek sohase érezzék nálunk rosszul magukat!