2015.05.27. 00:00 __

Hozzászólások: 0

Szeghy Ernő kármelita atya elmélkedései a lorettói litániáról 6. rész

Uram, irgalmazz!
Uram irgalmazz!
Krisztus, Kegyelmezz!
Krisztus kegyelmezz!
Uram, irgalmazz!
Uram irgalmazz!
Krisztus, hallgass minket!
Krisztus, hallgass meg minket!

Mennyei Atyaisten – Irgalmazz nekünk!
Megváltó Fiúisten – Irgalmazz nekünk!
Szentlélek Úristen – Irgalmazz nekünk!
Szentháromság egy Isten – Irgalmazz nekünk!

26. elmélkedés

Ájtatosság jeles edénye

Vas insigne devotionis

Képzeljük magunk elé, amint a Szűzanya körülbelül huszonhét esztendős korában egyszerű, szegényes, de azért tisztességes ruhában, imába merülve halad a Jeruzsálemből Názáret felé vezető úton, s nem veszi észre, hogy a tizenkét éves kis Jézus ottmaradt a templomban! Kérjük Isten kegyelmét, hogy megismerhessük és utánozhassuk a Szűzanya kiváló ájtatosságát.

Elmélkedjünk először arról, mi is az áhítat, s hogy mekkora fontossággal bír a lelki életben. Azt hihetnénk ugyanis, hogy az ájtatosság azonos a lelki élettel; pedig nem az, sőt akárhány lelki ember nagyon is jól teszi, ha megvizsgálja magát, vajon van-e benne elegendő ájtatosság. Az ájtatosság vagy áhítat tehát az Istenbe merült bensőnek külső megnyilatkozása az egész megjelenés összeszedettségében, az érzékek fékezésében, az imaszerű testtartásban, szóval mindabban, ami azt a benyomást kelti, hogy az illető áhítatba van merülve. Magától értetődik, hogy az áhítatos külsőnek teljes összhangban kell lenni a belsővel, mert hiszen egyébként képmutatás volna. Sőt rendes körülmények között még annak a szándéknak is távol kell lennie az illetőtől, hogy mások észrevegyék rajta az ájtatosságot, s így épülésükre szolgáljon. Az igazi áhítatba merült embernek az ilyesmi eszébe se jut. Éppen ezért ő egyáltalában nem fog különbséget tenni külső testtartás tekintetében akár a templomban imádkozik, mások láttára, akár pedig a szobájában, ahol Istenen kívül senki sem veszi észre. Másrészt azonban, ha nem is törődik azzal, mit gondolnak róla mások, az áhítatos külsőt igen fontosnak fogja tekinteni, éspedig azért, mert tartozunk vele Istennek; mert ez hozzátartozik az isteni udvar etikettjéhez, illemszabályaihoz; mert Istennel nem illik úgy tárgyalni, mint akármilyen jött-ment emberrel.

De másrészt fontos azért is, mert az ájtatos külső viselkedés visszahat bensőnkre, s erősíti ájtatos hangulatunkat. Igen sok lelki élet hanyatlik és laposodik el az ájtatosság hiánya miatt. A szent dolgokkal való állandó foglalkozás bizonyos közönyösséget teremt a lélekben; a megszokottság csökkenti úgy a külső, mint a benső tiszteletet, s a vége az, hogy külsőleg egyáltalán nem látszik meg rajtunk, vajon a szentáldozáshoz járulunk-e, vagy pedig szobasöpréshez készülünk, s ilyenkor igen nagy a valószínűség, hogy a bensőnk sem igen változik a két elfoglaltság szerint.

Gondoljunk Keresztes Szent János atyánkra, aki a folyosón haladtában kénytelen volt öklét a falba verni, hogy áhítata ne fokozódjék elragadtatásig! Hol vagyunk mi ettől?!

Szűzanyánk életéből az evangélium csupa olyan vonást örökít meg, amelyek Őt a legmélyebb áhítatba merülve állítják szemünk elé. Az angyali üdvözlet alkalmával hogyan is képzelhetnénk Őt másképpen, mint alázatosan térdre borulva, s teljesen Istenbe merült lélekkel és tökéletes külső összeszedettségben! Amikor azután Erzsébethez utazik, azon a négynapi úton, valami Jeruzsálembe menő karaván közepette - mert hiszen egyedül utazni nem volt bátorságos – a názáreti Máriának, József, Dávid fia arájának áhítata abban az amúgy is imádságos környezetben csupán azért nem keltett feltűnést, mert Ő mindenben meghúzódó és szerény volt, amiben Őt kicsiny alakja is segítette. De el lehet képzelni, mennyire el volt merülve a szíve alatt nyugvó megtestesült Igének szemléletében. Mennyire vak és süket volt minden egyéb iránt. - Fenséges jelenség lehetett a Magnificat alkalmával! Itt a kis Szűzanya félretesz, illetve az elragadtatás félretetet vele minden tartózkodást. Égre emelt szemekkel látjuk Őt ott, s kitárt karokkal, amint zengi az Ő csodálatos himnuszát. Vajon hogyan mondjuk azt mi a zsolozsmában?!

Mellőzve sok egyebet, térjünk át a kis Jézus első templomlátogatásának eseményeire, amikor a Szűzanya egy egész napon át halad a karaván női tagjai között, s nem veszi észre, hogy isteni gyermeke elmaradt. Azt hiszi, Józseffel van, a férfiak között. Ez a jelenet rendkívül mulatságos, amennyiben mutatja, hogy a Szűzanyának áhítata mennyire szellemi volt. Magától értetődik, hogy Jézusának testi jelenléte kimondhatatlan boldogság volt az Ő anyai szívének, de azért nyugodtan el tudott lenni nélküle. Az látszik ebből, hogy ő nem az édességeket, nem a forró érzelmeket kereste áhítatában, hanem az Istenben való szellemi elmerülést.

Hányan vannak, sőt a hívek legnagyobb része áhítat alatt csupán azokat a szívet melengető érzelmeket érti, amelyek oly édessé tudják tenni az imádságot. Ha tehát ezek alkalmilag hiányoznak náluk, ha lelki szárazság borul reájuk, akkor telepanaszkodják a gyóntatószékeket azzal, hogy nem tudnak ájtatosan imádkozni! Milyen félszeg felfogás ez! Az ilyenek a Szűzanya helyében bizonyara ki sem eresztették volna ölükből az édes Jézust, hanem becézték volna naphosszat. Pedig Őneki ez nem kell. „De miért kerestetek? - mondja szüleinek. - Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” (Lk 2,49) - Mennyit tanulhatunk az „ájtatosság jeles edényétől” ott, azon a Názáret felé vezető úton!

27. elmélkedés

Titkos értelmű rózsa

Rosa mystica

Képzeljük magunk elé a Szűzanyát ragyogó, mennyei szépségében, s kérjük Isten kegyelmét, hogy megértsük ezt az udvarló kifejezést, hogy „titkos értelmű rózsa”.

Miért kedveskedik az Anyaszentegyház Őneki ezzel a kifejezéssel? Vegyünk gondolatban kezünkbe egy szép rózsát és vizsgáljuk közelebbről! Ha a maga egészében tekintjük, tökéletes szépség, ha pedig széjjelfosztjuk, azt fogjuk látni, hogy minden egyes szirma, a maga nemében egy kis műremek. Nincs a földön művész, aki képes volna a rózsaszirom szép színét, alakját, bájos vonalait, gyöngéd szövetét, csodálatosan kedves hajtásait és kellemes illatát utánozni. Remekműve az a Teremtőnek. Márpedig egy-egy rózsabokron százával vannak ilyen szirmok. Rózsának mondhatjuk tehát a Szűzanyát abban az értelemben, hogy Ő is nem csak a maga egészében gyönyörűséges, hanem csupa szépségből van összeállítva. Az Ő csodálatos adományai, kiváltságai, ajándékai, isteni és erkölcsi erényei - mind megannyi elragadó rózsaszirom!

Vegyük sorra ezeket a szirmokat! Szeplőtelen fogantatás, kegyelemmel teljesség, vétkezhetetlenség, tökéletes alázatosság; a Szentlélek ajándékai: bölcsesség, értelem, tudomány, jótanács, bátorság, jámborság és az Úr félelme; az isteni erények: a hit, a remény, a szeretet; az erkölcsi erények: erősség, okosság, mértéktartás és igazság - s az ezeknek kíséretét képező számtalan többi erény, éspedig hiány nélkül, teljes számban. Igen, mert ennek a csodarózsának megvan minden egyes szirma. Egyet sem hullatott el.

Amikor Lourdes-ban Bernadette-nek megjelent, mezítelen kis lábait egy-egy aranyrózsa ékesítette. Ilyen csodaszép aranyrózsa ő maga, minden fonnyadás, minden hervadás nélkül. Itt e földön az Ő szentségesen szent, szűzi tiszta teste nem volt kivéve a halál kötelezettsége alól, bár Őnála az is csupán a léleknek elválásában, nem pedig a test romlásában nyilvánult meg. Egyébként azonban az eredeti bűnnek többi következménye alól fel volt mentve, s tökéletesen ráillenek az Énekek Énekének szavai: „Teljesen szép vagy én kedvesem, s szeplő nincs terajtad”. Igen, csodaszép rózsa a mi Szűzanyánk.

Azonban ez az Ő nagy szépsége nehogy csüggesztően hasson reánk valahogyan! Ne mondjuk magunkban, hogy e tekintetben nem utánozhatjuk Őt. Vajon nem volna-e nevetséges, ha a kis százszorszép, az ibolya vagy a nefelejcs nem akarnának szépek lenni, csupán azért, mert a rózsa szebb náluknál? A mi lelkünk is csodaszép remekműve az Úristennek, s mikor a kegyelem fényében ragyog, az összes égi seregek gyönyörűségére szolgál, éppúgy, mint az ember, aki ha szebbnek is találja a rózsát, teljes mértékben képes gyönyörködni az apró mezei virágocskákban. A mi lelkünk nagyobb érték, mint az egész anyagi világegyetem. Hogy mennyi az ára? Nézzük az Istenembernek a kereszten omló vérét! Annyit ér, mint az. Tehát csak gondozzuk buzgón lelkünk szirmait! Nézzük, nem hullanak, nem hervadnak-e, s ha igen, növesszünk újakat.

„Titkos értelmű rózsa.” A misztikus kegyelmek között a legmagasabb a lelki házasság, amelyben az Úristen az emberi lélekkel szoros, benső frigyre lép s az ember akarata - mar amennyire ez a földi életben lehetséges - tökéletesen beleolvad Isten akaratába, illetve a forró istenszeretet lángjában egybeforr vele. Ez a lelki házasság a Szűzanyánál olyan tökéletesen volt meg, mint soha senki másban, mert hiszen ennek a frigynek gyümölcse volt az édes Jézus. Ebben a frigyben élte végig egész földi életét. Akarata soha, egy hajszálnyira sem térhetett el Isten akaratától, még a legirtózatosabb lelki gyötrelmek közepette, a keresztnek tövében sem. Majdnem halálra vérzett tőlük a szíve, de nem tiltakozott ellenük. Isten úgy akarta, tehát ő csak azt ismételgethette: legyen meg mindenben az Ő szent akarata.

A lelki írók tekintélyes része s a karmeliták is azt vallják, hogy a szentek lelki élete nemigen képzelhető valamelyes misztikus kegyelmek nélkül. Nem a feltűnő misztikus kegyelmeket értik; nem a látomásokat, elragadtatásokat, és így tovább, hanem a nyugalmi imát, a természetfölötti szemlélődést. Ennek színvonalára esetleg bennünket is fölemel az Úr, ha megvannak nálunk a kellő föltételek a magasabb lelki élethez, tehát például ha megvan bennünk az igyekezet bensőséges lelki életet élni. De akár szemlélődők legyünk, akar nem, a lelki életnek nálunk is abban kell a tetőpontra jutnia, hogy lelkünk forró szeretetben egyesül Istennel; az akaratunk - mert hiszen igazából csakis az egyesülhet vele - tökéletesen beleolvad az övébe. Ha ehhez hozzájárul az a körülmény, hogy ez az akarati egyesülés nem csak valami időközönként megújuló és átmenetileg tartó dolog minálunk, hanem teljesen második természetünkké válik, akkor vajon mi más kell még ahhoz, hogy megvalósuljon nálunk a lelki házasság? Mi szükség volna ehhez ráadásul látomásokra, elragadtatásokra és más egyéb feltűnő kegyelmekre, amelyeket az Úristen egyeseknek akkor szokott adni, amikor azzal külön céljai vannak? Íme tehát a mi Szűzanyánk, a titkos értelmű Rózsa nyomán mily könnyű eljutnunk a legmagasabb misztikus kegyelemig!

28. elmélkedés

Dávid király tornya

Turris Davidica

Képzeljük magunk: elé a Szűzanyát mennyei trónusán ülve, az angyalok és szentek légióitól övezve, mint valami hatalmas, bevehetetlen várat, amelynek láttára messziről meghátrál minden ellenség. Kérjük Isten kegyelmét, hogy mi is e hatalmas védősáncok mögött, az Ő védelme alatt élhessük életünket.

Az Anyaszentegyháznak ez a becéző megszólítása: „Dávid király tornya”, az Énekek Énekéből származik, ahol a Jegyes így beszél arájához: „Nyakad oly karcsú, amilyennek Dávid tornya épült. Ezer kerek pajzs függ rajta, mind vitézek pajzsa” (Én 4,4).

Körülbelül négyszáz esztendeje múlott már annak, hogy a zsidó nép Józsue vezérlete alatt elfoglalta Kánaán földjét, s annak kellős közepén, Jeruzsálem városában még mindig bent ült az ellenség. A jebuzeusoknak volt ott egy hatalmas tornyuk, amely ellen hiába küzdött Józsue, hiába a bírák, sőt még Saul király is. A hatalmas fellegvár lakói még Dávidnak is kihívóan azt üzenték, hogy: „Ide ugyan be nem teszed a lábadat”. A magas torony tényleg bevehetetlennek látszott, s a bástya fokán álló házak ablakaiból a jebuzeusok fittyet hányhattak az ostromlóknak. Azonban Dávid mégis erősebbnek bizonyult. „Aki először érinti ama házak ereszén az esőcsatornákat, azt fejedelemmé teszem” - mondotta seregének. Az ígéret hatott. Sarvia fia, Joáb, elsőnek kúszott fel a létrán a védőknek nyílzápora közepette, s utat nyitott társainak. A büszke vártorony elesett, s abba Dávid költözött be. Idehelyezte székhelyét. Annak falán ezentúl az ő hőseinek pajzsai függtek.

Először a három híres hősé, Jesbáamé, Eleazáré, és Abisaié, akik közül mindegyik egymagában háromszáz ellenséggel szemben vette fel a harcot. Azután a harminc hősé, élükön Banajas-szal, akik szintén hihetetlen hőstetteket vittek végbe, de azért nem mérkőzhettek az első hárommal. S azután jött a többi, egytől egyig híres, bátor katona, akinek puszta nevétől is rettegett az ellenség. Akik megtették, hogy oda-vissza keresztülvágták magukat az ellenségen, pusztán azért, hogy uruknak az ellenség háta mögött levő forrásból egy korty vizet hozzanak. Az ő pajzsaik hirdették a torony fokáról, hogy aki azt meg akarja támadni, az velük számoljon. Nem is mert soha, Dávid király egész uralkodásának idején, ellenség annak még csak a közelébe se menni.

Ez tehát a Dávid király tornya, amelyet az Anyaszentegyház a Boldogságos Szűzanya előképének tekint, Nézzük, hogy miért teszi ezt, s mennyiben valósulnak meg a Szűzanyán Dávid tornyának jellemző vonásai. Milyen értelemben lehet őt Dávid tornyának nevezni?

Hogy ezekre a kérdésekre megfelelhessünk, fontolóra kell vennünk, hogy a Szűzanya, amilyen kicsiny testalkatát és emberi voltát tekintve, olyan magasan áll kegyelmi téren, s az Istenember után ő a legnagyobb erkölcsi hatalom. Kis szent Teréz életében történt egy érdekes eset: mint kisgyermek, azt álmodta, hogy két ördög kétségbeesett ijedelemmel menekült előle először a kertbe, azután a mosókonyhába, s amikor ő annak ablakán betekintett, remegve bujkáltak előle valami hordófélében. Ő úgy értette a dolgot, s nagyon helyesen fogta fel, hogy az ördög remeg a számára megközelíthetetlen, ártatlan gyermeki lélektől, illetve annak megszentelő kegyelmétől. Az a gyermek a gonosz ellenség számára, éppen az ő ártatlansága miatt, félelmetes erkölcsi hatalom, amellyel szemben kénytelen támadásait későbbi - sajnos - az ő szempontjából kedvezőbb időkre halasztani, amikorra a test és a világ szövetkeznek az ő sötét, pokoli hatalmával. Akkor azután nekiront a léleknek, és hány, de hány esetben el is buktatja.

Ami az ártatlan gyermeki lélek, a zsenge kornak rövid ideje alatt, az a Szűzanya, de végtelenül fokozott mértékben, születésétől haláláig, s azután az egész örökkévalóságon keresztül. A kegyelemmel teljes Szűz olyan félelmetes vártorony az ördögre nézve, hogy rá sem mer tekinteni, nemhogy támadásra merjen gondolni vele szemben. A hősök pajzsai pedig, amelyek e fellegvár bástyafokát ékesítik, megint csak az ő kiváltságai, ajándékai, kegyelmei és erényei, amelyek mind sokkal nagyobb győzelmekről tanúskodnak a pokol kapuival szemben, mint amilyent Dávid hősei valaha is kivívtak.

A magyar történelem megemlékezik egy ősrégi nemzeti intézményünkről, a várjobbágyokról. Ezeknek valamely vár környékén volt birtokuk, s abban a nagy előnyben volt részük, hogy ellenség közeledtére behúzódhattak a várba, ahol úgy ők, mint családjaik biztonságban voltak. Magában a várban természetesen katonai szolgálatot kellett teljesíteniük, s védelmezniük azt az ellenség ellen. - Íme, ez a szerepe a Szűzanya tisztelőinek is. Valóságos várjobbágyai, akik meghúzódnak az ő hatalmas védelmének árnyékában, s addig, amíg kitartanak mellette, nem is kell semmitől sem félniük. Aki az Ő zászlaja alatt küzd, még ha meg is sebesül, végeredményben föltétlenül győzni fog. Mária nem hagyja el őt, s Dávid király tornyán mindig győzelmi lobogó fog lengeni.

29. elmélkedés

Elefántcsonttorony

Turris eburnea

Áhítatos szívvel intézzük a Szűzanyához ezt a gyöngéd megszólítást, s azután, Isten kegyelmének fényében elmélkedjünk annak jelentéséről!

Első pillantásra látjuk, hogy ez a megszólítás az előbbinek, „Dávid király tornyá”-nak kiegészítése, s azt akarja mondani, hogy amikor a Szűzanyát hatalmas vártoronyhoz hasonlítjuk, akkor nem közönséges, kövekből épült bástyára gondolunk, hanem olyanra, amely elefántcsontból van faragva. De miért éppen elefántcsontból? Fontoljuk meg ezt.

Először is ez a gondolat bizonyára azt akarja kifejezni, hogy a Szűzanya félelmetes erkölcsi nagyhatalom ugyan, de nem nyers erővel, hanem csodálatos szépségével fejt ki hatást. A pokol nem azért fut előle, mintha kardcsapásaitól kellene tartania, hanem azért, mert nem tudja nézni szépségét. Dávid királynak ez a tornya tehát nem kövekből épült, hanem elefántcsontból, amely itt a földön egyike a legszebb és miniatűr művészi faragványokra legalkalmasabb anyagoknak. Ellentétben a kövek keménységével, hangsúlyozza a Szűzanyának végtelen szelídségét.

Ez igen tanulságos mindenkire, de főleg a szemlé1ődő életet élő szerzetesre nézve. Mindenkire, mert bár az Anyaszentegyháznak a pokol kapui ellen való küzdelmében szüksége van olyan elszánt és bátor harcosokra is, akik odakint a lövészárokban, a fronton küzdenek az ellenséggel, s vele szemben támadó fegyvereket is használnak, de azért az ilyeneknek sem szabad sohasem egészen félretenniük a szelídséget. Ellenben a szemlélődő szerzetes, aki az előbbiek számára a „muníciót” gyártja, hiszen imájával esdi le számukra Isten kegyelmeit, még inkább törekedjék erre a nagy szelídségre, s bízza a támadást másokra. A harcias hang nem az ő szájába való. A Szűzanya, bár része volt az első keresztények üldöztetésében a zsinagóga részéről, s több eretnekség keletkezését is megérte még e földön, bizonyára sohasem használt a születő Egyház ádáz ellenségeivel szemben egyetlen erős kifejezést sem, bár már akkor Ő volt ennek az Egyháznak hatalmas tornya és fellegvára. Dávid tornya volt, de nem kőből építve, hanem csodálatos, aprólékosságig terjedő művészettel elefántcsontból faragva. Lelki szépsége volt az ő hatalmas, ellenállhatatlan fegyvere. Ó, bárcsak a miénk is az lehetne!

Az elefántcsont igen értékes anyag. Súly szerinti ára messze meghaladja az ezüstét. Tehát már ebből a szempontból is illő hasonlatul szolgál a Szűzanya számára. Azonban van neki még egy tulajdonsága, amely erre a hasonlatra egészen páratlanul teszi alkalmassá. Az tudniillik, hogy nincs alkalmasabb nemes anyag a miniatűr képfaragó művészet számára. Márpedig a lélekidomítás szakasztott mása a miniatűr képfaragásnak.

A Szűzanyának lelke a legtökéletesebben kialakított emberi lélek volt; az Istenember lelke után a legtökéletesebb műremeke a Teremtőnek. Isten képmása és hasonlatossága ragyogott rajta a legutolsó apró vonásokig kidolgozva. Nem olyan volt tehát, mint egy szép márványszobor vagy valami bronzműremek, amelyek inkább csak nagy vonásokban állítják elénk tárgyukat, de az apró részletektől eltekintenek. Nem is olyan, mint valami kameó, vagyis egyike azoknak a kemény ékkövekbe, például achátba vésett apró domborműveknek, amelyek már az anyagnak keménysége miatt is csak keveset tudnak szemléltetni, s amelyeken inkább azt bámuljuk, hogy miképpen tudott a művész ilyen ellenálló anyagból mégis annyit kihozni. Nem hasonlítjuk az ő anyagát a fához, amelyből ugyan sok szépet lehet faragni, de szintén csak nagy vonásokban, a fa törékenysége miatt. Hanem igenis elefántcsonthoz, amely nem túlságosan kemény, könnyen enged a művész vésőjének, s amellett eléggé szilárd ahhoz, hogy hajszálnyi részleteket lehessen rajta kidolgozni.

Fontoljuk meg, hogy ha igazi gyermekei akarunk lenni a Szűzanyának, akkor szükséges, hogy a mi lelkünk is ilyen elefántcsont legyen az Úristen kezében. Mert nem elég ám, hogy abban Isten képmása csak nagy vonásokban kerüljön kidolgozásra. Nem elegendő, hogy mi csak úgy nagyjából legyünk keresztények, vagyis, hogy megelégedjünk azzal, ha nem gyilkolunk és nem gyújtogatunk; ha a főbb parancsolatokat megtartjuk, de azután igen sok más, finomabb kötelezettséggel nem törődünk. A lélekidomítás művészi munka, az életszentség pedig a lángelme műve. Márpedig mi a lángelme? Mi annak első feltétele? A legapróbb részletekre kiterjedő figyelem – mondják azok, akik értenek hozzá. A kontár elnagyolja a dolgokat, a lángelme ellenben a legapróbb részletekre is ügyel. A nagy festőművészek képein nincs egyetlen ecsetvonás sem, amely már magában véve is ne volna művészi. A hegedűművész nem fogja vonóját csak úgy átabotában húzogatni, hanem minden mozdulata tökéletes elsz, s a lehető legszebb hangot fogja kicsalni a húrból. A Szűzanyánál minden gondolat, szó és cselekedet; minden mozdulat, testtartás, tekintet tökéletes volt. Egy elefántcsontból készült kis műremek. Utánozzuk! Ő kívánja.

30. elmélkedés

Mária aranyház

Domus aurea

Képzeljük magunk elé a Szűzanyát, mint az összes szépségek és tökéletességek foglalatát, akin elragadtatással csüng az összes égiek szeme! Kérjük Isten kegyelmét, hogy megérthessük a Szűzanya ezen új címét: „Aranyház”, s hogy ez a megértés lelki hasznunkra szolgáljon.

Amikor az Anyaszentegyház a Szűzanyát aranyháznak mondja, akkor nem hasonlítja akármelyik, ilyen, vagy olyan, színaranyból készült házhoz, ha ugyan egyáltalán volna ilyen. Az „aranyház”, jegyezzük meg jól, történelmi fogalom, s egyáltalán nem is volt aranyból építve. Róma rettenetes zsarnokának, a keresztények félelmetes üldözőjének agyában született meg az a gondolat, hogy építtet magának egy óriási méretű palotát, amely majd magában foglalja mindazt a szépséget, amit az ő korának művészete alkotni, s az ő mérhetetlen gazdagsága megvalósítani képes. Az „aranyház”, (ő maga nevezte így el), Róma városának nagyobbik felét foglalta volna el, s nem egységes épület lett volna, hanem inkább egy csodaszép városrész, tele pazarfényű palotákkal, kertekkel, művészi kutakkal, berkekkel. Drága márvánnyal fedte volna a falakat, a festőművészet remekei ékesítették volna a termeket, a leggyönyörűbb szobrok lettek volna lépten-nyomon láthatók. A kertekben a legritkább növények, a ketrecekben a földkerekség legértékesebb állatai, és így tovább. Szóval jelen lett volna ott minden, ami az érzéki embert gyönyörködtetni és boldogítani képes.

Néró aranyháza sohasem épült fel egészen. Elkészült részleteit nemrég ásták ki a föld alól, mint a határtalan emberi hiúság emlékeit, amely itt a földön kereste a tökéletes boldogságot.

Isten azonban csakugyan épített magának egy aranyházat, amelyben megvalósított minden szépséget és tökéletességet, amelyre csak az Ő mindenhatósága képes: s ez a Boldogságos Szűz Mária. Ez nem maradt félbe, mint a földi aranyház, hanem megépült teljesen. Ezt nem perzselhették fel Alarich hadai, hanem állni fog örökké.

Szent Terézia Anyánk az emberi lelket gyémántból készült várkastélyhoz hasonlítja, s könyvet írt annak szépségeiről. Ő is úgy fogja fel azt, mint valami csodaszép városrészt, amelyben a legragyogóbb fényűzéssel díszített termek váltakoznak természeti szépségekkel, kertekkel, folyókkal, tavakkal, vízesésekkel, s amelyeknek méreteit nem kell szűkre szabni, mert hiszen az emberi lélekbe belefér a világegyetem. Az ember értelme azt is körül tudja ölelni. Ha tehát már egy közönséges emberi lélek ilyen csodálatos szépség, milyen lehet akkor a Szűzanyáé? Szent Terézia anyánk sürgetően szólít fel bennünket arra, hogy lakjunk bent a saját lelkünkben, magunkba szállva, s teremről teremre haladva dicsérjük benne az Urat. Ezt tegyük is meg, de tegyünk meg mást is. Járjuk be gyakran lélekben a Szűzanya lelkének szépségeit! Repüljünk fel gondolatban az „aranyház”-ba, s töltsünk abban minél több időt! Egészen átalakulunk benne.

Igen: átalakulunk benne. Kincsekkel megrakodva jövünk ki onnét. Az a mennyei „aranyház” ugyanis nem olyan, mint valami múzeum, amelyben üvegszekrényekben vannak elhelyezve a ritkaságok és szépségek, s amelynek nagyobb értékű kincseit mindenféle rafinált készülékek védik meg a betöréstől és tolvajlástól. Ellenkezőleg: ott mindenki szabadon markolhat bele a mérhetetlen értékű drágakövekbe és ékszerekbe, s annyit vihet belőlük, amennyi a zsebébe fér. Éspedig itt nem mulandó, hanem örök értékű kincsekről van szó.

Hogyan értsük ezt? Úgy, hogy aki valamely lelki szépséget megszeret, az máris az övé, már tudniillik abban a fokban amilyenben szereti és amilyenben annak befogadására képes. Magától értetődik, hogy ha mi a szeplőtelen fogantatásnak szemléletébe merülünk, az nem tesz bennünket a múltba visszahatólag szeplőtelenül fogantatottakká. De vajon nem elég-e, ha lelkünk szeplőit mulasztja el?! Ha Mária szüzességének ragyogó fehérségén örvendez a lélek, az nem fogja neki visszaadni elveszett testi szüzességét; de vajon az semmi, ha lelkileg teszi őt szűztisztává?!

De hát ez csakugyan igaz volna? Hát akkor miért nem tesz bennünket már egyetlen Máriáról szóló elmélkedés tökéletesen szentekké? A felelet nagyon egyszerű. Azért, mert azok a kincsek, amelyeket az aranyházban magunkhoz vettünk, csak addig maradnak nálunk, amíg szeretjük őket. Abban a pillanatban, amikor a szívünk bármi csekély földi tárgy felé fordul s ahhoz hozzátapad, a zsebeink olyan üresek lesznek, mint voltak azelőtt. A kirándulás azonban mégsem volt haszontalan. Minél gyakrabban ismételjük, annál hosszasabban tudjuk kincseinket megőrizni, s talán még e földön nálunk maradnak. Ha nem, akkor majd az örökkévalóságban.

Itt a földön, ha valakinek megtetszik valami, ami nem az övé, s kinyújtja utána a kezét, börtönbe kerül, mert lopást követ el. Az égi dolgokkal szemben e megtetszés, ez a szeretet már birtokbavételt jelent. Ami odafönt nekem tetszik, az az enyém. Enyém az Úristen, enyém az édes Jézus, enyém a Szűzanya, enyémek az angyalok és a szentek. S ha nem bocsátom el őket, enyémek örökre.

Archívum