2015.05.29. 00:00 __

Hozzászólások: 0

Szeghy Ernő kármelita atya elmélkedései a lorettói litániáról 8. rész

Uram, irgalmazz!
Uram irgalmazz!
Krisztus, Kegyelmezz!
Krisztus kegyelmezz!
Uram, irgalmazz!
Uram irgalmazz!
Krisztus, hallgass minket!
Krisztus, hallgass meg minket!

Mennyei Atyaisten – Irgalmazz nekünk!
Megváltó Fiúisten – Irgalmazz nekünk!
Szentlélek Úristen – Irgalmazz nekünk!
Szentháromság egy Isten – Irgalmazz nekünk!

36. elmélkedés

Szomorúak vigasztalója

Consolatrix afflictorum

Képzeljük magunk elé a Boldogságos Szüzet mennyei trónusán, amint a földről százezrek sírása és panasza hangzik fel hozzá, s Ő mindenkivel együttérez, és vigasztaló kegyelmeket juttat nekik.

Szent Terézia Anyánk tanításai között igen fontos az, hogy ne panaszkodjunk minden csekélységért, s ne tegyük szóvá apró-cseprő, mindennapi bajainkat, amelyek együtt járnak a földi élettel. Legyünk erőslelkűek; viseljük azokat nem csak megadással, hanem örömmel is, mert hiszen ezek mind megannyi virágok, amelyeket csokorba kötve, Jézusunk örömmel fogad el tőlünk ajándékul. Szent Anyánk, Terézia, nem is panaszkodott soha testi bajai miatt, pedig ugyancsak lett volna rá oka, hiszen folyton súlyos fájdalmak gyötörték.

Voltak azonban esetek, amikor bizony ő, a férfias lelkű, erős nő, sírva fakadt, sőt naphosszat zokogott. Így tett például akkor, amikor az üldözés annyira elhatalmasodott az ő reformált rendje ellen, hogy már minden veszve látszott. Így gyászolta meg azt a nagy veszteséget, amely az Anyaszentegyházat V. Szent Pius pápának halálával érte. Így tett, amikor annyira elfogta a vágy az Úristen látása után, s a szíve majd megszakadt arra a gondolatra, hogy tovább kell élnie ebben a földi száműzetésben. Szóval, vannak esetek, amikor a legerősebb lélekre is ráborul a szomorúság, s a fájdalomszint elviselhetetlen. Bármennyire is belenyugodjon Isten akaratába egy anya, nem lehet tőle rossz néven venni, ha egyetlen gyermekének halála összetöri szívét. Így vagyunk mindnyájan, többé-kevésbé, ha elveszítjük azokat, akiket szerettünk. Hiszen ezt a fájdalmat maga az édes Jézus szentelte meg, amikor Lázár sírjánál könnyezett.

Ilyen nagy szomorúságok alkalmával vigasztalónk a Szűzanya. Vigasztalónk pedig azáltal, hogy nincsen fájdalom ezen a világon, amelynél nagyobbat Ő nem szenvedett volna. Ott a kereszt tövében jogosan alkalmazza rá az Anyaszentegyház Jeremiás szavait: „Ó ti valamennyien, akik általmentek az úton, figyeljetek ide és nézzétek, vajon van-e fájdalom olyan, mint az enyém” (Sir 1,12). Ha valaki elveszített egy csekélyebb értékű tárgyat, az nem fogja szomorúságát szóba hozni egy olyan ember előtt, aki ott áll lakóházának füstölgő romjai mellett, s akinek tűzvészbe minden vagyona beleveszett. Ha megtenné, ez hallatlan tapintatlanság és részvétlenség volna. Másnak nagyobb baja előtt minden nemeslelkű ember elfedi a saját baját. Így vagyunk a Szűzanyával. Bármi érjen is bennünket, elég odatekintenünk a Golgotára, ahol Ő keresztre feszített isteni Fiát siratja, s megvigasztalódunk, vagy ha nem is egészen, könnyebben viseljük szenvedésünket. A vigasztaló fájdalmas Szűzanya azonban arra is megtanít bennünket, miképpen kell fájdalmunkat Istennek tetsző módon viselnünk. Ez ugyanis igen nagy tudomány. Kis Szent Teréz csodálatos éleselméjűséggel elemzi a saját haladását ebben a tudományban. Elmondja, hogy édesanyja halálakor miként nézegette a folyosón falhoz támasztott koporsót. „Olyan kicsi voltam, hogy csak úgy tudtam egészen áttekinteni, ha magasra emeltem a fejemet. Nagynak tűnt fel előttem, s igen szomorúnak. Tizenöt évvel utóbb egy más koporsó előtt álltam: szentéletű Genovéva anyánké előtt. Gyermekkorom emlékei tódultak elém... Ugyanaz a kis Teréz volt, aki nézte a koporsót, de közben nagyra nőtt, s a koporsó kicsinynek tűnt fel előtte... A szenvedések megérlelték és megedzették lelkét, úgy hogy földi dolog nem tudta őt többé megszomorítani.” Amikor pedig az Úristen a legrettenetesebb lelki szenvedést mérte rá; amikor az ő forrón szeretett édesatyja elméjére homály borul, s végül meghal, akkor már elég magasan szárnyal a lelke ahhoz, hogy ezt a kimondhatatlan gyötrelmet „a mi nagy kincsünk”-nek nevezze. Egyszóval: nagy tudomány a szenvedés.

A Szűzanya, e tudomány legnagyobb szakértője, elsősorban arra tanít bennünket, hogy a fájdalmunk legyen önzetlen. Ne magunkat sirassuk. Ne azt hajtogassuk, hogy „mivel szolgáltam én erre rá?”, „hogyan tudott az Úristen ekkora csapást rám mérni?”, és így tovább, amint az emberek legtöbbször szokták. Saját keservüket siratják, nem pedig azt, akit elveszítettek. A Szűzanya ott a kereszt alatt önmagára egyáltalán nem gondolt. Ő csak drága Jézusának kínjain kesergett. Hiszen már Szent Terézia is így beszél: „Mit törődöm én magammal, Uram, nekem csak te számítasz”. Hát még mennyivel inkább volt meg ez az önzetlenség a Szűzanyában!

Azt fölösleges is mondanunk, hogy anyagi veszteségért a Szűzanya soha egyetlen könnyet sem ejtett volna. A szentek se tették. De arra is tanít, hogy bármekkora legyen is a fájdalmunk, abba sohase vegyüljön tiltakozás részünkről, hanem viseljük azt mindig az Isten akaratában való teljes megnyugvással. Az Úristen, amikor ránk küldi, csak jót akar vele. Egyrészt saját lelkünket csiszolja vele fényesre, másrészt pedig alkalmat ad nekünk arra, hogy részt vehessünk a megváltás nagy művében, s szenvedéseink árán lelkeket térítsünk hozzá. Csókoljuk meg tehát mindig hálás megadással keresztosztó kezét.

37. elmélkedés

Keresztények segítsége

Auxilium Christianorum

Képzeljük magunk elé a Szűzanyát mennyei trónusán, amint az egész földkerekség keresztényei kérik segítségét üldözőik ellen. Esedezzünk mi is hathatós pártfogásáért számtalan sebből vérző Anyaszentegyházunk számára.

Amit az agg Simeon a kis Jézusra vonatkozóan mondott, tudniillik hogy jel lesz, amelynek ellene mondanak, az mindig megvalósult az Ő híveire vonatkozólag is. Mindjárt az ő mennybemenetele után elkezdődött a véres üldözés a zsidóság részéről. Folytatta azt a legádázabb gyűlölettel a római birodalom pogánysága, s a császárok patakokban ontották a vértanúk vérét. Azután jöttek a népvándorlás pogány tömegei, sorjában a germánok, a hunok, az avarok, sőt nemsokára a mi őseink is. Mialatt azonban ezek sorra hajtották nyakukat Jézus édes igájába, keleten feltűnt a kereszténység egyik legfélelmetesebb és legengesztelhetetlenebb ellensége, az iszlám. Hogy mit szenvedett tőle a kereszténység, arról a mi szegény hazánk tudna legtöbbet beszélni. D amíg a mi hitünk mégis csak túlélte az üldözést és elnyomást, Kis-Ázsia és Észak-Afrika virágzó kereszténysége teljesen elpusztult alatta. Amikor azután ez a félelmetes hullám is megtört Szent Péter szikláján, a pokol kapui az újkori felvilágosultság zászlaja alatt, a racionalizmus jegyében a szabadkőművesség és egyéb titkos társulatok révén Európa államainak udvarait és államférfiait mozgósították az Egyház ellen.

Napjainkban pedig valóságos szökőárrá nőtt és hihetetlen méreteket öltött a kereszténység ellen hadisorba álló tábor, amely ki akarja törölni Istennek még a fogalmát is az emberiség szívéből és elméjéből; Szovjet-oroszországban, Mexikóban és Spanyolországban folyik a keresztény vér, Kína állandóan küldi a vértanúkat az égbe. Azt lehetne mondani, hogy a kereszténységgel szemben sokkal nagyobb hatalom áll szemben most, mint Néró és Domitius korában.

Amikor a kereszténység az iszlámmal állt szemben, valahányszor döntő küzdelemre került sor, az Anyaszentegyház mindig a Szűzanyánál keresett pártfogást, s Európa szerte - különösen a rózsafüzér-társulatok - közös imák és nyilvános körmenetek által igyekeztek az Ő védelmét biztosítani. Tényleg neki is tulajdonította az Egyház a János főherceg vezérlete alatt kivívott lepantói tengeri győzelmet; a belgrádi küzdelem fényes sikerét, Hunyadi János és Kapisztrán Szent János alatt; Bécs felszabadítását Stobiesky János által: annyira, hogy e csaták emlékét a Szűzanyának szentelt ünnep örökíti meg. Tehát nem üres frázis, hanem nagyon is való tény, hogy Ő a keresztények segítsége.

A Szűzanyának ez a szép címe: „a keresztények segítsége”, igen fontos elvi jelentőséggel bír ránk nézve. Mert hiszen nem hívhatnánk Őt igaz szívvel ily módon segítségül, hacsak nem éreznénk át teljesen a kereszténységhez, illetve a római katolikus Anyaszentegyházhoz való tartozásunkat. Márpedig ez rendkívül fontos a lelki életben. Amikor Szentanyánkat, Teréziát, halálos ágyán örök üdvösségét illetően kétségek gyötörték, azzal a szép gondolattal vigasztalta magát: „De végre is; hiszen én az Anyaszentegyháznak vagyok a leánya”. Igen, ő az volt, éspedig olyan fokban, mint kevesek. Kész lett volna ezer halált halni az Anyaszentegyház legkisebb törvénye vagy szertartási szabálya érdekében. Kis Szent Terézről tudjuk, milyen hódolatos érzelmekkel járult a pápa trónja elé; a kis Mirjam pedig annyira el volt telve szeretettel IX. Pius pápa iránt, hogy elragadtatásaiban néha még annak külsejéhez való hasonlóság is jelentkezett nála. Így akarta Isten megmutatni rajta, hogy milyen hűséges gyermeke az Anyaszentegyháznak.

Ezt az érzelmet nekünk is ápolnunk kell magunkban. Istenünk határozott akarata, hogy lelki üdvösségünket ne a köztől elzárkózva és azzal semmit sem törődve, hanem igenis együtt műveljük. Ádám atyánk is mint az emberiség feje követte el az eredeti bűnt; nekünk is együttesen kell annak jóvátételét előmozdítanunk. Lelki életünknek nem szabad az „én” jegyében lefolynia, hanem a „te”, vagyis a felebarát legyen a jelszó. Amikor Jézus az utolsó ítélet napján dicsér és fedd, egy szó sem esik az „én”-ről, hanem csakis arról, hogy ki mit cselekedett embertársa megsegítésére. Adtak-e italt a szomjazóknak, ételt az éhezőknek, ruhát a mezíteleneknek, vigasztalást a szomorúaknak, ápolást a betegeknek, és így tovább.

Aki ezt meg nem érti, aki folyton csak a saját lelkének önző érdekeivel foglalkozik: az még igen messze van az igazi lelkiségtől. „Ki betegeskedik közületek anélkül, hogy én annak betege ne lennék? Ki botránkozik meg valamin anélkül, hogy az engem ne égetne?” - írja Szent Pál (2Kor 11,29). Az ő életének irányító elve tényleg az volt, hogy magáról teljesen megfeledkezve, mindenkinek mindene legyen. Ezen életelv a szemlélődő életű szerzeteseknél éppúgy megvan, mint akár a legaktívabbaknál. Szent Terézia leányait arra oktatja, hogy másokért imádkozzanak és vezekeljenek, nem törődve önmagukkal. Ha mi így teszünk, akkor a mi saját érdekeinket majd felkarolja az Úristen, az édes Jézus és a „Keresztények segítsége”.

38. elmélkedés

Angyalok királynéja

Regina angelorum

Képzeljük magunk elé a Szűzanyát, trónján ülve, amint az ég angyalai őt királynéjukként tisztelik! Kérjük elmélkedésünkhöz Isten kegyelmét.

„Kevéssel tetted őt kisebbé az angyaloknál” - mondja a zsoltáros az emberről (Zsolt 8,6). Igen, sőt egyes embereket az angyalok közé, Máriát pedig föléjük emelted. Az angyal ugyan természeti tehetségei tekintetében fölötte van az embernek, torony, sőt felhőkarcoló-magasságban; de egy repülővel magasabbra juthatunk, mint egy lifttel - ilyen csodás „jármű” a kegyelem.

„Kezdetben teremté Isten az eget” - vagyis a csodálatos szellemvilágot, az angyalok megszámlálhatatlan seregeit. Mivel a mi elménk itt e földön az érzéki észlelés keretei közül csakis elvonatkoztatásokkal, nem pedig elképzelésekkel tud kimozdulni, erről a szellemvilágról mi majd csak akkor tudunk tiszta fogalmat alkotni, ha átmegyünk az örökkévalóságba. Csak ott fog feltárulni előttünk annak kimondhatatlan szépsége, gazdagsága és változatossága.

Egyelőre csak annyit tudunk, hogy egyik angyal sem hasonlít a másikhoz úgy, mint két ember egymáshoz, hanem mindegyik sajátos, eredeti, egyedülálló a maga nemében. Továbbá azt, hogy értelmi felfogása sokkal tökéletesebb, mint a miénk, mert közvetlenül a dolog lényegét érti meg. Megismerése tehát nem fokról fokra halad, mint a miénk, s neki nem kellettek évezredek a mai műveltségi színvonalunk eléréséhez, hanem egy pillanat alatt felfogja minden dologról azt, ami benne felfogható. Viszont akarata is, éppen ezen tökéletes értelmi felfogás miatt nem ingatag és változékony, mint a miénk, akik ugyanazt a dolgot ma akarjuk, holnap nem, hanem amit egyszer akar, azt véglegesen, változatlanul akarja és szereti. Egyetlen akarati cselekedet volt a jó angyalok számára a jóban való véglegesedés, s ugyanúgy a bukottak számára a rosszban való megrögződés. Egyszóval, sokkal tökéletesebb lények, mint az ember. Vegyük ehhez hozzá nagy fizikai hatalmukat, amelyet az anyaggal szemben ki tudnak fejteni. Bizonyára nem a legnagyobbak közül valók, akik egy akkora sártekét, mint a mi Földünk, játszva meg tudnak emelni. Szóval toronymagasságban vannak az ember fölött.

Azonban az Úristen még ezen toronymagasságból is sztratoszféra-magasságba, sőt isteni magasságba emelte őket a megszentelő kegyelem által. Saját természetének tette őket részeseivé, magával egyenrangúvá, fogadott fiaivá, hogy úgy mondjuk, beleemelte őket a saját társadalmi osztályába. Azonban ugyanezt tette az Úristen az emberrel is. Őt ugyan nem toronymagasságból, hanem a föld színéről emelte föl, azonban az isteni sztratoszféra olyan szédítő magasságban van, hogy onnan nézve már ez a magasságkülönbség egyáltalán nem számít. Abban pedig, hogy kit milyen magasra emel, az Úristen teljesen a saját tetszése szerint járt el, s nem nézte, hogy angyallal vagy emberrel van-e dolga. Így kerültek és fognak kerülni egyes emberi lelkek angyaloknak milliói fölé és az angyalok legmagasabb karaival egy sorba.

Így került az angyalok élére a Boldogságos Szűz Mária, a kegyelemmel teljes. Amikor tehát Őt ezen a magas polcon tiszteljük, tulajdonképpen az ő kegyelemteljességéhez gratulálunk, amely mint egy beláthatatlan óceán árad el lelkében. Képzeletet alkotni az Ő lelkének erről a csodálatos ragyogásáról nem lehet. Amint Isten meglátásához a teremtménynek a „dicsőség fényé”-re, vagyis egy egészen külön, fölemelő kegyelemre van szüksége, éppúgy a megszentelő kegyelmet sem láthatja meg még az angyal sem a természetes felfogóképességével. A bukott angyal még kevésbé: az sohasem látta, s nem is fogja látni. A vas fehér izzása, fényesség, ragyogás vagy más ilyen kitételek mind csak halvány metaforák, amelyek igazi fogalmat nem nyújtanak róla. A világegyetem csodálatos rendje, a csillagos ég szépsége, a természet bájai, az ártatlan gyermek ragyogó szemei, amelyek Istenhez emelik lelkünket, ezek vezetnek aránylag még legközelebb a megszentelő kegyelem szépségéhez, bár annak csak halvány képei. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a megszentelő kegyelem legalsó foka is mérhetetlenül fölülmúlja mindezeket; hát még annak teljessége.

Csak egy út van, amely a megszentelő kegyelem teljesen biztos, minden tévedéstől mentes felfogásához vezet, s ez az út - mi más is lehetne - a sötét hitnek útja. Az a ragyogóan fényes sötétség, az éjjeli homálynak ez a vakító sugara, amelynek emberi nyelven való megfogalmazását maga az Úristen végezte el a csipkebokorban: - „Én vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14). Eddig és nem tovább, emberi ész! Isten van, s hasonlóképpen az Ő hasonlatossága, a megszentelő kegyelem van. Hogy milyen? - ne kérdezd ember, mert „szem nem látta, fül nem hallotta és soha ember szívébe föl nem hatott” (1Kor 2,9). Majd meglátod a saját lelkeden. Azon sem rögtön. A tisztítóhelyen csak biztos érzetével fogsz bírni, s már az is észbontó boldogság lesz. Meglátod, amikor átléped a mennyország küszöbét. S akkor Isten erősítsen, te gyönge ember, hogy elbírjad csupán csak a saját lelked megszentelő kegyelmének csoda látványát! Hát még Istenét!

39. elmélkedés

Pátriárkák királynéja

Regina Patriarcharum

Kérjük a Szűzanyát, engedje megértenünk azokat a szellemi kincseket, amelyek ebben a rövid, hódoló megszólításban foglaltatnak.

„Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene” - mondja az Úr Mózesnek a csipkebokorban (Kiv 3,15). A mindenható Isten tehát nem átállja önmagát e három név kíséretében bemutatni. Ez alig volna elképzelhető, ha e nevek nem jelentenének valami igen nagyot. Elmélkedjünk viselőjükről!

A Krisztus születése előtti kétezredik évbe vezetnek vissza bennünket. Mezopotámia, Palesztina, Egyiptom az események színtere. A lakosság aránylag gyér. A városlakók között a nomádok szabadon terelgetik nyájaikat, mert a földterületnek csak elenyésző része magánbirtok. A műveltségi színvonal a korhoz képest magas. Lelki tekintetben azonban sűrű homály uralkodik: bálványimádás az egész területen.

Csak Táre családja őrzi még, lent az Eufrátesz alsó folyásánál, Úr városában az ős-kinyilatkoztatás fényét és a Messiásban való hitet. Az öreg Táre és fia, az igazhitű Ábrám, nem érzik jól magukat az istentelen környezetben, s elindulnak északnyugat felé. Kivándorláson jár az eszük. Lassan hajtják nyájaikat az Eufrátesz partja mentén, föl egészen Háránig. Táre nem is jut tovább. Ott telepszik le, s ott hal meg Mezopotámiában. Ekkor azonban az Úr személyesen szólítja fel Ábrámot, hogy hagyja el szülőföldjét, váljék el családjától, menjen Palesztina földjére, járjon Őelőtte és legyen tökéletes. Ábrám hetven éves amikor engedelmeskedik az Úrnak, megteszi a nagy lépést, elszigeteli magát a pogányságtól, hogy annál tisztábban tudja megőrizni az igaz hitet. Unokaöccse, Lót ugyan csatlakozik hozzá, de csakhamar elválik tőle, s ő maga marad. Nevét az Úr Ábrahámra változtatja, ami annyit jelent, hogy sok nemzetnek atyja.

Ezzel elkezdődik a pátriárkák rendkívül érdekes korszaka. Százhetvenöt évig élt Ábrahám, száznyolcvan évig Izsák, száznegyvenhét évig Jákob, ezek a késő aggkorig ifjú erőben maradó nagy emberek, akiknek „naplója” azonban az ószövetségi Szentírás lapjain mindössze valami negyven nyomtatott oldalra terjed: olyan kevés életükben az esemény. Csendesen terelgetik nyájaikat, kutakat ásnak azok itatására, oltárokat emelnek, és azon áldozatokat mutatnak be az egy igaz Istennek. Isteni jelenésekben és kinyilatkoztatásokban van részük, belelátnak a jövőbe, és prófétálnak. Ábrahám a mélységes hitnek és az Isten iránt való föltétlen engedelmességnek embere, aki Isten egy szavára kész egyetlen fiát, Izsákot feláldozni. Izsák a nagy szemlélődő. Jákob, az istenfélő, bölcs ember, aki az élet legnehezebb körülményei között is megállja a helyét. Hatalmas törzsfők, akik királyok ellen viselnek győzedelmes háborút, s kiképzett, tekintélyes katonasággal rendelkeznek. Amellett előkelőségükben is egyszerű pásztorok mindhárman, akiknek romlatlan erkölcsei gyémántként ragyognak ki annak a kornak általános s még az ő családjukat is mételyező romlottságából. Ádám apánk igazhitű utódai: Ábrahám, Izsák és Jákob, s számítsuk hozzájuk még Józsefet: ezeknek királynője a Boldogságos Szűz Mária. Milyen büszkék lehetnek erre az ő leányukra!

A pátriárkák királynéja a Szűzanya, nem csupán tételes jog alapján, hanem főleg azért, mert önmagában egyesíti összes sajátos erkölcsi szépségüket és tökéletességüket. Az ő élete is rendkívül egyszerű; az Ő földi „naplója” is igen rövid. Betlehemet a templomlátogatástól tizenkét esztendő, azt Jézus fellépésétől körülbelül tizennyolc év választja el. A pünkösdi csodától élete végéig tizenöt esztendő múlik el minden esemény nélkül. S még a közbenső, oázisszerű eseményeknek is inkább csak a hátterében szerepel. S mégis ez volt a legszentebb, Isten előtt legkedvesebb emberi élet ezen a földön!

A pátriárka nap-nap után, éveken át legelteti juhait, nyírja, gondozza, védelmezi őket, s keresi számukra a lehető legjobb legelőt. A Szűzanya végzi a háztartás egyszerű munkáját. Isten szeme pedig tetszéssel nyugszik rajtuk és munkájukon, míg elfordul világtörténelmi jelentőségű emberektől és eseményektől. Milyen nagy tanulság rejlik ebben a körülményben! Hányszor vagyunk mi úgy, hogy szeretnénk nagyokat tenni, holott az Úristen kicsinyes dolgoknak elvégzését, de pontos elvégzését kívánja tőlünk!

A pátriárkák életében szembeszökő a tökéletes természetfölöttiség. Isten foglalja el gondolkodásukban az első helyet. „Naplójuk” elsősorban lelki napló. Az isteni jelenések és kinyilatkoztatások játsszák benne a főszerepet. Isten kezét látják az eseményekben. Amikor a vak Izsáktól Jákob fondorlatosan kicsalta az öt jogosan megillető, egy tál lencse árán megvett elsőszülöttségi áldást, az nem háborodik föl. Isten ujját látja a dologban, s vigasztalva kéri Ézsaut, hogy nyugodjék bele a változhatatlanba.

Milyen óriási a különbség életfelfogás dolgában a pátriárkai törzs és a róla leváló ágak között! Ábel és Káin. Noé és a többiek. Ábrahám és Lót, Izsák és Izmael. Jákob és Ézsau, József és fivérei. Itt mélységes hit és vallásosság, amott pedig teljesen világias, anyagias felfogás. Az ős-kinyilatkoztatás e hordozóinak, a messiási ígéretek ezen őreinek vajon ki lehetne méltóbb királynéja, mint az, aki meghozta nekik a Messiást? Legyen Ő a mi királynénk is.

40. elmélkedés

Próféták királynéja

Regina Prophetarum

Képzeljük el a Szűzanyát Mózes, Illés, Elizeus, Izajás, Jeremiás, Ezekiel, Dániel és a többi próféták környezetében, akik őbenne a legnagyobb prófétát ünneplik, tudniillik azt, aki Izrael Istenének nem egyik-másik üzenetét, hanem az Ő örök Igéjét adta át az Ő népének. Kérjük Isten kegyelmét ezen elmélkedésünkhöz.

A pátriárkákkal az Úristen személyesen vagy angyalai által érintkezett. ő Szent Felsége vagy valamelyik angyala megjelent nekik olykor emberalakban, olykor álomképben, s így közölte velük akaratát vagy ígéreteit. Amikor azonban Ábrahám ivadéka nagy nemzetté fejlődött, ez az eljárás nem volt többé alkalmas, s azért az Úr időről időre támasztott közöttük kiváló egyéneket, akiknek kinyilatkoztatta magát, s akik azután közölték a néppel, hogy mit mondott az Úr.

Mózes volt Isten első ilyen nagy küldöttje és szócsöve; ő vezette ki népét az egyiptomi fogságból; ő vette át az Úrtól a Sínai hegyen az ószövetségi kinyilatkoztatást, s ő örökítette azt meg könyveiben. Utána jöttek mások, férfiak és nők; ihletett lelkek, akik alkalomadtán szolgáltak az Úrnak tolmácsul. Voltak köztük nagyok, mint szentatyáink, Illés és Elizeus, akik országra szóló szerepet játszottak Izraelben; mások, mint az említett négy nagy próféta, csodaszép könyveiket hagyták ránk. Voltak kisebbek, mint például a tizenkettő, akiktől szintén könyvek maradtak ránk, s más jelentéktelenebbek, akik csak egyszer-másszor szerepelnek az ószövetségi Szentírás lapjain. Egytől egyig nagy kaliberű, szentéletű, szigorú vezeklést folytató egyének.

Csak kivételesen akad köztük bűnös, mint például Bálaám, mintegy jeléül annak, hogy az Úr lelke még az ilyent is képes eszközül felhasználni, s belőle hitelesen szólni. Jó, hogy ilyen is akad: szükség volt erre a jelre. Ha papot látunk, akinek élete nem áll a kellő színvonalon, tegyünk igen nagy különbséget egyénisége és papi működése között! Papi cselekménye szent, még ha ő maga nem is az! A többit bízzuk Istenre! Keserves sorsa volt a prófétáknak: nem csoda, ha egyik-másik, mint például Jeremiás, keservesen szabadkozott, amikor az Úr meghívta erre a szerepre, Jónás pedig egyenesen hajóra szállt, hogy elmeneküljön előle. Alig akadt köztük olyan, aki nem vértanúhalállal múlt ki a világból, életük folyamán pedig ádáz üldözésnek voltak kitéve Isten ellenségeinek részéről. Hát hiszen királynéjuknak, a Szűzanyának ágya sem volt rózsákból vetve e földön, hanem az ő lelkét is folyton át- meg átjárta a tőr! Ha mi az Úr követői és egyben hirdetői akarunk lenni - márpedig ez a hivatásunk - ha akár példánkkal, akár pedig szóval is az Ö elveit akarjuk hirdetni, akkor nekünk is el kell készülnünk az üldöztetésre.

Igazában a Szűzanya azért tekinthető a próféták királynéjának, mert ő Istennek nem csak egyik-másik gondolatát vagy parancsát közölte az emberiséggel, hanem mondhatjuk úgy, Istennek egész eszmetartalmát. A második isteni személy ugyanis, az Ige, az Atya elméjéből születik, s a hittudósok szerint nem egyéb, mint az Atyának önmegismerése, önmagáról alkotott fogalma, saját lényének tükörképe. Amikor tehát, a kis názáreti Szűz szentséges szervezetéből testet vett föl s általa a világra jött, a Szűzanya ott Betlehemben odaadta az emberiség számára Isten minden mondanivalóját, utolsó szavát, amelyhez sem hozzátoldani, sem belőle elvenni nem lehet.

Krisztus Jézus Isten utolsó szava az emberiséghez. Ő a teljes kinyilatkoztatás. Ő az Út, az Igazság, az Élet. Ha az ember üdvözülni akar, sőt ha az életszentségnek legmagasabb fokát akarja elérni, nincs másra szüksége, mint hogy ezt a Szót, ezt az Igét önmagában megvalósítsa, önmagát hozzáalakítsa, s egy második Krisztus legyen. Erre kötelezi keresztény volta is. Christianus alter Christus - mondják a szentatyák; minden keresztény egy második Krisztus, vagy legalábbis annak kellene lennie.

De a Szűzanya nem csak a világra hozta Istennek végtelen Szózatát, hanem azt akarja, hogy e tekintetben példáját kövessük. Ez nem olyan kötelezettség, amely csupán egyeseknek, vagyis életszentségre hivatásuknál fogva kötelezett lelkeknek, tehát szerzeteseknek és papoknak szól. Ez kötelezettség minden embernek, mert hiszen mindenki Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, s köteles magában a bűn által megromlott hasonlatosságot a krisztusi hasonlóságra helyreállítani.

Vizsgáljuk csak meg magunkat, miképpen állunk ebben a tekintetben? Vajon méltó gyermekei vagyunk-e a próféták királynéjának? Szócsövei-e Istennek? Krisztust hirdeti-e egész megjelenésünk? Ha valahová belépünk, Krisztus lép-e oda, nem pedig a világ? Örök üdvünk múlik e kérdéseken.

Archívum