Tiszta Forrás
2018. december 19.   
Névnap: Viola, Anasztáz

Laudetur Jesus Christus!

Te öntöd a források vizét patakokba, a hegyek közt csörgedeznek.
Inni adsz a mező vadjainak, a szomjas vadszamár merít belőlük.
Az ég madarai partjaikon laknak, az ágak közt zengik énekük.
A hegyeket kamráid vizéből öntözöd, eged gyümölcsével a földet jóltartod.
Füvet nevelsz az állatoknak, és növényeket, hogy az ember jóllakhasson; hogy a földből kenyeret nyerjen. (Zsolt 104.10 – 14.)

De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne." (Jn 4.14)

Jelen van

0 felhasználó
14 látogató

Látogatások

- ma: 42
- tegnap: 792
2015.07.16. 16:05 JóB
Hozzászólások: 2

Itália földjén – Előszó

Itália földjén – Előszó

Ha megkérdeznénk egy európai embert, mi jut eszébe Itáliáról, bizonyára nagyon sokféle választ kapnánk. Lenne, aki az anyafarkasra, Romulusra és Remusra gondolna először, lenne, aki a római birodalomra, lenne, aki az olasz futballválogatottra, lenne, aki a divatra, esetleg a mozarella sajtra, vagy pizzára asszociálna.

Az olasz csizma népei,- ellentétben a magyarokkal – soha nem alkottak egységes nemzetet. Érdekes módon az ókori római szenátus a Romulus mondát törvénybe iktatta, és magát Romulust tartották Róma első királyának.

A valóságban azonban Róma egy jelentéktelen halászfalu volt, és a görög civilizáció megjelenésével indult fejlődésnek. A sors (vagy talán a nagyon is tudatos politika) fintora, hogy Görögország,- az európai és közép-ázsiai kultúra őshazája, a tudományok, művészetek bölcsője - ma a pénzhatalom rabigájában tengődik.

 

Itália földrajzilag, gazdaságilag, társadalmilag mindig is megosztott félsziget volt. Még ma is vannak olyan területek, ahol a hivatalos olasz nyelvtől teljesen eltérő nyelveket beszélnek. Még egymást sem értik meg a különféle népcsoportok, és egy olaszul jól beszélő külföldi nem tudja mire vélni a dolgot. Az északi, és déli részek között jelentős eltérés figyelhető meg. A toszkánai régióban élők fejlett mezőgazdaságot és ipart hoztak létre, szemben a dél-olasz tartományokkal. A különbség szembetűnő, mondhatni kiáltó. A toszkán emberek külön népnek tartják magukat, és egyre gyakrabban hallani, hogy önálló államot szeretnének létrehozni, Olaszországtól különválva.

Furcsa ez a világ: ami különböző, azt egyesítették, ami pedig összetartozik, azt szétdarabolták. Trianon óta a feje tetejére állt Európa. A valamikor virágzó Trieszt már csak árnyéka régi önmagának (erről részletesen lesz még szó a következő részekben).

 

Aki Itália földjén jár, az furcsa kettősséget érez: mintha a múlt és a jelen együtt létezne, és talán a jövő árnyéka is rávetül itt az emberre.

Jelen vannak itt az antik kultúra, és a reneszánsz kultúra páratlan művészeti alkotásai. Úgy az építészetben, mint a festészetben, vagy a zeneművészetben. De tanúi lehetünk a rombolásnak, a műremekek pusztulásának, az emberi kapzsiság okozta károkozásnak is.

Szinte minden város rendelkezik szent, vagy szentéletű emberekkel, akiknek a kultusza mind a mai napig meghatározza a hívő emberek mindennapi életét. De jelen van a bűnözés is, amely behálózza a politikai, gazdasági élet minden területét, és egyre gátlástalanabbul terjeszkedik.

 

Miről is szeretnék írni? A műemlékekről, a nevezetességekről képek, filmek tömkelege áll az érdeklődő rendelkezésére. Ami talán ennél fontosabb: milyen tanulságokat vonhatunk le ennek az ezerarcú országnak a történetéből, mi volt a történések mozgatórugója, és ez mit eredményezett.

A milliónyi adatból következtetni tudunk az itt élő embereknek a lét legfontosabb kérdéseire adott válaszaira. Honnan indult, hová fejlődött az ókori Róma, és milyen irányban halad most. Péter és Pál apostolok itt szenvedtek vértanúhalált, hogy végül ez a város legyen az Egyház székhelye.

 

Jelen sorozatban szó lesz Firenzéről, Rómáról, a Vatikánról, Nápolyról, a pompeji katasztrófáról, Capri szigetéről, és végül Padováról, ennek kapcsán páduai Szent Antalról.

De szó lesz a milliónyi turistáról, a közlekedésről, a látványosságok mögötti életről, az emberek viselkedéséről, és még sok minden másról is.

 

A.D.2015.07.16.©JóB

Archívum

Hozzászólások

Ide írhatja hozzászólását...
A hozzászóláshoz jelentkezzen be!
#2    2015.07.16.   22:08:45   JóB
>>Kriszta történetének a folytatása (lásd 1. sz. hsz-t ez alatt):

Így szolgálták az ifjak Faustulus mellett halálos ellenségüket, Amulius királyt. Faustulus ugyan
sok mindent sejtett származásukról, de nem árult el semmit. Kedvező alkalomra várt. Történt
aztán egy ízben, hogy a száműzött Numitor pásztorai elhajtották Amulius ökreit. Erre Romulus és Remus hasonlóképpen cselekedett, és a két pásztornép közt állandó lett a civódás. Numitor pásztorai elhatározták, hogy a két ifjút, ezt a két, farkastejen nevelkedett vezetőt, törikszakad, kézre kerítik. Nos, Lupercal, a pásztoristen ünnepén, amikor Amulius pásztorai jókedvűen és gyanútlanul mulatoztak, megrohanták őket, és igyekeztek Romulust és Remust fogságba ejteni. Romulus derekasan védekezett, és visszaverte támadóit, de Remust sikerült legyűrniök. Megkötözték, és azonnal Numitor elé vitték.
- Itt van, urunk, ez a gaz lator, Amuliusnak, a te ellenségednek pásztora, aki már annyi kárt okozott neked. Most megfogtuk. Bánj vele érdeme szerint.

De Numitor most is tartott gonosz öccsétől. Nem merte megbüntetni pásztorát, hanem elment, és bepanaszolta nála.
- Úgy vélem, királyi testvérem, nem lenne igazságos dolog a te pásztorodon bíráskodnom.
Kérlek, hozz ítéletet a lator ügyében. De vedd tekintetbe, hogy a király testvére, a te bátyád
az, akit ez a hitvány pásztor megsértett.
Amulius azonban azt szerette volna, ha Numitor a nép előtt kegyetlennek tűnik fel, ezért így
válaszolt:
- Látom, Numitor, érted, mi a jog és igazság. Hanem hogy irántad való jóindulatomnak újabb
jelét adjam: íme, vidd az én szolgámat. Nem pásztorom többé, hanem a te foglyod. Bánj vele
tetszésed szerint.
Így lett Remus tulajdon nagyatyjának foglya. Numitor hazavezette, és élni akarván jogával,
amit Remus felett öccsétől nyert, sorra kikérdezte szolgáit, pásztorait, hogy mit tudnak
Remusról; így akart igazságos, példás büntetést reá mérni. Azok mindent elmondtak neki, amit az ikrekről hallottak. Numitor lelkében gyanakvás támadt. Bizonyára valamelyik isten
sugalmazta neki, hogy tovább nyomozzon, kérdezősködjék, és az igazat megtudja. Végre is
maga elé rendelte az ifjút, s mindenki mást elparancsolt a közelből. Nyájas hangon így szólt
hozzá:
- Mondd, ki vagy, kik a szüleid, és honnan származol?
Remusban ez a hang bizalmat keltett. Őszintén válaszolt:
- Előtted nem hallgatok el semmit, mert úgy nézem, inkább te vagy a király, mint Amulius,
mert te meghallgatsz, mielőtt ítélkeznél felettem, míg ő vizsgálat nélkül kiadott neked. Halld
tehát származásomat. Mindeddig úgy tudtuk (mert kettőnk nevében beszélek: ikertestvérem is van), hogy Amulius pásztorának, Faustulusnak és feleségének, Larentiának vagyunk gyermekei.
De mióta vádolnak bennünket, rágalmakat szórnak ránk, és életünkre törnek, nagy és
szinte hihetetlen dolgokat hallunk magunk felől. Hogy azonban ezek a híresztelések igazak-e
vagy sem, azt én most még nem tudom eldönteni. De halld te is, hogy mit beszélnek rólunk.
Azt beszélik, hogy származásunkat titok fedi, hogy kis korunkban szokatlan módon tápláltak
bennünket. Madarak és vadak martalékának voltunk kitéve, de éppen ezek voltak a mi
dajkáink. Egy anyafarkas szoptatott, és egy harkály tartott minket édes gyümölccsel.
Bölcsőnk, mint mondják, egy kis teknő volt. Ez állítólag még most is megvan, fűzfából készült,
és rézabroncsok tartják össze. Mindössze ennyi, amit származásunkról mondhatok.
Numitor figyelmesen hallgatta Remus szavait. Még jobban szemügyre vette izmos, daliás
termetét, nemes arcvonásait, és a gyanakvás reménnyé erősödött benne. Ha ennek van
ikertestvére és abban az időben tették ki őket a folyóba, talán akkor éppen az ikrek egyike áll
előtte. De egyelőre nem szólt semmit. Remust visszavitette őrizetébe, maga pedig azon
töprengett, mint jöhetne össze leányával, a boldogtalan Silviával, hogy az ő szívében is
felébressze a reményt.

Eközben Romulus javában készülődött, hogy testvérét kiszabadítsa. Faustulus előtt ez nem
maradt titokban, és a derék pásztor most már elérkezettnek látta az időt, hogy mindent
elmondjon az ifjúnak. Szavait így fejezte be:
- Mindezt bölcsebbnek találtam idáig elrejteni előletek, s csak annyit sejtetni, amennyi az
alacsony gondolkodástól megóvhatott benneteket. Most azonban hallottad a teljes igazságot.
Ennek birtokában azt is tudnod kell, mi a teendőd: elindulni, és bajba jutott testvérednek
segítséggel szolgálni! Magam is megteszem, ami tőlem telik - szólt, majd vévén a teknőt,
ruhája alá rejtette, s elindult sietve Albából, hogy mielőbb Numitorhoz érkezhessek. Kapkodó
sietségével és szorongással teli zavarában azonban magára vonta a kapunál álló királyi őrök
figyelmét. Megállították.
- Hová, hová, Faustulus? - kérdezte egyikük.
- Megyek kifelé, azokhoz, akik a nyájat őrzik.
- De ilyen sietve?
- Igen, mert megkéstem. Megyek, hogy ne kelljen sokat várakozniuk rám.
- Viszel talán valamit nekik? Csakugyan, hisz ott van a köntösöd alatt. Mutasd, mi az!
Faustulus tehát kénytelen volt a kis teknőcskét megmutatni. Azok pedig nem győztek csodálkozni, s addig-addig faggatták, míg végül is éppen eleget megtudtak a két gyermekről és csodálatos megmenekülésükről.
Az őrök egyike pedig történetesen szintén részt vett annak idején a két ikergyermek
kitételében. Alaposan szemügyre vette a kis teknőt, megforgatta, megnézte minden oldaláról.
Ráismert: csakugyan az a teknőcske, amelyben azt a két csöppséget a folyóba tették. És tüstént sejteni kezdte a történet folytatását is: a gyermekek nem pusztultak el; Faustulusnak valami köze is lehet hozzájuk; most bizonyára valahol a közelben tartózkodnak, s a pásztor vagy hozzájuk igyekszik, vagy valahova máshova, de minden bizonnyal az ő ügyükben. Ezért volt a teknő a ruhája alá rejtve.
Így szőtte következtetéseit az őr, majd habozás nélkül értesítette a királyt.
Faustulust megfogták, és elkezdték faggatni. Hogy hallgatott, veréssel és kínzással próbálták
belőle kicsikarni az igazságot. Végül is vallomásra nyitotta száját. De ki-ki lássa, mennyi volt
abban az igazság! Így hangzott vallomása:
- Nem hallgathatom el immár, hogy a gyermekek, akik után tudakozódtok, életben vannak.
Nincsenek azonban Alba területén, messzire vannak innen. Származásukról mit sem sejtenek.
Mint pásztorok szolgálnak, s egy pásztort tisztelnek szülőjüknek. Elmondhatom azt is, hogy
hová készültem a teknőcskével. A szegény Silviához igyekeztem vele. Gyakran mondogatta
már nekem, hogy mennyire szeretné látni és ujjaival megtapogatni: ettől megerősödnék
reménye, hogy szülöttei valahol életben vannak még. Ennyi, amit mondhatok, ez a színigazság.
Fölösleges gyötörnötök tovább, nincs több mondanivalóm.
Mire Faustulus vallomásának végére ért, Amulius úgy megzavarodott, úgy kergette benne
egymást a félelem meg a harag, hogy már azt sem tudta, mit cselekszik. Nagy kapkodásában
magához szólította a legközelebb álló szolgáját, és így ripakodott rá:
- Azonnal menj, keresd meg Numitort, és faggasd ki mindenáron, jött-e hozzá valami tudósítás a gyermekek felől. Azután ha megtudtál tőle valamit. Íziben nyargalj vissza hozzám!
Az volt a szándéka, hogy az ifjakat mielőbb elfogassa és kivégeztesse.
Igen ám, csakhogy az ember, akit ezzel a feladattal megbízott, titokban Numitor barátja és
híve volt. Ment is nyomban, száguldott Numitorhoz, de hogy milyen szándékkal, mindenki
sejtheti. Amikor Numitor elé bocsátották, nem kis csodálkozással látta a nagyapát és unokáját, Remust édes könnyek közt egymás nyakába borulva. Betoppanása ijedelmet okozott, ő azonban így nyugtatta meg őket:
- Ne féljetek! Amulius ugyan mindent tud már, s el nem mulaszt semmit sem az ifjak halálra
keresésében, de annyira megzavarodott, hogy ha nem késlekedtek, könnyen kezetekbe
kaparinthatjátok.

És fölajánlotta, hogy amiben csak tud, maga is segítségükre lesz.
De nem is lehetett késedelmeskedni, mert közben Romulus már Alba közelébe ért fölfegyverzett pásztoraival. Kevesen voltak ezek ahhoz, hogy nyíltan megtámadhassák az erős falakkal körülvett várost, ezért azt a parancsot adta Romulus, hogy egyenként meg kis, föltűnést nem keltő csoportokban lopózzanak be a városba, s majd a királyi palota előtt találkozzanak. Így is történt. Erre az időre már Remus is ott termett egy válogatott csapattal - Numitor hű embereiből választotta a legderekabbakat. Ugyanúgy lopakodtak be ők is, és ugyancsak a palota előtt volt gyülekezőjük. A király csak annyit vett észre, hogy egy szempillantás alatt körülveszik őt dühös és mindenre elszánt arcú emberek, s mire kiálthatott vagy segítség után nézhetett volna, már le is sújtott rá a gyilkos vas.
Természetes, hogy mindez nem történhetett csendben. De Numitor is résen volt, nehogy
valahonnét meglepetés érje őket. Amikor a palotából kiszűrődő zajt meghallotta, ő is elkezdett kiabálni:
- Ellenség tört a városra!... Betört a királyi palotába! A fegyverfogható ifjúság azonnal foglalja
el helyét a fellegvárban, és erősítse meg!
És míg Romulus meg Remus a maga feladatát végezte a palotában, addig ő az albai katonaságot rendezgette - a fellegvárban.
Egyszer azután elcsitult minden zaj, és unokái fegyvereseik élén léptek ki a palota kapuján.
Egyenest odamentek hozzá, és sugárzó, boldog arccal adták tudtára, hogy Amulius nincs már az élők sorában, s már semmi veszély sem fenyegeti őket. Numitor hamarjában népgyűlést hívott össze, és ott a polgárok előtt is mindent szép sorjában előadott úgy, amint történt.
Beszéde végeztével a pásztorifjak odajárultak elébe, és vezéreik, Romulus és Remus most már úgy üdvözölték nagyatyjukat, mint Alba Longa törvényes királyát. A nép üdvrivalgása pedig szentesítette Numitor új királyságát.
Alba Longában ismét Numitor uralkodott. A polgárok nagy örömére helyreállt a rend,
békesség és nyugalom. De legnagyobb öröme talán mégis Silviának volt, aki megszabadulva
föld alatti börtönéből, visszakapta isteni eredetű két szép magzatát.
Numitor pedig még sokáig uralkodott, és soha többé nem háborgatta őt senki királyságában
Módosítva: 2015.07.16.   22:15:19-kor JóB által
#1    2015.07.16.   20:17:45   Kriszta
Izgatottan várom a folytatást.



Romulus és Remus története


Az ősi monda szerint az itáliai partraszállás után három évvel Aeneas megalapítja Lavinium városát. Itt egyesíti az őslakókat a menekült trójaiakkal, s az egyesült népet apósának nevéről latinnak nevezi el. Fia, Ascanius (aszkaniusz; más néven: Julus – julusz) 30 év elmúltával alapítja Alba Longát, s az albai királyok leszármazottjaként Romulus (rómulusz) 300 esztendővel később rakja le Róma alapjait, vagyis 333 évvel Aeneas Itáliába érkezése után.
Alba Longa számos uralkodója közül kiemelkedett a bölcs és igazságos király, Numitor. Uralkodását csak gonosz és cselszövő öccse, Amulius (amuliusz) zavarta meg; sehogy sem tudott belenyugodni abba, hogy ne övé legyen a főhatalom. Hamarosan megfosztotta bátyját a királyságtól, de még ki is űzte Alba Longából.
Numitornak volt egy szépséges leánya, Silvia (szilvia), akit Amulius parancsára Vesta (veszta) istennő papnőjének szenteltek. A Vesta-papnők erős szent fogadalmat tettek, hogy soha házasságra nem lépnek, s tisztaságukat még életüknél is többre becsülik. Így Amuliusnak nem kellett attól tartania, hogy Silviának gyermekei lesznek, akik majd veszélyeztetik uralmát.
A végzet azonban, a kifürkészhetetlen Fátum, másként akarta. Egy ízben kora reggel Silvia kiment a folyó partjára, hogy friss vízben mossa meg a templom szent eszközeit. Könnyed léptekkel haladt a szelíd lejtésű part felé, és fején hordozta az agyagkorsót. Amikor odaért, letette az edényt, leült a földre, hogy megpihenjen egy kissé. És amíg ott pihent, az árnyékos füzek, a csicsergő madarak és a víz könnyed csobogása álmot idéztek szempilláira.
Meglátta Mars (marsz) isten és megszerette, és a leány nem tudta, hogy álmában isten ölelte meg. Mire felébredt, Mars magzatait hordta a szíve alatt. Ennek a szerelemnek gyümölcseként Silvia két erőteljes ikerfiút hozott világra. Egyiket Romulusnak, a másikat Remusnak nevezte el.
Mikor ez Amuliusnak tudomására jutott, szörnyű haragra lobbant. Megparancsolta, hogy az anyát vessék föld alatti börtönbe, a gyermeket pedig dobják a Tiberisbe. A Tiberis folyó habjai visszariadtak a bűntől, és gyöngéden kitették a szárazra a kisfiúkat. Egy anyafarkas szoptatta őket, és harkály hordott nekik eleséget, amíg rájuk nem talált Faustulus (fausztulusz), a derék pásztor, aki feleségével együtt fölnevelte.


Módosítva: 2015.07.16.   21:34:37-kor Kriszta által