Tiszta Forrás
2018. december 19.   
Névnap: Viola, Anasztáz

Laudetur Jesus Christus!

Te öntöd a források vizét patakokba, a hegyek közt csörgedeznek.
Inni adsz a mező vadjainak, a szomjas vadszamár merít belőlük.
Az ég madarai partjaikon laknak, az ágak közt zengik énekük.
A hegyeket kamráid vizéből öntözöd, eged gyümölcsével a földet jóltartod.
Füvet nevelsz az állatoknak, és növényeket, hogy az ember jóllakhasson; hogy a földből kenyeret nyerjen. (Zsolt 104.10 – 14.)

De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne." (Jn 4.14)

Minden kedves olvasónknak kívánok a főszerkesztő József, és szerkesztő társaim, Ági és Kristóf nevében is csendes éjt és nyugodalmas jó éjszakát! ~ ~ ~ ~ (Krisztina) ~ ~ ~ ~ Isten, áldd meg a magyart, ~ ~ ~ Jó kedvvel, bőséggel, ~ ~ ~ Nyújts feléje védő kart, ~ ~ ~ Ha küzd ellenséggel; ~ ~ ~ Bal sors akit régen tép, ~ ~ ~ Hozz rá víg esztendőt, ~ ~ ~ Megbűnhődte már e nép ~ ~ ~ A múltat s jövendőt!

Jelen van

0 felhasználó
23 látogató

Látogatások

- ma: 17
- tegnap: 792
2014.12.09. 00:00 Pela
Hozzászólások: 0

A Jézus-ima, a szív szüntelen imája 2. rész

A Jézus-ima, a szív szüntelen imája 2. rész

2. A Jézus-ima kialakulása

 

A Jézus-imádság -- amelyet a nyugatiak a szív imájának neveznek, a szlávok és a görögök többnyire lelki, belső imának -- a keleti egyház ima- és elmélkedési formája, amely lassanként a nyugati kereszténységben is elterjedt. Módszere miatt nyugaton nem ritkán a kereszténységen kívüli (ázsiai) elmélkedési forma megfelelőjének tekintik. Megismerésének fő forrása az ,,Egy orosz zarándok őszinte elbeszélései'' c. könyv. E könyv első kiadása 1870-ben névtelenül jelent meg, és szerzője mindmáig ismeretlen. Az 1884-ben megjelent harmadik orosz kiadást a nagy sztarec, Theophan püspök remete (1815-1894) készítette elő, de ez lényegesen eltér a két korábbi kiadástól. 1911-ben Moszkvában -- szintén névtelenül három újabb elbeszélés jelent meg, melyek inkább tanító jellegűek.

Az ,,őszinte elbeszélések''-ben leírt és ajánlott imamód több mint másfélezer éves történelmi fejlődés eredménye. Ennek az útnak kezdete az Újszövetségben, mégpedig a Jézushoz intézett fohászokban (Mt 15,22; 20,31; Mk 10,47; Lk 17,13; 18,13 és 18,38), továbbá az állandó imádságra figyelmeztetésekben van (Lk 18,1; Ef6,18; 1Tessz 5,17).


Az 1Tessz 5,17 az ,,őszinte elbeszélések'' kiindulópontja, teljes kibontakozása a hészükiazmussal egyidejű. Az állandó imádság begyakorlására különféle rövid röpimákat, ,,egyszavas'' imádságokat használtak. Ezek két, szigorúan el nem választható alaptípusra, a segély- illetve bocsánatkérésre vezethetők vissza: ,,....segíts meg!'', ,,...irgalmazz!'' A rövid bibliai szövegek, többnyire zsoltárversek hangos vagy csupán belső ismételgetése a keresztény ,,meditáció'' ősformája. Lassanként ,,Jézus'' neve uralkodó helyet kapott ezekben a röpimákban. A 6. században írt ,,Szent Doszitheosz életében'' tűnik fel először a később megszokottá vált forma: ,,Uram, Jézus, könyörülj rajtam!'' A 7-8. század Sinai-hegyi szerzetességben a Jézus-imádságot már a lélegzetvétellel hozták kapcsolatba.

A Jézus-imádság módszeres végzése az Áthosz-hegyen alakult ki, és a 13. század második felétől kezdve irodalmilag is megtalálható főleg három írónál: Nikephorosz szerzetesnél, Sinaita Gergelynél (1255-1346), aki a Sinai-remeteségből Krétán keresztül jutott Áthoszra, és egy Pszeudo-Simeon nevű új teológusnál, aki azonban valószínűleg azonos Nikephorosszal. A három szerzetes által leírt módszer vázlatosan ez: 17-20 cm magas zsámolyon ülve a fejet, vállat lehajtva a szemet a szív bensejébe kell irányítani. A lélegzetet lassítani kell és egyidejűleg össze kell hangolni az imádság ritmusával. Belélegzéskor: ,,Uram, Jézus Krisztus (Istennek fia)'', a kilélegzéskor: ,,könyörülj rajtam (bűnösön)'' mondandó, s közben az imádkozó tudatának a szív központjára kell összpontosítania. Miközben az ember az orron keresztül a levegőt a tüdejébe szívja, a Lélek a lélegzettel együtt ,,beszáll'' és bensőleg a szív terét keresi.

Az utasítások azonban soha sem egyértelműek, főleg azért nem, mert az összetettebb gyakorlathoz tapasztalt tanító szükséges. Pl. Nikeforosznál úgy tűnik, hogy a lélegzet követése és a szív terének keresése megelőzi a tulajdonképpeni Jézus-imádságot.
Ez az ,,imádkozási mód'' ellenzőkre is talált, elsősorban a Kalábriai Barlaam szerzetesben (+1348), viszont Palamasz Szent Gergely (1296-1359) védelmébe vette: mivel a test önmagában jó, a meghatározott testtartás és a lélegzet ellenőrzése főleg a kezdőknél segítheti a belső összeszedettséget.

 

 

Később a XIX. század nagy orosz sztarecei nem sokat törődtek a testi technikával. Ignatyij Brianhanyinov püspök (1807-1867) tanácsa jellemző: ,,Nem ajánljuk szeretett testvéreinknek, hogy azt a technikát belső életük részévé tegyék, csak abban az esetben, ha jó gyümölcsei nyíltan mutatkoznak... Az imádság lényege a lélek és a szív egyesülése, és azt a munkát Isten kegyelme viszi végbe abban az időben, amit ő határoz meg. A tudatos légzéstechnikát az imádság nyugodt mondása ... és a lélek vágyának imádságba foglalása tökéletesen helyettesíti.''

Oroszországban a Jézus-imádság már a 12. század első felében bizonyítható. Nil Szorszkij (1433-1508) vitte a tulajdonképpeni hészükiaszta elemet a szív imádságának gyakorlásába. Ez az imagyakorlat Paiszij Velicskovszkij (1722-1794) tevékenysége által érte el virágkorát. A XVIII. század vége és az egész XIX. század Oroszországban a lelkiélet nagy tanítómestereinek, a sztareceknek a kora. A Jézus-imádság és a sztarecség virágkora, amivel egybeesik az ,,őszinte elbeszélések'' keletkezése is, elválaszthatatlan a Philokália megjelenésétől, ami már az ,,elbeszélésekben'' is fontos szerepet játszik.

A Philokália egy több kötetes gyűjtemény, amelyben a keresztény kelet több mint harminc szerzőjének szövege van összegyűjtve a III-XV. századból. Ezek a szövegek valami módon mind a Jézus-imádság gyakorlatára utalnak: módszerére, a vele szükségszerűen egybekötött életmódra, továbbá az elmélyült imádságból adódó, misztikus ismeretekre, azok megjelenési formájára és teológiai jelentőségére. A Philokália 1792-ben jelent meg Velencében, mégpedig görögül, Nikodemus Áthosz-hegyi szerzetes és Makariosz korintusi püspök kiadásában. Ezt követte 1793-ban egy ószláv kiadás Paiszij Welicskovskij tollából, de ez valójában a görög szöveg fordítása. A már említett Theofán püspök-remete gondoskodott egy orosznyelvű kiadásról. Később a Philokália -- részleteiben vagy egészében -- nyugati nyelveken is megjelent. Még a laikusok körében is nagyon elterjedt és mind a mai napig a keleti egyház lelki hagyomány- gyűjteményének és az ortodox lelkiségnek útmutatójának számít.

Ebben az összefüggésben az ortodox lelkiség e lényeges anyaga nyugaton is mérvadó lehet a Jézus-imádság végzői számára és nem vezet eltévelyedésekhez.

Emmanuel Jungclausen (A keresztény szellemiség lexikona)

 

 

Archívum

Hozzászólások

Ide írhatja hozzászólását...
A hozzászóláshoz jelentkezzen be!
Még nem érkezett hozzászólás