2014.12.11. 00:00 __

Hozzászólások: 0

A Jézus-ima, a szív szüntelen imája 4. rész

4. Anthony Bloom orthodox püspök a Jézus imáról

Azok számára, akik olvasták A zarándok elbeszéléseit, ismerősen cseng a Jézus-ima kifejezés. Ez egy állandóan ismételt, rövid ima, amely így hangzik: "Uram, Jézus Krisztus, Istennek Fia, könyörülj rajtam,bűnösön." A zarándok elbeszélései egy ember története, aki meg akarta tanulni a szüntelen imádkozást (1Thessz 5, 17). Minthogy az az ember,akinek élményeiről a könyv szól, zarándok, így lélektani tulajdonságainak jó részét, s azt a módot is, ahogyan az imát elsajátította és alkalmazta, meghatározta, hogy sajátos módon élt. Ezért a könyv nem használható olyan széles körben, mint egyébként lehetséges lenne, ámde mégis a lehető legjobb bevezető ehhez az imához, amely az Ortodox Egyház legnagyobb kincsei közé tartozik. Az ima mélyen az evangélium szellemében gyökerezik, ezért nem hiába hangoztatják az ortodoxia nagy tanítói, hogy a Jézus-ima az egész evangéliumot magába zárja. A Jézus-ima így csak akkor használható a maga teljes értéke szerint, ha az, aki használja, az evangélium embere, a Krisztus Egyházának tagja.

Az evangélium minden üzenete, és az üzeneteknél is inkább az evangélium valósága benne foglaltatik Jézus nevében, Jézus személyében. Ha az ima első felét nézzük, láthatjuk, hogyan fejezi ki hitünket az Úrban: "Uram, Jézus Krisztus, Istennek Fia..." A középpontban Jézus neve áll, az a név, amely előtt minden térd meghajol (Iz 45,23), és amikor kimondjuk, megvalljuk a megtestesülés történelmi tényét. Azt valljuk, hogy az Isten, az Isten Igéje, aki az Atyával együtt öröktől fogva van, emberré lett, és az ő személyében közöttünk lakozott "az istenség egész teljessége testileg" (Kol 2,9).

A Léleknek kell vezérelnie bennünket ahhoz, hogy ebben a galileai férfiban, Izrael prófétájában meglássuk Isten megtestesült Igéjét, az emberré lett Istent, mert az Isten lelke jelenti ki számunkra mind a Krisztus megtestesülését, mind pedig az ő uralmát. Krisztusnak nevezzük őt, és ezáltal megvalljuk, hogy őbenne teljesedtek be az Ószövetség jövendölései. Jézust a Krisztusnak vallani azt jelenti, hogy az Ószövetség teljes történetét a sajátunkénak valljuk, elfogadjuk, mint az Isten igazságát. Az Isten Fiának nevezzük őt, mert tudjuk, hogy a Messiás, akit a zsidók vártak, az a férfi, akit Bartimeus "Dávid fiának" nevezett, az Isten megtestesült Fia. Ezek a szavak magukban foglalják mindazt, amit az Ó- és az Újszövetségből, valamint az Egyház évezredes tapasztalatából Jézus Krisztusról tudunk és hiszünk. Ebben a néhány szóban teljes és tökéletes hitvallást teszünk.

Nem elég azonban megtennünk ezt a hitvallást. Nem elég hinnünk. Az ördögök is hisznek és rettegnek (Jak 2,19). A hit nem elegendő az üdvösség elnyerésére, hanem az Istenhez fűződő helyes kapcsolathoz kell vezetnie; így, miután a maga teljességében, pontosan és világosan megvallottuk hitünket a Krisztus uralmában és személyében, történetiségében és isteni mivoltában, megállunk vele szemtől szemben, s a helyes lelkiállapotba hozva magunkat ezt mondjuk: "könyörülj rajtam, bűnösön". A "könyörülj" kifejezést minden keresztény egyházban használják, az ortodoxiában pedig ez a nép válasza a pap minden egyes könyörgésére. Mai "könyörülj" vagy "irgalmazz" fordításunk korlátozott és elégtelen. Az evangéliumi görög szó, amely a legkorábbi liturgiákban is megtalálható, ez: elejszon. Az elejszon gyökere azonos az elaion szóéval, amely olajfát és olívaolajat jelent. Ha megkeressük az Ó- és az Újszövetségben az ezzel a fogalommal kapcsolatos részeket, a különböző példázatok és események alapján teljes képet alkothatunk magunknak a szó jelentéséről. Már a Teremtés könyvében megtaláljuk az olajfa képét. Az özönvíz után Noé madarakat küld ki, egyiket a másik után, hogy megtudja, van-e már valahol szárazföld, és közülük az egyik, egy galamb - és nagyon fontos, hogy éppen a galamb - kis olajfaággal tér vissza. Ez a kis ág adja hírül Noénak és a bárkában levőknek, hogy az Isten haragja elmúlt, és az Isten most új lehetőséget kínál az embernek. Mindazok, akik a bárkában vannak, ismét letelepedhetnek a szárazföldön, újra megkísérelhetik az életet, és talán, ha tesznek is érte, soha többé nem éri őket az Isten haragja.

Az Újszövetségben az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben a szamaritánus olívaolajat önt a sebre, hogy a fájdalmat enyhítse és a sebet meggyógyítsa. Az Ószövetségben a királyok és a papok fölkenésekor szintén olajat öntöttek a fejre az isteni kegyelem jeleként, amely alászáll és kiömlik a felkentre (Zsolt 133,2), ami által új hatalmat nyer az emberi erőt meghaladó feladat teljesítésére. A király mintegy az emberi akarat és az isteni akarat közti küszöbön áll, és az a hivatása, hogy népét az Isten akaratának teljesítésére vezesse. A pap is ezen a küszöbön áll, hogy hirdesse az Isten akaratát, sőt ennél is többet, hogy az Isten nevében cselekedjék, hogy az Isten parancsolatait hirdesse, és az Isten döntéseit végrehajtsa. Az olaj először az Isten haragjának végéről beszél, a békességről, amelyet az Isten ajánl fel az ellene vétkezett emberiségnek. Később arról beszél, hogy az Isten meggyógyít bennünket azért, hogy képesek legyünk élni, és azzá válni, amire elhívattunk. S mivel tudja, hogy saját erőnkből nem vagyunk képesek sem az ő akaratát, sem saját teremtett természetünk törvényeit teljesíteni, bőven kiárasztja ránk kegyelmét (Róm 5,20). Erőt ad ahhoz, hogy megtegyük azt, amit máskülönben nem tudnánk megtenni.

A szláv miloszty (könyörület, irgalom) és pomiluj (irgalmazz) szavak ugyanabból a szótőből származnak, mint azok, amelyek gyöngédséget, kedvességet fejeznek ki, s ezért, amikor az elejszon, pomiluj, vagyis irgalmazz! szavakat használjuk, nem pusztán arra kérjük az Istent, hogy mentsen meg bennünket a haragjától, hanem a szeretetét kérjük.

Ha most ismét felidézzük a Jézus-ima szavait: "Uram, Jézus Krisztus, Istennek Fia, könyörülj rajtam, bűnösön", azt látjuk, hogy az ima első fele pontosan és tökéletesen kifejezi a Krisztusban való evangéliumi hitet, az Isten Igéjének történelmi megtestesülését; az ima másik fele viszont azt az összetett és gazdag szeretetkapcsolatot fejezi ki, amely az Isten és teremtményei közt áll fenn.

A Jézus-imát számtalan ortodox hívő ismeri, akár imarendként, akár annak kiegészítéseként, egyfajta vallásos gyakorlatként, rövid imádságos "gyújtópontként", amely bármely pillanatban, bármilyen helyzetben használható.

Számos író foglalkozott a Jézus-ima testi vonatkozásaival, a légzési gyakorlatokkal, a szívverésre fordított figyelemmel és más apróbb részletekkel. A Filokália tele van részletes útmutatásokkal a szív imájáról. Számos régebbi és mai atya foglalkozott ezzel a kérdéssel, és egyöntetűen ugyanarra a kővetkeztetésre jutottak: lelkiatya szigorú irányítása nélkül sohasem szabad belefogni a testi gyakorlatokba.

Ami széles körben használatos, és az Istentől adott, az maga az ima, a szavak ismételése, minden testi gyakorlat, sőt egyenesen a nyelv mozgatása nélkül, s ezt módszeresen használhatjuk, hogy belső átalakulást érjünk el. A Jézus-imának minden más imánál inkább az a célja, hogy az Isten színe elé állítson bennünket, ahol nincs más gondolatunk, csak a döbbenet, hogy ott állunk, és az Isten velünk van, mivel a Jézus-ima gyakorlatában nincs semmi és senki más az Istenen és rajtunk kívül. Az ima használata kettős: egyrészt, mint minden más ima, az imádat cselekedete, másrészt, aszketikus szempontból olyan gyújtópont, amely lehetővé teszi, hogy figyelmünket csendben az Isten jelenlétében tudjuk tartani.

Nagyon barátságos, kedves ima ez, mindig kéznél van, és az egyhangú ismétlések ellenére nagyon is egyéni. Akár örülünk, akár bánkódunk, ha egyszer megszoktuk, a lélek serkentője lesz, válasz az Isten bármilyen hívására. Szent Simon, az Új Teológus szavai minden lehetséges ránk gyakorolt hatására érvényesek: "ne legyen gondod arra, hogy mi következik ezután, majd megtudod, amikor eljön".

Anthony Bloom: Az élő ima. Odigitria-Osiris, Budapest, 2002.

Fordította: Imrényi Tibor.

Hozzászólások