A Jézus-ima, a szív szüntelen imája 5. rész

5. rész Anthony de Mello, jezsuita atya a Jézus-imáról

(Részlet "A kapcsolat..." c. könyvből.)

Ma egy olyan imaformáról szeretnék beszélni, amelyet néhányan közületek, enyhén szólva, furcsának fognak tartani. Amikor megismertem, bevallom, én magam is annak tartottam. Azóta azonban már elég idő eltelt ahhoz, hogy felfedezzem óriási értékeit mind sajátomban, mind pedig azok életében, akiknek lelki vezetést adtam. Ismételten találkoztam olyan lelkigyakorlatozókkal, akik ezt mondták: "A veled végzett lelkigyakorlat befejezése után két dolog maradt velem életemben, a kérő ima és a Jézus-ima."

Ismerek olyan embereket, akik a Jézus-imán keresztül fedezték fel az életükben folyamatosan jelenlévő Istent, s két olyan személyt, akiknek én vagyok a lelki atyjuk, s akiknek az életében roppant nagy változások következtek be ennek az imának - és semmi másnak - a hatására. Ezért aztán annak az érzésével beszélek nektek róla, aki biztos, hogy ez az ima nagyon sok jót tesz az itt lévők közül legalább néhányatoknak - talán többeteknek, esetleg mindnyájatoknak.

Először is elmondom nektek, hogyan bukkantam rá erre az imára. Lelkigyakorlatos elmélkedést tartottam apácák egy csoportjának, ahol többek között arról beszéltem, hogy milyen kevés olyan könyv van, amely igazán megtanítana bennünket imádkozni. A klasszikus lelki irodalom jó része (és attól félek, hogy ugyanezt mondhatjuk a modern irodalomról, pontosabban a modern katolikus irodalomról, mert a protestáns irodalom általában praktikusabb és gyakorlatiasabb) az ima nemességével, szükségességével és teológiájával stb. foglalkozik. Viszonylag kevés az olyan könyv, amely magáról az imádságról szólna. Aznap este az egyik nővér így szólt hozzám: "Találtam egy könyvet, amely pontosan azzal a problémával foglalkozik, amelyet napközben felvetett. Igen gyakorlatiasan megtanítja az embert arra, hogy hogyan imádkozzon. Elolvasná?" Vacsora után elkezdtem olvasni a könyvet, s olyan csodálatosnak tartottam, hogy késő éjszakába nyúlóan fennmaradtam, mert be szerettem volna fejezni. A könyvet, A zarándok útját, egy névtelen orosz búcsújáró írta. A kéziratot Athosz szigetén találták meg az egyik szerzetes halála után a cellájában. Valószínűleg ő lehetett a szerző. A könyv azóta a lelki irodalom egyik klasszikusa lett, és a legtöbb modern nyelvre lefordították. Magyarul Korzenszky Richárd fordításában jelent meg, „A zarándok” címmel.

1989. 1994. 2003.

Emlékszem, hogy az apácáknál a lelkigyakorlat ideje alatt az étkezéseknél ebből a könyvből olvastak fel. Néhány napon belül a nővérek egy része egészen feszült és ideges lett. Megkérdeztem tőlük:

Mitől vagytok ilyen idegesek?

Az a könyv, az tesz bennünket idegessé - válaszolták. - Számlálgatja az imáját, és négyezret kell neki elmondania ( a könyv szerint a végén már 6 ill. 12 ezret) Az a számolás kikészít bennünket.

Jót mulattam rajtuk:

Ha négyezertől már ilyen feszültek vagytok, mi lesz akkor veletek, amikor húszezret kell majd mondania? Akkor majd falra másztok idegességetekben.

Tévedtem. A lelkigyakorlat után azok a jó apácák felvásárolták az összes angol nyelvű könyvet. Annyira beleszerettek, és minden barátjukat meg akarták ajándékozni vele. Nekem pedig hónapokig kellett várnom rá, hogy megjelenjék az újabb kiadás, és én magam is megvehessem.

Be kell vallanom, hogy amikor először elolvastam ezt a könyvet, nagyon kedvesnek találtam mint irodalmi alkotást. Tetszett végtelen egyszerűsége. De az imáról szóló tanításának valódiságában már nem voltam olyan biztos. Túlságosan mechanikusnak véltem, el is akartam felejteni az egészet. Ugyanakkor késztetést éreztem arra is, hogy egy nap megpróbáljam. Összeállítottam tehát egy rövid fohászt a magam számára, nem azt, amelyet a könyv ajánlott, hogy ismételgessünk: "Uram, Jézus Krisztus, Istennek fia, könyörülj rajtam, nyomorult bűnösön!" Bármilyen más neked tetsző fohász is megteszi. Nem telt bele egy hónap, s éreztem, hogy imádságom határozottan megváltozott. Csak annyit tettem, hogy fohászomat annyiszor ismételgettem a nap során, ahányszor csak eszembe jutott. Nemcsak az elkülönített imádkozási időmben, hanem bármikor, amikor egy kis szabad időm akadt: amikor a buszra vagy vonatra vártam, vagy amikor az egyik helyről a másikra gyalogoltam. Nehéz szavakba önteni a magamon tapasztalt változás lényegét. Nem volt az szenzációs. Békésebbnek éreztem magam, jobban összeszedettnek, kiegyensúlyozottabbnak, s ha van ennek valami értelme, akkor azt mondanám, hogy éreztem magamban egy bizonyos mélységet. Szokásommá vált továbbá az is, hogy az ima szinte magától az ajkamra jött, amikor mentálisan nem voltam leterhelve valamilyen konkrét dologgal; tudatára ébredtem, hogy mit is mondok, s akkor már tudatosan ismételgettem, néha csak mechanikusan, néha pedig az értelmét ízlelgetve is.

Egy alkalommal erről az imáról beszélgettem egy apácával, akit jól ismertem, s aki maga is tapasztalt volt az imaéletben és a lelki vezetésben. Ő nem olvasta a könyvet, de elmesélte egyik érdekes élményét. Még novícia korában noviciamesternőjük azt tanította nekik, hogy komponáljanak maguknak egy rövid fohászt, amit jól a lépésükhöz tudnak igazítani. A novíciákra jellemző tisztaszívűséggel mondta aztán járkálás közben a fohászát. A noviciátus befejezése után abbahagyta ezt a gyakorlatot, de a hatását egész életében érezte. Így foglalta össze: "Nem tudom miért, de amikor csak járok-kelek, biztosan tudom, hogy az ima nem szűnt meg bennem. Lehet, hogy éppen az íróasztalomnál dolgozom, amikor hivatnak a beszélő szobába. Abban a pillanatban, hogy felállok és elindulok, már imádkozom is." Ő ezt a noviciátusbeli "Jézus-imájának" tulajdonította. Ez az apáca megemlített még egy tapasztalt lelkigyakorlat-adót, aki a munkások egy csoportjának a következőt ajánlotta: "Állítsatok össze egy imát, amit az üzemben lévő gépek zajának ritmusára tudtok mondani. Bármilyen ima jó lesz, pl. az, hogy Jézus Szentséges Szíve, bízom benned. Aztán csak ismételgessétek elmétekben ezt az imát egész nap a gépek ritmusára. Ennek a gyakorlatnak köszönhetően hamarosan nagyon sok lelki haszonban lesz majd részetek." Igaza volt ennek a lelkigyakorlatos atyának. Ez az egész nagyon mechanikusnak tűnik, de biztosan működik. Éppen ezért komoly kutatásba kezdtem a Jézus-imát illetően. Sok mindent találtam, de persze nem fogok itt nektek mindent elmondani, csak azt, ami nagy valószínűséggel segítségetekre lesz a hatékony gyakorlásban.

Nagy hatással volt rám azoknak a szenteknek és teológusoknak a sokasága, akik gyakorolták és másoknak is ajánlották ezt az imamódot.

Azt találtam továbbá, hogy nem csak a keleti egyházakban terjedt el ez a gyakorlat, hanem a nyugati egyház sok-sok misztikusa is használta. Nyugaton inkább a következő formulát használták: "Jézusom, könyörülj rajtam!", de nagyon sok változat volt még ezen kívül is. Assisi Szent Ferencről például azt olvassuk, hogy éjszakánként ezt ismételgette: "Deus meus et omnia" (Istenem, mindenem). Szent Brúnó, a karthauziak alapítója ezt mondogatta. "O bonitas" (Ó, isteni jóság). Amikor Xavéri Szent Ferenc Kína partjai előtt haldoklott, társai azt hallották, hogy szüntelenül ezt ismételgette: "Uram, Jézus Krisztus, Dávid fia, könyörülj rajtam." Loyolai Szent Ignác is azt ajánlja lelkigyakorlatos könyvében az egyik gyakorlatozónak, hogy lélegzésének ütemére ismételgessen egy imát. Vajon Szent Ignác hol talált rá, kitől szerezte a Jézus-ima megfelelőjét? Mellesleg megjegyzem, a sivatagi atyák szinte biztosan használták ezt az imaformát. Náluk a leginkább használatos formula a következő volt: "Deus in adjutorium meum intende, Domine ad adjuvandum me festina." Napjuk kétkezi munkára szán ideje, valamint az éjszakai virrasztás alatt ismételgették ezt.

Hogyan gyakoroljuk a Jézus-imát?

Ha te is szeretnéd megtapasztalni azokat a hasznokat, amelyekről a szentek szólnak a Jézus-ima kapcsán, akkor azt tanácsolom, hogy válassz magadnak valamilyen fohászt, amelyet szívesen ismételgetsz egész nap. Próbáld meg magadban egész nap ismételgetni - miközben főzöl, eszel, járkálsz, fürdesz, utazol, takarítasz stb. Engedd, hogy az általad kiválasztott szavak ("Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam", vagy bármi más) visszhangozzanak a fejedben miközben imádkozol vagy elmélkedés közben visszapillantást végzel. Ne törődj azzal, hogy a szavak csak mechanikus ismétlésnek tűnnek.

A hagyományok szerint a fohász szövegét lelkivezetőd választotta ki, aki maga is gyakorlott ember kellett, hogy legyen ebben az imamódban. Sajnos én nem vagyok eléggé jártas benne, hogy másokat irányítsak, ezért azt javaslom, kérjétek magát az Urat, hogy vezessen benneteket a megfelelő szöveg kialakítására. Bármit is válasszatok, a mesterek nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a fohász valamilyen formában tartalmazza Isten nevét. Isten neve ugyanis szentségi, s különleges erőt ad az imának. A keleti keresztény mesterek nagy fontosságot tulajdonítanak saját szövegeiknek, különösen a "Jézus" és az "irgalom" szavaknak, melyek aztán a legkülönbözőbb jelentésű összetételekben jelennek meg. Az "irgalom" jelentése mellesleg nemcsak a bűnök megbocsátására korlátozódik, hanem jelenti Isten kedvességét és szerető mivoltát is. De ahogy már mondtam is, választhatsz bármilyen fohászt, ami neked tetszik. Sokak kedvence a "Jézus szentséges szíve, bízom benned."

Bármilyen fohászszöveget is válassz, sokat segít, ha az a) ritmusos, ütemes. Nem tudom, miért van ez így, de a ritmus segít abban, hogy az ima mélyebbre, lényünk középpontjába kerüljön. Sietség nélkül, lassan és ütemesen ismételgesd az imádat, s akkor sokkal hatékonyabb lesz. Az is segít, ha az imaszövegünk b) rezonáns, zengő. c) Legyen egységes, változatlan. Ha állandóan változtatgatod az imaszövegedet, akkor nem tud "véreddé válni".

Jézus nevének ereje

Az Újszövetség egyértelműen jelzi Jézus nevének értékét és erejét; ez az a név, amely az Isten összes - embernek kinyilatkoztatott - neve közül a legtekintélyesebb és leghatásosabb. "Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy "Jézus Krisztus az Úr!" az Atyaisten dicsőségére." (Fil 2,9-11) "És nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell." (ApCsel 4,12) "Bizony, bizony mondom nektek: Amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Eddig semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek, és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen." (Jn 16, 23-24)

A Kivonulás könyvéből olvassuk: "Ne vedd hiába az Úr, a te Istened nevét: mert nem hagyja büntetlenül az Úr azt, aki hiába veszi az Úr, az ő Istene nevét!" (20,7) Isten éppen úgy védi a saját nevét a méltánytalan használattól, ahogy őrzi az életet, a becsületet, a tulajdont. Ezt érezték meg ösztönszerűen a katolikus szemlélődők közül igen sokan Isten leghatalmasabb nevével kapcsolatban, amelyet ember ismerhet: Jézus nevét. Ismételgessük gyakran ezt a nevet szeretettel és áhítattal, hittel és gyengédséggel, imádattal és tisztelettel, akkor nem telik majd bele sok idő, és saját tapasztalatunkkal is megerősíthetjük ezeknek a nagy szemlélődőknek a bölcsességét.

Archívum