2014.12.17. 00:00 __

Hozzászólások: 1

A zarándok elbeszélései 2. rész

Zarándok 2.

MÁSODIK ELBESZÉLÉS

Sokáig vándoroltam faluról-falura, kísérőm a Jézus-ima volt. Bátorított, vigasztalt minden utamon, minden találkozásnál, minden esemény közepette. Végül úgy éreztem, hogy jobb lenne valahol egy helyen megállapodnom, s amennyire lehet, kényelmesen a magánynak és a Filokália tanulmányozására adnom magam. Már kicsit beleolvastam ugyan, amikor lefeküdtem éjszakára, vagy nappal megpihentem, mégis erős vágyat éreztem, hogy hosszabban elmélyedjek a könyvben és hívó lélekkel igaz tanítást merítsek belőle lelkem megmentésére a Jézus-ima által. Mivel azonban kívánságomnak megfelelően sehol sem tudtam a túlságosan megerőltető testi munkát elvállalni – mert bal kezem gyermekkorom óta nem tudom használni – nem volt lehetőségem, hogy állandó munkát és szállást találjak. Elindultam tehát a szibériai földek felé, Irkutszki Szent Innokentijhez, mivel úgy véltem, hogy a szibériai erdőkben és sztyeppéken csendesebben vándorolhatok, s így kényelmesebben foglalkozhatom az imádsággal és a könyv olvasásával. Így róttam tehát az utat és szünet nélkül végeztem ajkammal az imádságot. Végül aztán, nem is túl hosszú idő múlva, azt éreztem, hogy az imádság valahogy kezdett átmenni a szívembe. Vagyis a szívem a megszokott dobbanással egész bensőségesen kezdte kimondani az imádság szavait. Minden dobbanásnál, például: 1. Uram, 2. Jézus, 3. Krisztus, s így tovább. Abbahagytam az imádságot ajkaimmal, s arra kezdtem figyelni, mint beszél a szívem. Visszaemlékeztem, hogyan magyarázta ezt nekem a sztarec, s milyen jó volt ez! Majd finom fájdalmat éreztem szívemben, lelkemben pedig oly szeretetet Krisztus Jézus iránt, hogy úgy tűnt, mintha valahol találkoztam volna Vele, lábaihoz borultam volna, s nem engedtem el, megcsókoltam lábait és könnyek között mondtam köszönetet, hogy nekem, méltatlan és bűnös teremtménynek ilyen vigasztalást ajándékozott kegyelmével és szeretetével.

Ugyanakkor jótékony meleget kezdtem érezni a szívemben. Ez a meleg szétáradt az egész mellkasomon. Arra serkentett, hogy buzgón olvassam a Filokáliát, hogy megvizsgáljam tapasztalataimat, s hogy tovább tanulmányozzam a belső imádsággal való foglalkozást. Attól féltem, ha nem nézek utána, kísértésbe esem, vagy természetes hatásokat a kegyelem művének tartok, vagy gőgös leszek, mert gyorsan megtanultam az imádságot. Ezért többnyire éjjel vándoroltam, a nappalt pedig azzal töltöttem, hogy leültem az erdőben a fák alá és olvastam a Filokáliát. Ó, menynyi újat, mennyi bölcset és eddig ismeretlent tárt föl előttem ez az olvasás! Amikor ezzel foglalkoztam, olyan édességet tapasztaltam, amilyet eddig elképzelni se tudtam. Volt ugyan a könyvben néhány hely, amit balga értelmem nem fogott fel, de ami érthetetlen volt, azt megismertem a szív imádságával. S hozzá közben álmomban néha megjelent elhunyt sztarecem, aki sok mindent megmagyarázott, legfőképpen pedig készségessé tette értelmetlen lelkemet az alázatosságra. Több mint két nyári hónapot töltöttem ilyen boldogan. Leginkább erdőkben vándoroltam, s földutakon bementem egy-egy faluba, száraz kenyeret kértem a zsákomba, meg egy marék sót, megtöltöttem vízzel a kulacsomat, aztán tovább róttam a következő száz versztát.

Talán elvetemült lelkem bűnei miatt, vagy okulás és tapasztalatszerzés – a lelki életben szokásos ez a nyár vége felé nagy megpróbáltatás ért. Amint az országutat róttam, utolért két ember a szürkületben. Pénzt akartak tőlem. Talán katonák lehettek. Amikor azt mondtam, hogy nincs egy kopejkám sem, nem hitték el és szemtelenül kiabálták:

— Hazudsz! A zarándokok mindig összekoldulnak egy csomó pénzt!

S úgy fejbevágtak egy furkósbottal, hogy eszméletlenül estem össze. Nem tudom meddig feküdtem így. Amikor ismét magamhoz tértem, arra eszméltem föl, összetörve fekszem az erdőben, nem messze az országúttól. Hiányzik a zsákom, csak a zsinórok voltak meg, amiken cipeltem, de azok is elvágva. Az igazolványomat, hála Istennek nem vitték el: benn tartottam a régi sapkámban, hogy lehetőleg gyorsan elő tudjam mindig venni, ha kérik. Amikor föltápászkodtam, keserves sírásra fakadtam. Nem is annyira azért, mert a fejem sajgott, hanem mert könyveim, a Biblia és a Filokália, amelyek az elrabolt zsákban voltak, elvesztek. Éjjel-nappal keseregtem és sírtam. Hová lett a Bibliám, amit kiskorom óta olvastam, és mindig magammal vittem? Hová a Filokáliám, amelyből tanítást és vigasztalást merítettem? Én, boldogtalan, életem egyetlen kincsét is elveszítettem, anélkül, hogy kielégíthettem volna magam vele! Ütöttek volna inkább agyon, minthogy most így, lelki táplálék nélkül kelljen élnem! Soha többé nem tudom visszaszerezni már magamnak.

Két napig alig tudtam mozgatni a lábam, annyira elgyötört a fájdalom. A harmadik nap erőim egészen cserbenhagytak, összeestem egy bokor alatt és elaludtam. Álmomban sztarecem cellájában voltam, s elpanaszoltam neki bánatomat. A sztarec megvigasztalt s így beszélt:

— Tanuld meg ebből, hogy közömbösnek kell lenned a földi dolgok iránt, hogy annál kényelmesebben folytathasd utadat az ég felé. Ez a kísértés azért látogatott meg, hogy ne essél a lelki gyönyörök hajszolásába. Azt akarja az Isten, hogy a keresztény ember vesse el önakaratát, saját kívánságát, minden szenvedélyét és egészen, és teljesen adja át magát Isten akaratának. Az életben mindent úgy irányít, hogy az ember javára váljék. Elősegíti üdvösségét, “aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4). Végy tehát bátorságot és hidd, hogy “az Isten erőtökön felül nem hagy megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetőségét is megadja, hogy kibírjátok.” (1Kor 10,13) Hamarosan te is nagyobb vigasztalást találsz, mint amekkorák a szenvedések, amelyeket most elviselsz.

Ezeknél a szavaknál fölébredtem. Úgy éreztem, erőim megszilárdulnak és egyúttal világosság és megnyugvás szállt a lelkembe.

— Legyen meg az Isten akarata! — mondtam, keresztet vetettem, fölálltam, és tovább mentem. Az imádság ismét működni kezdett szívemben, mint korábban, és vagy három napig vándoroltam így tovább.

Majd útközben utolértem egy fegyenccsapatot, amelyet egy őr kísért. Amikor elhaladtam a menet mellett, megpillantottam azt a két embert, akik kiraboltak, és mivel a legutolsó sorban mentek, leborultam előttük és könyörögve kértem, mondják meg, hol vannak a könyveim. Először rám se figyeltek, később azonban az egyikük azt mondta:

— Ha adsz valamit, megmondjuk, hol vannak a könyveid. Adj egy rubelt! — Megesküdtem nekik, hogy megadom a pénzt, még ha valakitől úgy is kellene azt koldulnom Krisztus nevében.

Ha akarjátok, vegyétek zálogba az igazolványomat! — Akkor megmondták, hogy könyveimet, a többi lopott holmival együtt, amit elvettek tőlük, ott viszik a kocsiban.

— De hogyan kapom meg azokat?

— Kérd meg a kapitányt, aki minket kísér! — Odarohantam a kapitányhoz és kimerítően elmagyaráztam neki mindent. Többek között megkérdezte tőlem:

— Tényleg tudod olvasni a Bibliát? — Nemcsak olvasni tudok mindent, válaszoltam, hanem még írni is. Találni fog egy bejegyzést a Bibliában, hogy az az enyém, s itt az igazolványomban ott a nevem, meg a foglalkozásom. A kapitány akkor ezt mondta:

— Ezek a csirkefogók szökött katonák, egy földkunyhóban tanyáztak és sok embert kifosztottak. Egy ügyes kocsis tegnap elfogta őket, éppen a trojkáját akarták ellopni. Odaadom én a könyveidet, ha ugyan megtalálod őket. Gyere aztán velünk pihenőre. Nem megyünk már sokat, vagy négy versztát csupán, miattad azért nem állítom meg az egész csapatot, meg a kocsit. — Boldogan szedtem a lépteimet a kapitány lova mögött. Lassan beszédbe elegyedtünk. Láttam, hogy jó ember, nem fiatal, az éveit tekintve. Az igazsághoz híven feleltem minden kérdésére. Így érkeztünk el az állomáshelyre, ahol éjszakai pihenőt tartanak. Előkereste könyveimet, odaadta és azt mondta:

— Hová is mennél most éjszaka? Nálam töltheted az éjszakát a pitvarban. — Ott is maradtam.

Amint visszakaptam a könyveimet, olyan boldog lettem, nem is tudtam, hogyan adjak hálát az Istennek. Magamhoz szorítottam a könyveket. Olyan sokáig, hogy a kezeim már görcsöt kaptak. Patakzott a könny a szememből örömömben, szívem elragadtatással dobogott.

A kapitány rám nézett és megkérdezte:

— Szereted olvasni a Bibliát? Az örömtől nem is tudtam válaszolni, csak sírtam. Így folytatta:

— Barátom, magam is rendszeresen olvasom az Evangéliumot minden nap. — Ezekkel a szavakkal kigombolta zubbonyát és előhúzott egy kicsi, Kijevben nyomtatott, ezüstkötésű Evangéliumos könyvet.

— Ülj csak le, elmondom, hogyan jutottam ide... Készítsetek csak vacsorát!

Leültünk az asztalhoz és a kapitány mesélni kezdett:

— Fiatal ember voltam, amikor szolgálni kezdtem a hadseregnél, tehát nem a garnizonban. Szolgálatomat jól végeztem, feletteseim szerettek, mert ügyes zászlós voltam. De fiatal voltam, s barátaim szintén. Szerencsétlenségemre rászoktam az ivásra, a végén pedig már részeges lettem. Olyan volt az, mint egy betegség. Ha nem ittam, ügyes tiszt voltam, ám alighogy el kezdtem inni, hat hétre máris fogdába kerültem. Sokáig tűrték. Végül azonban lefokoztak, mert italos bátorságomban goromba szavakat mondtam a főnökömnek. Három évre a garnizonba raktak egyszerű katonának. Megfenyegettek szigorúbb büntetéssel is, ha nem javulok meg és nem hagyom abba az ivást. Ebben a boldogtalan helyzetemben történt aztán, hogy akármennyire is próbáltam megtartóztatni magam és bűnömből kigyógyulni, semmiképpen sem tudtam felhagyni vele. Ezért áthelyeztek egy büntetőszázadba. Amikor ezt meghallottam, nem tudtam, mit is kezdjek magammal.

Egy alkalommal gondolataimba mélyedve ültem a laktanyában. Éppen bejött oda egy szerzetes. Gyűjtőkönyv volt nála, adományokat kért egy templom építéséhez. Mindenki adott, amennyit éppen tudott. Odalépett hozzám is. Megkérdezte tőlem:

— Miért vagy olyan szomorú? Beszélgetésbe elegyedtünk. Elpanaszoltam neki bánatomat. A szerzetes részvéttel hallgatott és azt mondta:

— Éppen így történt a bátyámmal is. S mi segített rajta? A gyóntatóatyja adott neki egy Evangéliumot, határozottan megparancsolta neki, hogy valahányszor kívánsága támad inni, azonnal olvasson el egy fejezetet az Evangéliumból, s ha még mindig kíván inni, olvassa el a következő fejezetet is. Így is tett a bátyám, s nagyon hamar elmúlt az ivás utáni vágya. Tizenöt éve egy csepp részegítő ital nem folyt le a torkán. Te is így tegyél! Meglátod, használ majd. Van egy Evangéliumom, elhozom neked.

Miután meghallgattam, ezt mondtam neki:

— Mit segít rajtam az Evangélium, ha sem a saját fáradozásaim, sem pedig az orvosságok nem tudtak leszoktatni az ivásról? Így beszéltem, mert még sohasem olvastam az Evangéliumot.

— Ne beszélj semmit! — válaszolta a szerzetes légy biztos, hogy használni fog. Egy nap múlva tényleg elhozta a megígért Evangéliumos könyvet. Felnyitottam, egy pillantást vetettem rá, átfutottam néhány sorát és azt mondtam:

— Nem kell, nem ért abból az ember semmit sem, ami itt van. Azonkívül nem is szoktam hozzá az egyházi betűk olvasásához. A szerzetes folytatta, hogy meggyőzzön. Azt mondta:

— Ha te nem is érted az Isten igéjét, az ördögök azért még értik, amit olvastál, s remegnek — az ivás utáni vágy pedig egész biztos, hogy az ördögtől van. Aranyszájú Szent János írja, hogy már maga az a szekrény is, amelyben az Evangéliumot őrzik, remegésre készteti a sötétség szellemeit úgy, hogy nem is merik megközelíteni sem.

A többire nem emlékszem. Adtam valamit a szerzetesnek az Evangéliumos könyvért, aztán betettem a szekrénybe a többi holmim közé. Egy idő után megint föltámadt a vágy bennem, hogy igyak. Olyan féktelenül megkívántam a bort, hogy azonnal kinyitottam a szekrényt, hogy pénzt vegyek elő és a kocsmába fussak. Először történt, hogy megpillantottam az Evangéliumot és felelevenedett bennem mindaz, amit a szerzetes mondott. Felnyitottam és elkezdtem olvasni az Evangéliumból Máté első fejezetét. Miután végére értem, pontosan úgy volt, ahogy sejtettem. Semmit sem értettem belőle. Arra is gondoltam, amit a szerzetes mondott: “Semmit sem számít, ha nem is érted, csak olvasd szorgalmasan.” — Várjunk csak, gondoltam, elolvasom a második fejezetet is. Elolvastam és az már érthetőbb volt. Aztán a harmadikat is. Alig kezdtem el, megszólalt a kaszárnya csengője: mindenki a helyére, a priccsére. Így aztán nem lehetett kilépni a kapun, tehát otthon maradtam.

Amikor reggel felkeltem és készültem, hogy kimegyek bort inni, azt gondoltam: elolvasok egy fejezetet az Evangéliumból – mi történik? Elolvastam és nem mentem ki. Ismét bor kellett volna, megint olvasni kezdtem és megkönnyebbültem. Ez bátorságot adott és minden alkalommal, amikor bort kívántam, elkezdtem olvasni az Evangéliumot. Minél tovább tettem ezt, annál könnyebb lett, s amikor már végeztem mind a négy evangélistával, teljesen eltűnt az ivás utáni vágyam, s undort éreztem már az ivással szemben. S már éppen húsz éve, hogy egy csöpp szeszes ital sem ment le a torkomon. Mindenki csodálkozott a bennem végbement változáson. Három év elteltével kineveztek tisztnek, aztán előléptettek, végül kapitány lettem.

Megnősültem, derék feleségem van. Összegyűjtöttünk egy kis vagyont, s most hála Istennek így élünk, erőnkből telhetően segítünk a szegényeken, s befogadjuk a vándorokat. Már a fiam is tiszt, derék gyerek!

Hallgasd csak, amióta kigyógyultam az ivásból, megesküdtem, hogy egész életemen át minden nap olvasom az Evangéliumot. Naponta egy egész evangélistát, akármi is jön közbe. Így teszek most is. Ha nagyon sok dolgom volt a szolgálatban, s már nagyon fáradt vagyok, este lefekszem, s megkérem a feleségemet vagy a fiamat, olvasson fel egy egész evangélistát. S így rendületlenül tartom magam ehhez a regulához. Hálából Isten dicsőségére tiszta ezüstbe foglaltattam ezt az Evangéliumot, s mindig magamnál hordom a mellemen.

Tele gyönyörűséggel hallgattam a kapitány elbeszélését és ezt mondtam:

— Én is láttam hasonló példát. A falunkban volt egy tehetséges ember, aki nagyon jártas volt a mesterségében. Jó, ügyes mester volt. Neki is az ivással volt baja, nagyon gyakran hatalmába kerítette. Egy istenfélő ember azt a tanácsot adta neki, hogy valahányszor megkívánja a bort, mondja el harmincháromszor a Jézusimát a Szentháromság tiszteletére, meg mert Jézus Krisztus földi élete is harminchárom évig tartott. A mester megfogadta a tanácsot, úgy is tett, s hamarosan teljesen el is hagyta az ivást. S hozzá még micsoda? Három év múlva monostorba ment.

— Aztán melyik magasabb — kérdezte a kapitány — a Jézus-ima vagy az Evangélium?

— Ugyanaz mindkettő, válaszoltam. Akár a Jézusima, akár az Evangélium, mert Jézus Krisztus isteni neve magában foglalja az összes evangéliumi igazságokat. A szentatyák azt mondják, hogy a Jézus-ima az egész Evangélium rövid foglalata.

Aztán imádkoztunk. A kapitány Szent Márk Evangéliumát olvasta az első fejezettől. Én hallgattam és szívemmel imádkoztam. Majdnem két óra volt már éjfél után, mire a kapitány befejezte az Evangéliumot. Utána nyugovóra tértünk.

Amint szokásom volt, kora reggel fölkeltem. Még mindenki aludt. Amikor pirkadni kezdett, rávetettem magam a Filokáliára – micsoda örömmel nyitottam föl a könyvet! Mintha test szerinti atyámmal találkoztam volna, aki hazatért a messzi távolból, vagy egy barátommal, aki a halottak közül tér vissza. Megcsókoltam, hálát adtam az Istennek, aki visszaadta nekem. Aztán elkezdtem olvasni Filadelfiai Theoléptoszt a Filokália 2. részéből. Tanítása csodálatba ejtett. Egyszerre három különböző dolgot ajánl:

“Ha asztalnál ülsz — mondja —, testednek adj táplálékot, fülednek olvasmányt, lelkednek pedig imádságot.” Ez a gondolat, visszaemlékezve az elmúlt oly boldog estére, a tapasztalatból és valóságból világos volt már előttem. S itt feltárult az a titok, hogy a szív és az értelem nem egy és ugyanaz.

Amikor a kapitány fölkelt, odamentem hozzá, hogy megköszönjem jóságát és búcsút vegyek tőle. Megvendégelt teával, adott egy rubelt – így búcsúztunk el egymástól. Aztán örömmel telve ismét útra keltem.

Mikor már vagy egy versztányira jutottam, eszembe jutott, hogy ígértem egy rubelt a katonáknak, s ez most váratlanul birtokomba került. Nekik adjam-e, vagy sem? Arra gondoltam: leütöttek, kiraboltak, aztán meg nem is tudják arra fordítani, amire akarják, hiszen foglyok. Másrészt azonban így képzeltem a dolgot: gondolj arra, mi van a Bibliában: “Ha ellenséged éhezik, adj neki enni.” (Róm 12,20). És Jézus is azt mondja: “Szeressétek ellenségeiteket” (Mt 5,44), és: “Ha el akarják venni köpenyedet, add oda köntösödet is!” (Mt 5,40). Ez meggyőzött. Visszatértem. Alig értem a szállás közelébe, amikor éppen kivezették a foglyokat. A következő pihenőhelyig kellett hajtani őket. Gyorsan odaszaladtam, odacsúsztattam nekik a rubelt, és azt mondtam:

— Tartsatok bűnbánatot és imádkozzatok! Jézus Krisztus szereti az embereket, nem fog elhagyni benneteket! S ezekkel a szavakkal eltávoztam tőlük. Aztán tovább róttam az utat az ellenkező irányban.

Miután úgy ötven versztát vándoroltam az országúton, eszembe ötlött, hogy letérjek az útról: így magányosabban lehetek és kényelmesebben olvashatok. Sokáig zarándokoltam így erdőn át. Itt-ott falvak mellett vitt el az utam. Néha naphosszat ültem az erdőben, s buzgón olvastam a Filokáliát. Sok csodálatos ismeretet merítettem belőle. Szívem lángra gyújtotta a benső ima az Istennel való egyesülés után. Igyekeztem megtanulni a benső imát a Filokália vezetésével, szerinte vizsgáltam magam. Ugyanakkor azonban szomorkodtam is, mert még nem találtam nyugvóhelyet, ahol egészen átadhattam volna magam az olvasásnak.

Ebben az időben a Bibliát is olvastam és azt éreztem, világosabban megértem már, nem úgy, mint korábban. De még mindig sok minden érthetetlennek tűnt, és gyakran nem tudtam eligazodni benne. Nagyon is joggal mondják a szentatyák, hogy a Filokália kulcs a Szentírás titkaihoz. Vezetésével részben már felfogtam Isten Igéjének értelmét. Kezdett világossá válni, mi a helyzet a benső emberrel, aki a szívben rejtőzik, mi az igazi imádság, a lélekben való imádság, a lélekben való imádkozás, mi a bennünk lévő mennyország, mi a velünk együtt sóhajtozó Szentlélek kimondhatatlan közbenjárása, mi ez az Ige: “Bennem lesztek” – a másik: “Add nekem a szívedet” aztán hogy mit jelent a lélek foglalója szívünkben, mi a szív sóhajtása: “Abba, Atyánk” stb. Ha közben szívemmel imádkozni kezdtem, az egész környezetet elragadónak láttam: a fák, a füvek, a madarak, a föld, a levegő, a fény, minden mintha együttesen azt mondta volna, hogy az emberekért vannak, az Isten szeretetét tanúsítják az emberek iránt, s minden imádkozott, minden telve volt az Isten magasztalásával. S akkor megértettem, mit akar kifejezni a Filokália ezekkel a szavakkal: “megérteni a teremtés lelkét.” És megpillantottam az utat, amelyen az embernek járnia kell, hogy Isten teremtményeivel beszélgethessen.

Sokáig vándoroltam így. Végül egy olyan magányos vidékre értem, hogy jó három napig egyetlen falut sem láttam útközben. Megettem már az összes száraz kenyeremet, s elfogott a szomorúság: most éhen kell halnom. Alig kezdtem el azonban szívemmel az imádságot, a szomorúság eltűnt, – egészen az Isten akaratára bíztam magam és felvidultam, megnyugodtam. Miután egy ideig így vándoroltam, az út egy hatalmas erdő felé vezetett. Megpillantottam egy házőrző kutyát, amelyik az erdőből szaladt ki. Odacsalogattam magamhoz. Jött is futva, hozzám simult. Megörültem és így gondolkoztam: Ez az Isten kegyelme. Biztos egy csorda legel az erdőben, a kutya pedig természetesen a pásztoré, vagy talán a vadászé, aki vadászni jött. Akár így van, akár úgy, mindenképpen kérhetek valami kis kenyeret, mert már a második nap telt el, hogy semmit sem ettem. Vagy talán megtudhatom, hol van a legközelebbi falu.

A kutya körbe ugrált, s látta, hogy nem tudok adni semmi ennivalót. Ugyanazon a keskeny ösvényen, amely az országútba torkollott, visszaszaladt az erdőbe. Utána mentem. Talán ötszáz lépésnyire mehettem, amikor a fák közül láttam, amint a kutya eltűnt egy lyukban, majd kinézett onnan és ugatni kezdett.

Egy vastag fatörzs mögül előlépett egy középkorú paraszt. Nagyon nyomorultnak látszott, sápadt volt. Megkérdezte, hogy kerültem ide. Erre föl én is kérdeztem, miért van itt ő. Barátságosan beszélgetni kezdtünk. A paraszt behívott csőszkunyhójába. Elmondta, hogy ő erdőőr, erre az erdőre kell vigyáznia, mert hamarosan kivágják. Megkínált kenyérrel és sóval, s beszélgetés alakult ki köztünk.

— Irigyellek — mondtam —, hogy ilyen nyugodtan élhetsz a magányban, távol az emberektől. Nem úgy, mint én, aki egyik helyről a másikra zarándokolok, és mindenféle néppel kell találkoznom.

— Ha van kedved, mondta, miattam maradhatsz. Föntebb, nem messze innen van egy régi csőszkunyhó, amelyben az előző erdőőr lakott. Igaz elég düledezőfélbe van már, de azért nyáron el lehet még benne lakni. Van igazolványod, kenyerem meg nekem van elég, hetente hoznak nekem a faluból. Ott csörgedezik egy kis patak, sosem apad ki. Én már jó tíz éve csak kenyéren és vízen élek, ezen kívül semmit sem eszem. Csak egy a baj: ha a parasztok ősszel befejezték az aratást, jön vagy kétszáz favágó és kivágják az erdőt. Akkor aztán magam sem lakhatom itt, téged sem hagynak itt élni.

Végighallgattam mindezt, aztán oly nagy öröm töltött el, hogy legszívesebben a lábához borultam volna. Nem is tudtam, hogy adjak hálát az Istennek ezért a kegyelméért, amelyben most részesített. Ami után sóvárogtam, amit kívántam, azt íme most váratlanul megkaptam. Késő őszig azonban van még jó néhány hónap, így aztán ebben az időben átadhatom magam a hallgatásnak és az áhított nyugalomnak, hogy figyelmesen olvashassam a Filokáliát, és megtanuljam, és magamévá tegyem a szüntelen, a szívbeli imádságot. Így tehát tele boldogsággal egy ideig a nekem mutatott csőszkunyhóban maradtam. Még többször is beszélgettem ezzel az emberrel, aki egyszerűen testvérként fogadott, — elmesélte életét és gondolatait.

— A faluban — mondta — nem voltam éppen a legutolsó ember. Volt mesterségem: gyapjút és lenszövetet festettem. Megelégedetten éltem, ha nem is bűntelenül. Sok embert becsaptam, miközben kereskedtem. Haszontalanul mondtam ki az Isten nevét, trágár módon káromkodtam, leittam magam, veszekedő voltam. Akkoriban élt a faluban egy öreg zsoltárénekes. Volt neki egy igen régi könyve az utolsó ítéletről. Megszokta látogatni az igazhívőket és felolvasott nekik a könyvből: ezért pénzt adtak neki. Gyakran hozzám is eljött. Ha adtak neki tíz kopejkát és eléje tettek egy pohár pálinkát, estétől az első kakaskukorékolásig olvasott. Így történt, hogy egy alkalommal, miközben én dolgoztam, ő olvasott arról, hogy milyen kínok várnak ránk a pokolban, hogyan fognak az élők átváltozni és a halottak föltámadni, maga az Isten fog leszállni, hogy ítéletet tartson, az angyalok megfújják a harsonákat, s akkor a tűz, a láng, a forróság és a féreg megemészti a bűnösöket. Amikor ezt egy ideig hallgattam, elfogott a félelem. Azt gondoltam: a gyötrelmeket nem fogom elkerülni! Várjunk csak, azon leszek, hogy megmentsem a lelkemet, talán levezekelhetem még bűneimet. Sokáig töprengtem, aztán otthagytam a mesterségem. Eladtam a házat, s mivel agglegény voltam, elmentem erdőőrnek, azzal a meghagyással, hogy hozzanak nekem a parasztok ruhát, kenyeret és viaszgyertyákat a jámborkodáshoz. Így élek aztán itt már több, mint tíz éve, – csak egyszer étkezem napjában, akkor is csak kenyeret és vizet. Minden éjjel az első kakasszókor felkelek és mély meghajlások közt pirkadatig imádkozom, hét gyertyát gyújtok az ikonok előtt. Amikor pedig nappal az erdőt járom, két pud súlyú vezeklőláncot hordok a csupasz derekamon. Már nem káromkodom, pálinkát és sört nem iszom, senkivel sem verekszem, az asszonyokat és a lányokat kerülöm. Az elején még jobban tetszett ez az élet, de most, a vége felé, szünet nélkül üldöznek a rossz gondolatok. Isten tudja, sikerül-e levezekelni valakinek a bűneit, s ez az élet pedig, amit én élek, olyan kemény. És igaz az, ami a könyvben le van írva? Hogyan támadhat föl az ember? Olyan sokan meghaltak sok száz évvel vagy még többel ezelőtt, s csak por sem maradt már belőlük. És ki tudja aztán, van-e tényleg pokol vagy sem? Abból a világból még senki sem jött hozzánk, – s úgy látszik, hogy amikor az ember meghal és elrothad, nyomtalanul el is tűnik. A könyvet biztos a pópák meg maguk az elöljárók írták, hogy minket bolondokat megfélemlítsenek, hogy engedelmesen és szerényen éljünk. Így kínlódik az ember a földön, vigasztalást nem talál, s azon a világon sem lesz semmi. Mi következik ebből? Mégis jobb volna talán vidáman és kényelmesen élni a földön? Ezek azok a gondolatok — folytatta —, amelyek megrohannak, s én félek, hogy a végén még visszatérek a mesterségemhez.

Amikor ezt hallottam, megsajnáltam és azt gondoltam magamban: azt mondják, vannak tudósok és bölcsek, akik szabadgondolkodók, akik semmiben sem hisznek. S a magunkfajták, az egyszerű muzsikok is micsoda hitetlenségeket tudunk kigondolni. A sötétség birodalmának bizonyára bejárása van mindenhová, s aztán könnyebb lehet neki az egyszerű emberekre támaszkodni. A lélek ellensége ellen, amennyire csak lehet, fel kell vértezni magát az embernek az Isten igéjével, s ebben meg kell szilárdulnia. S hogy ezen a testvéremen segítsek, ahogy tudok, a hitét megerősítsem, elővettem zsákomból a Filokáliát. Fellapoztam Szent Hészükhiosz 109. fejezetét. Felolvastam neki és elkezdtem magyarázni, hogy ha csak a reánk váró gyötrelmektől félünk és ezért kerüljük a bűnt, az sem nem jó, sem nem gyümölcsöző. A lélek sehogyse szabadulhat meg másként a gondolati bűnöktől, mint azzal, hogy az ember vigyáz a lelkére és tisztán megőrzi szívét. Mindezt pedig a benső imádsággal lehet elérni. És aztán — tettem hozzá — a szentatyák nemcsak a pokol kínjaitól való félelemből fakadó szent életet, hanem még azokat a jócselekedeteket is béreshez illő cselekedetnek nevezik, amelyeket az ember azért tesz, hogy megmentse a lelkét, hogy megszerezze a mennyországot.

Azt mondják, hogy a kínoktól való rettegés a szolgák útja, és az a kívánság, hogy a mennyországot jutalomként kapjuk meg, a béresek útja. Az Isten azonban azt akarja, hogy gyermekeiként menjünk Őhozzá –, ez azt jelenti, hogy az iránta való szeretetből és buzgóságból éljünk becsületesen, és a vele való üdvözítő egyesülés szívünkben és lelkünkben boldogítson minket. Bármennyire is sanyargathatod magad, magadra veheted a legnehezebb testi fáradságokat és munkákat is, ha nem elmélkedsz az Istenről és nincs meg szívedben a szüntelen Jézus-ima, sosem lesz nyugtod az ellenséges gondolatoktól, és mindig bűnbe esel, a legkisebb alkalom esetén is. Törekedj testvér, hogy szüntelenül mondd a Jézus-imát – tudod is, meg aztán megy is az itt, ebben a magányban. Nagyon hamar meggyőződhetsz róla, hogy hasznos. Akkor aztán nem gyötörnek majd többé az istentelen gondolatok, a hit fel fog tárulni előtted, s Jézus Krisztus szeretete. Akkor majd megtudod, hogyan támadnak fel a halottak, és az utolsó ítélet úgy fog megmutatkozni előtted, amint az valóságban lesz. Szívedben pedig az imádság oly könnyedséget teremt, hogy majd csodálkozol és nem bánkódsz többé, nem is kételkedsz többé jámbor életed miatt.

Majd megmagyaráztam, ahogy csak tudtam, hogyan kell elkezdeni a szüntelen Jézus-imát, s hogyan kell előrehaladni benne. Mit mond róla az Isten Igéje, és mit tanítanak a szentatyák. Látszólag bele is egyezett és megnyugodott. Majd miután elváltam tőle, a düledező csőszkunyhóba mentem, amit nekem mutatott.

Istenem, micsoda boldogságot éreztem, milyen nyugalmat és milyen gyönyörűséget, alighogy átléptem ennek a barlangnak vagy jobban mondva sírnak a küszöbét! Pompás királyi palotának tűnt számomra, tele mindenféle vigasztalással és örömmel. A boldogságtól sírtam, hálát adtam az Istennek és azt gondoltam: éppen itt, ebben a nyugalomban és csendben kell buzgón munkához látnom és megvilágosítást kérnem Istentől. Így aztán mindenekelőtt elkezdtem olvasni a Filokáliát, sorról-sorra, elejétől végéig, nagy figyelemmel. Rövid idő alatt elolvastam az egészet és megláttam, micsoda bölcsesség, szentség és mélység van benne. Mivel azonban sok különféle dologról van szó a könyvben, s a szentatyák különböző tanításait tartalmazza, nem voltam képes mindent felfogni s összefoglalni, mindent megtudni a belső imádságról. Nem tudtam megtalálni az eszközt az öntevékeny, szüntelen szívbéli imához. Pedig ezt nagyon szerettem volna, amint az Isten parancsa is így szól az Apostolnál: “Törekedjetek értékesebb adományokra!” (1Kor 12,31), továbbá: “A Lelket ki ne oltsátok!” (1Tessz 5,19). Gondolkodtam és töprengtem, hogyan is kell ezt érteni. Értelmem és fogalmaim nem voltak elegendők rá, és senki sem volt, aki megmagyarázhatta volna. Istent ostromolom majd imámmal, talán az Úr majd megvilágosít valahogy. Erre föl egyik nap semmi mást nem tettem, mint kitartottam a szüntelen imádságban a legkisebb megszakítás nélkül. Gondolataim megnyugodtak, s elaludtam. Álmomban elhunyt sztarecem cellájában voltam, s ő a Filokáliát magyarázta nekem. Ezt mondta:

— Ez a szent könyv mély bölcsességgel van tele. Kincsesház ez, hogy behatoljunk az Isten titkos vezetéseibe. Nem minden részében és nem mindenki számára hozzáférhető, mégis benne van a tanítás mindenki részére, értelmük mértéke szerint. Az egyszerű emberek számára egyszerű, a bölcsek részére bölcs. Ezért nektek egyszerűeknek nem szabad abban a sorrendben olvasni, amint ott a szentatyák írásai el vannak rendezve. Ott a sorrend teológiai sorrend, a tanulatlan embernek pedig, aki a Filokáliából meg akarja tanulni a belső imádságot, ebben a sorrendben kell olvasnia: először olvassa el a második részben Nikéforosz szerzetes könyvét, kivéve a rövid fejezeteket, másodszor Sínai Szent Gergely egész könyvét, majd Teológus Új Szent Simeon, az imádságról és a hitről szóló írásait, végül Kallisztosz és Ignatiosz atyák könyvét. Ezekben teljes, mindenki számára érthető oktatás és tanítás van a belső, szívbeli imádságról. Ha pedig még könnyebben érthető tanítást akarsz az imádságról, nyisd föl a negyedik részben, mit mond szent Kallisztosz konstantinápolyi pátriárka röviden az imádság fajairól.

Mintha a kezemben lett volna a Filokália, keresni kezdtem az említett tanításokat, de nem tudtam olyan gyorsan megtalálni, mint szerettem volna. Akkor maga a sztarec kezdett el lapozni a könyvben és ezt mondta:

— Itt van a hely, megjelölöm neked! Felvett egy kis darab faszenet, húzott vele egy vonalat a lap szélén, ott, ahol ki volt nyitva. Mindazt, amit a sztarec mondott, figyelmesen meghallgattam és igyekeztem, amennyire csak lehet alaposan minden részletével magamba vésni.

Felébredtem. Mivel még nem virradt meg, fekve maradtam és emlékezetemben elismételtem mindazt, amit álmodtam, s amit a sztarec mondott. Aztán elkezdtem töprengeni: Isten tudja, vajon tényleg az elhunyt sztarec lelke jelent-e meg nekem, vagy talán saját gondolataim voltak, melyek így vannak hangolva, mert sokat s gyakran gondolok a Filokáliára és a sztarecre... Nem voltam benne biztos. Felkeltem. Már pirkadni kezdett. S mi történt? Ránéztem a felnyitott Filokáliára. Ott volt a kövön, amelyet asztal helyett tartottam kunyhómban, éspedig pontosan azon a helyen, amelyet a sztarec mutatott. És a szénjel is ott volt, éppen úgy, ahogy álmodtam. Sőt még a széndarab is ott volt mellette. Ez csodálkozásba ejtett, mert biztosan emlékeztem, hogy este nem hagytam ott a könyvet, hanem becsukva a fejem mellé tettem. Éppen olyan határozottan tudtam, hogy a megjelölt helyen korábban semmiféle jelzés nem volt. Ez meggyőzött álmom igazságáról és boldogemlékű sztarecem Isten előtti kedvességéről. Így aztán neki láttam olvasni a Filokáliát abban a sorrendben, ahogy a sztarec megadta. Elolvastam egyszer, aztán még egyszer, s akkor fellángolt lelkemben a kívánság, hogy az olvasottakat valóban meg is kívánjam, meg is próbáljam. Érthetővé és világossá vált előttem, mi a benső imádság, milyen eszközöket kell használni, hogy az ember eljusson rá, milyen következményeket érlel, hogyan üdíti fel a szívet és a lelket, s hogyan kell felismerni, vajon az Istentől származik-e az a boldogság, vagy a természettől, vagy pedig kísértés-e.

Így mindenekelőtt arra törekedtem, hogy megtaláljam a szívem helyét, amint azt Teológus Új Szent Simeon tanítja. Behunytam a szememet, s el akartam képzelni, hogyan fekszik ott beágyazva bal oldalamba, s figyelmesen füleltem, hogyan ver. Ezzel csak félórát foglalkoztam néhányszor a nap folyamán. Kezdetben csak sötétséget vettem észre, majd hamar elképzeltem a szívet és a mozgásokat, amelyek végbe mennek benne. Később elkezdtem a Jézus-imát lélegzésemmel bevinni a szívembe, majd kivenni belőle úgy, amint Sínai Szent Gergely, meg Kallisztosz és Ignatiosz atyák tanítják. Vagyis: lélekben szívembe pillantva és belélegezve mondtam: Uram Jézus Krisztus, – kiengedtem a levegőt: könyörülj rajtam. Eleinte egy órát foglalkoztam ezzel, talán kettőt is, aztán ahogy előrehaladtam benne, majdnem az egész napomat ezzel töltöttem. Ha nehézség, restség vagy kétség fogott el, elolvastam a Filokáliának azokat a helyeit, amelyek a szív cselekedeteiről szólnak, s ez ismét kedvet és buzgóságot támasztott bennem imádkozni. Úgy három hét után fájdalmat kezdtem érezni a szívemben, aztán szerfölött kellemes melegséget, boldogságot és nyugalmat. Ez kedvet adott és arra ösztönzött, hogy megsokszorozott buzgósággal gyakoroljam magamat az imádságban. Minden gondolatom ezzel foglalkozott, s nagy örömöt éreztem. Ettől az időtől kezdve néha sokféle érzést tapasztaltam szívemben, lelkemben. Olykor boldogító remegést éreztem a szívemben, – annyira tele volt könnyedséggel, szabadsággal és vigasztalással, hogy mintegy megváltoztam és azt hittem, belehalok a gyönyörűségbe. Közbe-közbe lángoló szeretetet éreztem Jézus Krisztus és Isten egész teremtése iránt. Olykor az Isten iránti hála édes könnyei áradtak szememből, aki engem elvetemült bűnöst ilyen kegyelemben részesített. Néha felragyogott balga értelmem, úgy, hogy könnyedén felfogtam és megértettem olyan dolgokat is, amelyekre korábban gondolni sem tudtam. Néha egészen elárasztott a szív édes melege, s meghatódottsággal telve megéreztem magamban Isten mindenütt való jelenlétét. Olykor a legnagyobb boldogságot tapasztaltam, amikor segítségül hívtam Jézus Krisztus nevét, s megtudtam, mit jelent az Ige, amit Ó mondott: “Az Isten országa köztetek van” (Lk 17,21).

Amikor ezeket s más hasonló vigasztalásokat átéltem, rájöttem, hogy a szívbeli imádság következményei háromféleképpen nyilvánulnak meg: a lélekben, az érzelmekben és a kinyilatkoztatásokban: A lélekben az ember például érzi az Isten szeretetének édességét, a benső nyugalmat, a lélek elragadtatását, a gondolatok tisztaságát, a boldogító Istenre való gondolást. Az érzelmekben: a szív boldog remegését, könnyedségét, – kellemesnek találja az ember az életet –, nem fog rajta betegség, szomorúság. A kinyilatkoztatásokban: az értelem megvilágosítását, behatolását a Szentírásba – megérti tagtól, és elismeri a belső élet édességét – megbizonyosodik Isten közelségéről, irántunk való szeretetéről.

Úgy öt hónapot töltöttem a magányban, ezzel az imádsággal foglalkozva az említett érzések boldogságában. Annyira megszoktam a szívbeli imát, hogy megszakítás nélkül végeztem, végül azt éreztem, hogy az imádság egészen magától megy, késztetés nélkül. Lelkem, szívem nemcsak ébrenlét óráiban végezték, hanem olvasás közben is ugyanúgy működött. Semmi sem szakította félbe a legrövidebb pillanatra sem, akármit is csináltam. Lelkem hálát adott Istennek, szívem pedig elolvadt az állandó gyönyörűségben.

Aztán elérkezett az idő, hogy kivágják az erdőt. Munkások jöttek, el kellett hagynom csendes hajlékomat. Miután köszönetet mondtam az erdőőrnek, imádkoztam, megcsókoltam a földet, amelyen az Isten engem, méltatlant, kegyelmére méltatott. Átkötöttem zsákomat, benne a könyveim, s útra keltem. Nagyon sokat kellett vándorolnom, végül eljutottam Irkutszkig. Az öntevékeny szívbeli imádság volt a vigaszom és örömöm az egész úton. Akárkivel is találkoztam, nem szűnt meg eltölteni gyönyörűséggel, ha nem is mindig egyforma mértékkel. Bárhol is voltam, bármit is tettem, bármivel is foglalkoztam, az imádságot semmi sem zavarta, semmi sem csökkentette.

Ha valamiféle munkát akarok elvégezni, működik a szívemben az imádság, gyorsabban folyik a munka a kezeim között. Ha feszülten figyelek vagy olvasok, az imádság akkor sem marad abba, s egyszerre érzem ezt is, azt is, mintha szétszakadtam volna, vagy mintha két lélek lakna bennem. Istenem, milyen titokzatos is az ember!... “Mely igen fönségesek a te műveid Uram! Mindeneket bölcsességgel cselekedtél”. (Zsolt 103,24).

Útközben is sok eseményben és találkozásban volt részem. Ha mindent el akarnék mesélni, egy nap alatt sem végeznék vele. Itt van például egy eset. A télen estefelé egy kis erdőn mentem át, hogy egy faluban töltsem az éjszakát. Egyszercsak rám támadt egy nagy farkas. Kezemben volt a sztarec gyapjúfonálból készült nagy fűzére, amit mindig magamnál hordtam. A farkas felé ütöttem vele. S mi történt? A füzér kirepült a kezemből és a farkas nyaka köré csavarodott. A farkas megszökött, átugrott egy tüskés bozóton. Hátsó lábaival belegabalyodott a bozótba, s közben a füzér annak egy száraz ágán fennakadt. A farkas ki akarta tépni magát, de nem tudott elszabadulni, mert a füzér fojtogatta a nyakát. Hívő módra keresztet vetettem és elindultam a farkas felé azzal a szándékkal, hogy kiszabadítom. Még előbb azt gondoltam, eltépheti a füzért és elfuthat vele, akkor aztán sosem látom viszont értékes füzéremet. Alighogy odaléptem hozzá és megragadtam a füzért, a farkas tényleg elszakította a füzért s elfutott. Hálát adtam az Istennek, aztán boldog sztarecemre gondoltam, majd épségben beértem a faluba. Betértem egy fogadóba és éjjelre szállást kértem. Bementem a házba. Két ember ült az asztalnál, egy öreg meg egy középkorú férfi. Mindkettőről látszott, hogy nem tartoznak az egyszerű nép közé. Teát ittak. Megkérdeztem a lovakat gondozó muzsiktól, kicsodák. Azt felelte, hogy az öreg tanító egy népiskolában, a másik pedig törvényszéki írnok, tehát mindketten előkelő születésű emberek. Éppen úton vannak. Egy országos vásárra mennek, amely húsz versztányira lesz innen. Miután eszegettem egy ideig, tűt, cérnát kértem a fogadósnétól, közelebb húzódtam a világossághoz és hozzáláttam, hogy összevarrjam elszakadt füzéremet. Az írnok feltekintett. Megszólalt:

— Elég sokat imádkozhattál, ha szétszakadt a füzéred!

— Nem én szabtam el, egy farkas!

— Hogyan? Talán a farkasok is imádkoznak? — mondta nevetve az írnok.

Részletesen elmeséltem neki, hogy s mint történt a dolog, s mennyire ragaszkodom ehhez a füzérhez. Az írnok megint csak nevetett:

— A ti üres, szentes fejetek mindenütt csodát lát. Mi volna abban csodálatos? Egyszerűen feléje ütöttél, a farkas megijedt és elfutott, hiszen a kutyák meg a farkasok félnek az ütéstől. Az is nagyon könnyen megtörténhet, hogy fennakadnak valahol az erdőben. Sok ilyen dolog történik a világban – ezért hát mindent csodának kellene tartani? — Hallva ezt a tanító, beszédbe kezdett vele:

— Miért gondolkozik így? Nem ismeri fel benne a tanítást... Ennek a muzsiknak elbeszélésében inkább a természet, a szellemi világ titkát látom...

— Hogyan? — kérdezte az írnok.

— Nézze csak: jóllehet nincs semmiféle magasabb képzettsége, mégis megtanulta röviden az Ó- és Újszövetség szent történeteit, amint kérdés-felelet formájában kinyomtatták az iskolák számára. Talán emlékszik rá, hogy az első embernek, Ádámnak minden állat és minden vad engedelmeskedett, amikor még bűntelen és szent állapotban volt. Félelemmel közeledtek hozzá, s ő nevet adott nekik. A sztarec, akié volt ez a füzér, szent volt. Nos, mit is jelent a szentség? Semmi mást, mint az első ember ártatlanságába való visszatérést, jámbor gyakorlatok segítségével. Ha megszentelődik a lélek, szent lesz a test is. A füzér állandóan kezében volt, következésképpen a kéz érintése és sugárzása által szent erőt kapott, az első ember bűntelen állapotának erejét. Ez azonban a szellemi természet titka! Ezt az erőt minden állat megérzi mind a mai napig. Megérzik szaglásukkal, mert minden vad és más állatnak a szimatja a legkitűnőbb érzékszerve. Ez az érzéki természet misztériuma!...

— Maguk, tudósok, mindenütt erőt meg mindenféle bölcsességet szimatolnak. Nálunk ez sokkal egyszerűbb: leönt az ember a torkán egy kupica pálinkát, s máris ott az erő!

— Igen, ez a maguk dolga — mondta a tanító —, viszont kérem, a tudós ismereteket hagyja ránk.

Nagyon tetszett, ahogyan a tanító beszélt. Hozzáléptem:

— Bátyuska, megengedi, hogy elmondjak még egyet az én sztarecemről? Elmondtam neki, hogyan jelent meg álmomban, s hogyan jelölte meg a lapot a Filokáliában. Mindezeket figyelmesen hallgatta a tanító. Az írnok pedig, aki ott feküdt a priccsen, morgott közben:

— Jól mondják, hogy az embereknek elmegy az eszük a Biblia olvasásától. Pontosan így van! Ki az ördögnek jut eszébe, hogy megjelöljön neked egy oldalt a könyvedben? Egyszerűen leejtetted, mikor elaludtál, aztán a hamu meg bepiszkította... ennyi a te egész csodád! Te, csirkefogó, ismerjük már a magadfajtádat!

Ezt elmorogta, aztán a fal felé fordult és elaludt. Mikor ezt hallottam, odaszóltam a tanítóhoz:

— Ha óhajtja, megmutatom a könyvet, amelyben valóban megvan jelölve a lap, nem pedig a hamutól lett piszkos. Elővettem a zsákomból a Filokáliát, megmutattam és azt mondtam:

— Csodálkozom ezen a bölcsességen, hogyan vehetett a test nélküli lélek egy széndarabot, s hogyan tudott vele írni? — A tanító megnézte a megjelölt lapot és azt mondta:

— Ez is a lelkek misztériuma. Megmagyarázom, nézd csak: Ha a szellemek egy élő embernek testi alakban jelennek meg, fogható testet gyűjtenek össze és alakítanak ki levegőből és fény-anyagból. Ha befejezték a jelenést, visszaadják a szellemeknek, amelyekből a testet alkották. S mivel a levegő rugalmas, összenyomható és tágítható képességgel rendelkezik, az így felöltözött lélek mindent felvehet, cselekedhet, s így akár írni is tud. Milyen könyved is van, mutasd meg csak! — Felnyitotta, s Teológus Új Szent Simeon szavaira talált. Aha, bizonyára teológiai könyv. Még sosem láttam...

— Ez a könyv, Bátyuska, csaknem teljesen a Jézus Krisztus nevében való benső, szívbeli imádságról szóló tanításokat tartalmazza – huszonöt szentatya ad itt megvilágítást róla, teljes részletességgel.

— Ó, a belső imádság... ismerem! — mondta a tanító.

Földig hajoltam előtte és kértem, mondjon nekem valamit a benső imádságról.

— Ez az, ami az Újszövetségben áll, hogy az ember és az egész teremtés nem saját akaratából engedelmeskedik a nyugtalanságnak. Természeténél fogva minden sóhajtozik, törekszik, kívánkozik Isten választott gyermekeinek a szabadságára. A teremtésnek ez a titokzatos sóhajtása és a lélekbe beleszületett törekvés a benső imádság. Ezt nem kell tanulni. Mindenben és mindenkiben benne van...

— Hogyan lehet akkor megszerezni? Hogy fedezi fel az ember? Hogy érzi szívében? Hogy lehet felismerni, hogyan fogadja be az ember saját akaratával? Hogyan éri el az ember azt, hogy láthatóan működik, boldogít, átvilágít és megment? — kérdeztem.

— Nem emlékszem, írtak-e erről valamit is teológiai traktátusokban — válaszolta a tanító.

— Itt minden megvan írva — magyaráztam neki.

A tanító elővette a ceruzáját, felírta a Filokália címét és azt mondta:

— Feltétlenül meghozatom ezt a könyvet Tobolszkból. Át akarom tanulmányozni. — Így váltunk el. Útközben hálát adtam a jó Istennek a tanítóval való beszélgetésért, s imádkoztam az írnokért, rendezze úgy az Úristen, hogyha csak egyszer is, de olvassa el a Filokáliát, s tanítsa meg őt, hogy üdvösségre térjen.

A tavasszal, egy másik alkalommal eljutottam egy faluba. Úgy adódott, hogy a papnál kaptam szállást. Jóságos, magányos ember volt, három napot töltöttem nála. Miután megismert ez alatt az idő alatt, így szólt hozzám:

— Maradj nálam, adok fizetést is. Lelkiismeretes emberre van szükségem. Láttad, hogy új kőtemplom épül nálunk a régi fából való mellett. Nem találok megbízható embert, aki utánanézne a munkásoknak, s aki a templomban ülne, hogy összegyűjtse az adományokat az építkezésre. Úgy látom, te éppen alkalmas lennél, s amilyen a beállítottságod, jól is élnél. Egyedül lehetnél a kápolnában s mindig imádkozhatnál. Aztán van ott egy csendes kunyhó is az őr számára. Kérlek, maradj itt, ha csak addig is, amíg be nem fejeződik a templomépítés. — Sokáig szabódtam, végül engednem kellett a pap sürgető kérésének. Így aztán ott maradtam a nyáron egészen őszig. A kápolnában éltem. Eleinte nyugodt életem volt, jól átadhattam magam imagyakorlataimnak, jóllehet sok nép jött a kápolnába, különösen ünnepnapokon. Egyesek hogy imádkozzanak, mások, hogy lustálkodjanak, ismét mások meg, hogy elcsenjenek valamit a gyűjtőtálból. Hol a Bibliát, hol a Filokáliát olvastam. Megtörtént, hogy néhányan, akik ezt látták, beszédbe elegyedtek velem. Voltak, akik megkértek, hogy olvassak fel nekik valamit.

Egy idő után észrevettem, hogy gyakran jár a kápolnába egy kis parasztlány és sokat imádkozik. Felfigyeltem a mormolására, észrevettem, hogy egészen különleges imákat mond, sőt egyik-másik egészen torz volt. Megkérdeztem, ki tanította neki így ezeket. Azt mondta, hogy az anyja tanította imádkozni, aki ragaszkodott az egyházhoz, míg az apja raszkolnyik volt és a pap nélküli irányhoz tartozott. Megsajnáltam. Azt a tanácsot adtam neki, hogy imádkozzék úgy, mint azt a szent Egyház tanítja, s ezért megmagyaráztam neki a Miatyánkot, s az Örülj Istenszülő Szűz-et. Végül ezt mondtam neki:

— Végezd sokszor, amilyen gyakran csak tudod, a Jézus-imát – ez minden másnál jobban eljuttat az Istenhez –, általa megtalálod majd a lelked üdvösségét.

A lány figyelmesen meghallgatta tanácsomat, s így is kezdett tenni a legnagyobb egyszerűséggel. S mi történt? Kis idő múlva feltárta előttem, hogy annyira megszokta a Jézus-imát, hogy már kényszert érez, hogy szüntelenül ezt végezze, amint csak alkalom kínálkozik. Amikor pedig imádkozott, oly boldogító érzés fogta el, az imádság befejezésekor oly nagy öröme volt, hogy azt kívánta, még folytassa az imádságot.

A nyár már a vége felé járt. A kápolnába járók közül sokan eljöttek hozzám. Nemcsak azért, hogy felolvassak nekik, hanem elhozták az őket kínzó sok gondot is. Némelyek azt kívánták, teremtsem elő elveszett vagy eltűnt dolgaikat, biztos jövendőmondónak is tartottak. Végül eljött az előbb említett kislány is. Nagyon szomorú volt, tanácsot akart kérni. Az volt a szándéka az apjának, hogy akarata ellenére feleségül adja egy raszkolnyikhoz, aki szintén a pap nélküli irányhoz tartozott. Az esketést egy paraszt végezte volna.

— Micsoda törvénytelen házasság is lenne ez! — kiáltotta. — Paráznaság... Megszököm, nem számít, akárhová! Azt mondtam neki:

— Hová is szöknél? Úgy is megtalálnak. A mi időnkben sehol sem lehet elrejtőzni igazolvány nélkül. Mindenütt meg fognak találni. Inkább imádkozz buzgón az Istenhez, hiúsítsa meg végzésével apád szándékait és őrizze meg lelkedet a bűntől és az eretnekségtől. Biztosabb lesz ez, mint elmenekülni.

Az idő múlott, s már elviselhetetlenül zajongtak körülöttem és mindenféle kísértés környékezett meg. Majd a nyár is végére ért. Elhatároztam, hogy otthagyom a kápolnát s folytatom utamat, mint korábban. Elmentem a paphoz és azt mondtam neki:

— Bátyuska, ismeri a helyzetemet. Nyugalomra van szükségem, hogy imádkozhassam. Itt nagyon szétszóródom, s ez veszedelmes számomra. Teljesítettem kívánságát, itt éltem a nyár folyamán. Engedje, hogy elmenjek és adja áldását magányos utamra. A pap nem akart elengedni, és próbált rábeszélni:

— Mi zavar abban, hogy itt imádkozzál? Semmi más tennivalód nincs, csak ülnöd kell a kápolnában, ételről sem kell gondoskodnod. Tőlem imádkozhatsz éjjel-nappal, élj így az Istennel! Erre a helyre te vagy a megfelelő ember: nem beszélsz bolondságot azokkal, akik hozzád jönnek, bevételt szerzel az Isten Egyházának és hűségesen összegyűjtöd az adományokat. Ez kedvesebb Isten előtt, mint a magányos imádság. Mit is csinálsz a magányban? Meg aztán sokkal szebb is együtt imádkozni a néppel. Nem azért teremtette az Isten az embert, hogy senkit se ismerjen magán kívül, hanem segíteniük kell egymást az embereknek, el kell vezetniük egymást az üdvösségre, mindenkinek úgy, amint erejéből telik.

— Az Isten, bátyuska, mindenkit megajándékoz adományaival. Sokan prédikátorok voltak, sokan remeték. Amire hajlamot érzett valaki magában, azt követte, és hitte, hogy ezt az utat maga az Isten jelölte ki számára, hogy üdvözüljön. Aztán, hogy magyarázza meg nekem azt, hogy sok szent otthagyta tanítói hivatalát, apátságát, papságát, s magányos pusztaságba vonult, hogy ne zavarják az emberek? Ott volt Szír Szent Izsák, aki püspökségétől menekült el, ott az Athoszi Szent Athanáz, aki sok szerzetesből álló monostorát hagyta el. Mindezt éppen azért tették, mert ezek a helyek számukra kísértéssel voltak tele, s mert igazán hittek Jézus Krisztusban, az Ő szavában: “mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelke kárt szenved?” (Mt 16,26).

— Ők szentek voltak — mondta a pap.

— Ha már a szentek is vigyáztak arra, válaszoltam, hogy az emberek környezete által kárt ne szenvedjenek, mit tehet akkor egy erőtlen bűnös?

Végül aztán elbúcsúztam attól a jó paptól, s ő barátságosan kikísért.

Vándoroltam vagy tíz versztát, aztán megálltam egy faluban, hogy ott éjszakázzam. Láttam ott egy súlyosan beteg muzsikot, és azt tanácsoltam a körülötte lévőknek, gondoskodjanak, hogy részesüljön Krisztus szentségeiben. Beleegyeztek, és reggel elküldtek papért a faluba, ahol parókiájuk volt. Ott maradtam, hogy leborulhassak a szent adományok előtt, s imádkozzam a nagy szentség jelenlétében. Kimentem az utcára, leültem egy földbuckára, és vártam, hogy találkozzam a pappal. Egyszerre csak, váratlanul kiszaladt az udvarból az a lány, aki a kápolnában szokott imádkozni s odajött hozzám.

— Hát te meg hogy kerültél ide? — kérdeztem.

— Már a napot is kitűzték, hogy feleségül adjanak ahhoz a raszkolnyikhoz, én pedig elmenekültem. Lábaimhoz borult s így szólt:

— Légy irgalmas hozzám, vigyél magaddal. Segíts bejutnom egy női monostorba. Nem akarok férjhez menni, monostorban fogok élni, és imádkozom a Jézus-imát. Rád hallgatnak, úgy föl fognak engem venni.

— Várj csak, mondtam, hová is vigyelek téged? Nem tudom van-e itt a környékem női monostor. Aztán hogyan vigyelek magammal, hiszen igazolványod sincs. Először is, sehol sem fogadnak be téged, aztán meg elrejtőzni sem tudsz sehol. Egyből elfognak és visszaküldenek oda, ahonnan jöttél, ráadásul meg is büntetnek a csavargásért. Menj inkább haza, imádkozz az Istenhez. Ha nem akarsz férjhez menni, tettesd betegnek magad. Ezt üdvös színlelésnek nevezik.

Amint így ültünk és beszélgettünk, láttuk, hogy négy muzsik jön gyorsan négylovas szekéren. Közvetlenül mellettünk megálltak. Megragadták a leányt, felültették a kocsira, és az egyik paraszt elrobogott vele. A másik három pedig gúzsba kötött engem, s visszahajtott a faluba, ahol a nyarat töltöttem. Akárhogy is ellenkeztem, csak kiabáltak:

— Majd megmutatjuk neked, te álszent képmutató, micsoda dolog elcsábítani egy leányt! Estefelé bevittek a faluba a bíróságra. Láncra vertek és ott kellett ülnöm reggelig a börtönben, amíg nem jöttek, hogy igazságot tegyenek. Amint a pap megtudta, hogy a börtönben vagyok, eljött és meglátogatott. Hozott egy kis vacsorára valót, megvigasztalt, és elmondta, hogy kiáll mellettem, s mint lelkiatyám megmondja, hogy nincsenek olyan tulajdonságaim, amilyeneket gondolnak rólam. Miután egy ideig nálam volt, elment.

Később jött a kerületi rendőrfőnök, aki éppen átutazóban volt és az egyik helybelinél szállt meg. Elmondták neki, mi történt. Megparancsolta, hívják össze a gyűlést, s vezessenek bíróság elé. Bementünk a bíróságra. Ott álltunk és vártunk. Jött a rendőrfőnök. Már kiabált, dühös volt, sapkájával a fejében leült az asztalhoz.

— Hé, Jepifán! — üvöltötte. — Az a lány, nem vitt el semmit sem az udvarból?

— Nem, bátyuska.

— Nem érték tetten tisztességtelen dologban ezzel a tuskóval?

— Nem, bátyuska.

— Akkor az ügyet elintézzük. Így határoztunk: A testvéredet büntesd meg magad, ezt a legényt pedig holnap megleckéztetjük és elkergetjük, alaposan megmondjuk neki, hogy többet errefelé ne mutassa magát! Kész!

Ezután a rendőrfőnök felkelt az asztaltól s aludni ment. Engem meg újból a börtönbe ültettek. Korán reggel két ember jött a falusi rendőrségtől, jól elvertek, aztán elkergettek. Mentem, hálát adtam az Istennek, hogy erre méltatott az ő nevéért. Ez vigasztalt és még jobban felhevítette bennem a szív szüntelen imádságát.

Ezek az események egyáltalán nem keserítettek el. Mintha valaki mással történt volna, én mintha láttam volna az egészet. Amikor vertek, akkor is könnyű volt tűrni. Az imádság, mely szívemet boldogította, nem engedte, hogy másra gondoljak.

Miután úgy négy versztányira jutottam, találkoztam a leány anyjával, aki éppen vásárra ment. Amikor meglátott, azt mondta: A kérő visszalépett. Megharagudott Akulkára, mert megszökött tőle. Majd kenyeret és süteményt adott, aztán továbbmentem.

Az idő száraz volt, nem akartam faluban tölteni az éjszakát. Estefelé megláttam az erdőben két körülkerített szénaboglyát. Odamentem és nyugalomra tértem. Elaludtam, s álmomban azt láttam, hogy megyek az úton és Nagy Szent Antal írását olvasom a Filokáliából. Egyszer csak utolér a sztarecem és azt mondja: Ne itt olvasd, hanem amott, és Joannész Karpafiszkosz harmincötödik fejezetére mutatott, ahol a következőt olvastam: “Néha becstelenségbe keverik a tanulót, aki kísértést szenved azok miatt, akik tőle lelki javakat kaptak.” Rámutatott még ugyanott a negyvenegyedik fejezetre is, ahol ez áll: “Akik nagy buzgalommal végzik az imádságot, borzasztó és félelmes kísértésekbe kerülnek.” Majd beszélni kezdett:

— Virrasszon a lelked, s ne csüggedj! Emlékezz arra, amit az Apostol mond: “Aki bennetek van, hatalmasabb mint az, aki a világban van.” (1Jn 4,4). Most magadon tapasztaltad meg, hogy senki sem szenved el olyan kísértést, amely felülmúlná az ember erőit, s hogy az Isten a “kísértéssel a megszabadulást is megadja, hogy kibírjátok.” (1Kor 10,13) A bizalom Istennek ebben a segítségében, megerősítette a szent imádkozókat, s arra serkentette őket, hogy megsokszorozzák buzgóságukat. Ezek az emberek nemcsak saját életüket töltötték kitartóan imában, hanem szeretetből amint alkalmuk volt, másokat is megtanítottak rá és feltárták előttük. Erről beszél Tesszaloniki Szent Gergely: “Nem csak az illik, hogy az Isten parancsa szerint Jézus Krisztus nevében imádkozzunk, hanem kötelességünk az is, hogy másokat kioktassunk és megtanítsunk rá mindenkit, szerzeteseket, világiakat, bölcseket, egyszerűeket, férfiakat, nőket, asszonyokat és gyermekeiket, s hogy mindenkiben felszítsuk a buzgóságot a szüntelen imádság után.”

Hasonlóan mondja Szent Kallisztosz is: “Sem az Úrtól való lelki tevékenységet (tudniillik a benső imádságot), sem a szemlélődő tudást, sem azokat a módszereket, amelyek felemelik lelket, nem szabad csupán a saját fejünkben tartanunk, hanem fel kell jegyeznünk, le kell írnunk, ki kell fejtenünk a közösség javára a szeretet érdekében. Isten igéje is erről beszél, hiszen: “erős vár a testvér, aki segít testvérén, a barátok meg olyanok, mint a vár retesze” (Péld 18,19). Nos, ebben az esetben minden gőgnek erővel ellen kell állni és gondoskodni kell arról, hogy az isteni tanítás magját ne a szélbe hintsék.

Amikor felébredtem, nagy örömöt éreztem szívemben, lelkemben pedig erőt és tovább róttam utamat.

Hosszú idő telt el azután, amikor egy másik eset is történt. Ezt is elmesélem. Egy alkalommal, épp március 24-én, legyőzhetetlen vágyat éreztem, hogy a következő napon, vagyis a legszentebb Istenszülő örömhírvételének napján magamhoz vegyem Krisztus szent titkait. Kérdezősködtem, messze van-e még a templom. Azt mondták, harminc versztára. Így aztán egész nap és éjszaka gyalogoltam, hogy odaérjek a hajnali istentiszteletre. Az időjárás a legszerencsétlenebb volt, hol hó esett, hol eső, erős szél fújt, hideg volt. Útközben egy kis folyón kellett átkelnem. Amikor már a folyócska közepe felé voltam, lábam alatt megroppant a jég, s derékig beszakadtam. Átvizesedve értem be a hajnali istentiszteletre. Végig álltam az egészet, a Liturgiát is és az Isten megadta nekem, hogy megáldozhattam.

Hogy nyugalomban és lelki boldogságom megzavarása nélkül eltölthessem a napot, megkértem a templomőrt, hadd lehessek a következő nap reggelig az őrkunyhóban. Azon az egész napon kimondhatatlan boldogságban és gyönyörűségben volt részem. Ott feküdtem a priccsen ebben a fűtetlen kunyhóban, mintha csak Ábrahám kebelén nyugodnék. Az imádság erőteljesen működött bennem. Jézus Krisztus és az Istenszülő szeretete úgy buzgott a szívemben, mint boldogító hullámzás, és lelkemet vigasztaló gyönyörűségbe merítette. Amikor leszállt az éjszaka, heves szaggatást éreztem a lábamban, akkor eszméltem rá, hogy vizes. Ügyet se vetettem rá, annál nagyobb buzgósággal figyeltem szívem imádságát és a fájdalmat nem éreztem többé.

Reggeltájt föl akartam kelni és látom ám, hogy meg se mozdulnak a lábaim. Egészen érzéketlenné váltak, úgy lógtak a testemen, mint két szál madzag. A templomőr üggyel-bajjal fölsegített a priccsről. Így ültem ott két napig, mozdulatlanul. A harmadik nap az őr már ki akart kergetni a kunyhóból. Azt mondta: Ha itt meghalsz, abból nekem csak bajom lesz. Kezeire támaszkodva nagy nehezen kivánszorogtam és lefeküdtem a templom kapujába.

Itt feküdtem két napig. Az emberek, akik elmentek mellettem, ügyet sem vetettek rám, sem kéréseimre.

Végül odajött hozzám egy paraszt, leült mellém és beszélgetni kezdtünk. Többek között azt mondta:

— Mit adsz nekem, ha meggyógyítalak? Velem is ugyanez történt, tudok ám rá orvosságot.

— Semmim sincsen, amit neked adhatnék — válaszoltam.

— Azt, mi van a zsákodban?

— Csak száraz kenyér, meg könyvek.

— Dolgoznál-e nálam nyáron, ha meggyógyítalak? — Dolgozni sem tudok semmit, hisz látod, hogy csak az egyik kezemet tudom használni, a másik már majdnem egészen elsorvadt.

— Hát, akkor mit tudsz csinálni? — Semmit, csak írni és olvasni.

— Tudsz írni? Tanítsd meg írni a kisfiamat! Olvasni már tud valamit, de én azt akarom, hogy írni is tudjon. A mesterek viszont sokat kérnek, húsz rubelt a tanításért.

Beleegyeztem, ő aztán óvatosan hazacipelt az udvarába, ahol helyet csináltak nekem egy öreg, üres fürdőben.

Elkezdett gyógyítani. Korhadó csontokat szedett össze a mezőkön, udvarokban, gödrökben, tehén, meg madár csontot, meg mindenfélét. Megmosta, majd egy kővel széttördelte apróra, amennyire csak lehetett. Aztán beletette az egészet egy edénybe. Leborította fedővel, amelyen egy rés volt. Mindezt beletette egy földbeásott üres agyagedénybe. Egy sor tűzifát tett föléje, meggyújtotta és nem engedte egy egész napig, hogy kialudjon. Amint rakta a fát, azt mondta: ez adja majd a csontkátrányt. Egy nap múlva kiásta a földből az agyagedényt, amelybe jó fél liter sűrű folyadék szivárgott a másik edényből a födő résén át. Vöröses volt, olajos, nyers húsra emlékeztető erős illatot árasztott. Az edényben lévő csontok pedig nem voltak már feketék, korhadtak, hanem fehérek, tiszták, átlátszóak, mintha gyöngyházból, vagy gyöngyből lettek volna. Ezzel a folyadékkal aztán napjában ötször bedörzsöltem a lábaimat. És mi történt? Már egy nap múlva éreztem, hogy tudom mozgatni a lábam ujjait, a harmadik nap már térdben is mozgott a lábam, az ötödik napon aztán talpra is tudtam állni. Botra támaszkodtam és járkáltam az udvaron. Egyszóval egy hét alatt a lábaim ugyanolyanok voltak, mint régen: erősek, szilárdak. Hálát adtam az Istennek, s így gondolkodtam magamban: Az Isten micsoda bölcsessége rejlik a teremtésben! Száraz, korhadt, már majdnem földdé vált csontok is életerőt, ilyen színt, illatot őriztek meg, s ilyen hatást gyakoroltak az élő testre, mintegy életet adnak a megholt tagoknak. Ez a test jövendő feltámadásának záloga. Bárcsak megmutathatnám ezt az erdőőrnek, akinél laktam, amikor kételkedik az egyetemes feltámadásban!

Miután így felépültem, tanítani kezdtem a fiúcskát. A Jézus-imát adtam leckének. Leírattam vele, megmutattam, hogyan kell szépen kirajzolni a szavakat. A tanítás nagyon kényelmes volt, mert napközben a tiszttartónál szolgált, s csak akkor jött hozzám, amikor a tiszttartó aludt: vagyis az est beálltától a reggeli istentisztelet végéig. A fiú értelmes volt és hamarosan egész rendesen írt már. Amikor meglátta a tiszttartó, hogy tud írni, megkérdezte:

— Ki tanított téged? — A fiú elmondta:

— Egy zarándok, aki nem tudja a kezét használni, és nálunk lakik a régi fürdőben. A kíváncsi tiszttartó, aki egyébként lengyel volt, eljött, hogy megnézzen. Éppen a Filokáliát olvastam, úgy talált rám. Beszélgetni kezdtünk. Megkérdezte:

— Mit olvasol? Megmutattam a könyvet.

— Ó, — mondta — ez a Filokália! Láttam már ezt a könyvet a papunknál, amikor még Vilnában laktam. Azt mondták mindenféle különleges fortélyok meg trükkök vannak benne, hogyan kell imádkozni. Görög szerzetesek írták. Olyasmi, mint ahogy Indiában és Buharában vannak fanatikusok, akik csak ülnek, magukba préselik a levegőt, hogy csiklandozást érezzenek a szívükben. Ostobaságukban ezt a természetes érzést Istentől kapott imádságnak tartják. Imádkozni egyszerűen kell, úgy hogy teljesítjük kötelességeinket az Isten előtt. Felkelek reggel, elimádkozom a Miatyánkot, ahogyan Krisztus tanította nekünk, akkor aztán rendben vagyok egész napra, nem kell ugyanazt hajtogatnom egész nap. Így az ember elveszítheti még az eszét is, nem is beszélve arról, hogy még a szívnek is árt.

— Ne gondolja, bátyuska, hogy ez a szent könyv ilyen. Nem egyszerű görög szerzetesek írták, hanem a régi idők nagy és szerfölött szent emberei, akiket a maga egyháza is tisztel: Nagy Szent Antal, a Nagy Makariosz, a Buzgó Markosz, Aranyszájú Szent János és mások. Ami meg az indiai és a buharai szerzeteseket illeti, azok is tőlünk vették át a belső imádságot, és annak módszereit. De elrontották és meghamisították, amint azt az én sztarecem elmondta nekem. A Filokáliában a szívvel való imádságról szóló összes tanítás az Isten igéjéből, a szent Bibliából van véve. Ebben maga Jézus Krisztus, aki megparancsolta nekünk, hogy mondjuk: “Mi Atyánk” megparancsolta a szüntelen szívbeli imádságot is, amikor azt mondta: “Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből” (Mt 22,37), “virrasszatok és imádkozzatok” (Lk 21,36), “maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok” (Jn 15,4). A szentatyák pedig idézi szent Dávid király tanúságát a Zsoltároskönyvben: “Ízleljétek és lássátok, milyen édes az Úr” (Zsolt 33,9). – Úgy magyarázzák ezt, hogy a keresztény embernek minden eszközzel az ima édességét kell keresnie. Az imádságban szakadatlanul e vigasztalás után kell vágyódnia és nem elég naponta csak egyszer elimádkoznia a Miatyánkot. Felolvasom, hogyan intik ezek a szentatyák azokat, akik nem törekszenek arra, hogy elérjék és megtanulják a szív boldogító imádságát. Azt írják, hogy ezek azzal vétkeznek, hogy ellene mondanak az Istentől adott írásoknak, és nem kívánnak semmiféle magasabb és tökéletesebb lelki állapotot, hanem megelégszenek csupán külső erényekkel. Nincs meg bennük a vágy, a szomjúság az imádság után, ezért elvesztik az Úrban való boldogságot és örömöt, mert amennyiben csak a külső erények alapján vizsgálják magukat, nem ritkán kísértésbe vagy lelki gőgbe esnek és ezáltal elfordulnak tőle.

— Magas ez nekünk, amit te olvasol! — mondta a tiszttartó.

— Mit kezdjünk mi ezzel, világi emberek?

— Olvasok én egyszerűbbet is arról, hogyan érték el a jó emberek a világi életben a szüntelen imádságot. Felnyitottam a Filokáliában Teológus Új Szent Simeon szavait az ifjú Gregorioszról, és olvasni kezdtem. A tiszttartónak nagyon tetszett ez és azt mondta: — Add oda nekem egyszer ezt a könyvet, szabadidőmben átnézném.

— Egy napra odaadom, hosszabb időre azonban nem adhatom, mert mindennap olvasom és nem tudok meglenni e könyv nélkül.

— Akkor írd le legalább azt, amit az előbb felolvastál, meg is fizetem!

— Nekem nem kell, hogy megfizesse, azonban szívesen leírom, bárcsak adna az Isten buzgóságot magának az imádsághoz.

Gyorsan nekiláttam, hogy lemásoljam a felolvasott szakaszt. Elolvasta a feleségének, s nagyon tetszett mindkettőjüknek. Így történt aztán, hogy közbe-közbe értem küldtek. Felkerestem őket, magammal vittem a Filokáliámat, felolvastam nekik belőle, miközben ők a tea mellett ülve hallgatták. Egy alkalommal ott tartottak ebédre. A tiszttartó felesége kedves, idős asszony, az asztalnál ült velünk együtt és sült halat evett. Hogyan, hogyan nem, figyelmetlenül félrenyelt egy szálkát. Bármit is próbáltak, nem segített. Erős fájdalom kínozta a torkában. Pár óra múlva lefeküdt. Felcserért küldtek, aki harminc versztányira lakott. Én pedig nagyon sajnáltam a történteket, hazamentem. Már este volt. Éjszaka, félálomban hallom ám a sztarecem hangát. Látni azonban senkit sem látok. A hang ezt mondta:

— Házigazdád meggyógyított téged, te miért nem segítesz a tiszttartó feleségén? Az Isten azt a parancsot adta, hogy készségesen támogassuk embertársainkat!

— Örömmel segítenék, ha tudnám hogyan! Nem ismerem az orvosságokat.

— Tedd a következőket: egész életében undorodott az olajtól, annyira, hogy nem is használja soha, hisz még a szagát sem bírja, rosszul lesz tőle. Itass meg vele egy kanál olajat! Hányni fog tőle, a szálkát meg kiköpi, az olaj szétfolyik a torkában a sebre, amit a szálka okozott s meggyógyul.

— De hát hogy töltsem bele, ha annyira undorodik tőle? Nem fogja meginni.

— Mondd meg a tiszttartónak, hogy fogja le a fejét, te pedig akár erővel is öntsd be a szájába.

Amint felébredtem, siettem a tiszttartóhoz és elmondtam neki mindezt. Azt mondta:

— Mit segít itt a te olajod? Hörög már és félrebeszél. De megpróbálhatjuk. Az olaj ártatlan orvosság, ha nem is segít.

Vett egy kis üveget, olajat öntött bele. Aztán unszoltuk, hörpintse le. Azonnal erős hányingere támadt, és a szálka hamarosan kijött véresen. Érezte, hogy megkönnyebbült és mély álomba merült.

Reggel ismét elmentem, hogy kérdezősködjem. Láttam, hogy nyugodtan ül a tea mellett. Férjével együtt nem győzött eleget csodálkozni a gyógyuláson, de leginkább azon, hogy álmomban tudtam meg, hogy undorodik az olajtól, hiszen ezt kettőjükön kívül senki sem tudta. Közben megjött az orvos is. A tiszttartóné elmesélte, mi történt vele, én pedig azt mondtam el, hogyan gyógyította meg a paraszt a lábamat. Az orvos meghallgatott minket és azt mondta:

— Sem az egyik, sem a másik esetet nem találom csodálatosnak, hiszen mindkét esetben önmagától működött a természet ereje. Mindamellett felírom magamnak ezeket az orvosságokat. Ceruzát vett elő, és felírta magának jegyzetfüzetébe.

Hamarosan azután az a szóbeszéd kezdett járni az egész környéken, hogy jövendőmondó, orvos és varázsló vagyok. Jöttek hozzám az emberek mindenhonnan különféle ügyekkel és történetekkel. Ajándékokat hoztak és nagy tisztelettel voltak irántam. Egy hétig tetszett ez nekem, de féltem, hogy gőgös leszek s káros lesz nekem ez a zavarás, ezért az egyik éjjel titokban elosontam.

Ismét magányosan útrakerekedtem. Olyan könnyűséget éreztem, mintha egy egész hegy szakadt volna le vállaimról. Az ima mind jobban és jobban vigasztalt. Néha szívem határtalan szeretetre gyulladt Jézus Krisztus iránt, s mintha vigasztaló sugarak áradtak volna szét tagjaimban ebből az édes lángolásból. A Jézus Krisztusra való emlékezés annyira bevésődött a szívembe, hogy amikor az Evangélium történeteire gondoltam, azonnal világosan szemem előtt láttam az egészet. Megindultságomban sírtam az örömtől. Közben olyan boldogságot éreztem a szívemben, hogy nem is tudom elmondani. Megtörtént, hogy olykor három napig nem értem emberi települést, s tele lelkesedéssel azt hittem, egyedül vagyok az egész világon, én, az elvetemült bűnös, a kegyes és emberszerető Isten előtt. Ez az egyedüllét vigasztalt, és az ima édessége sokkal inkább érezhető volt, mint az emberek sokaságában.

Végül aztán eljutottam Irkutszkba. Áhítattal borultam le Szent Innokentij ereklyéi előtt és fontolgatni kezdtem magamban, hogy is menjek, mihez is kezdjek mostan. Nem akartam ott élni sokáig, mert a város igen népes volt. Gondolataimba merülten mentem az utcán, s találkoztam egy odavaló kereskedővel. Megállított, megszólított:

— Zarándok vagy? Miért nem jössz akkor hát hozzám?

Elmentem vele gazdag házába. Megkérdezte tőlem, kicsoda-micsoda vagyok, én meg elmondtam neki származásomat. Végighallgatott, aztán így szólt:

— El kellene zarándokolnod az ősi Jeruzsálembe. Olyan templomok vannak ott, hogy olyat sehol máshol nem találsz!

— Mennék is örömmel — feleltem — de nincs mivel. A tengerig még csak eljutok a szárazföldön, de hogy átkeljek a tengeren, azt nem tudom kifizetni, sok pénz kell hozzá.

— Ha akarod — mondta a kereskedő — adok rá lehetőséget. Már tavaly is eljuttattam oda egy öreget az itteniek közül.

Lábaihoz borultam, ő meg azt monda:

— Hallgasd csak, adok neked egy levelet. A fiamnak szól Ogyesszába. Ott lakik, Konstantinápollyal kereskedik. Vannak hajói és ő boldogan elvisz téged Konstantinápolyig. Ott aztán majd szól az alkalmazottainak, szerezzenek neked helyet egy hajón, amellyel eljutsz Jeruzsálemig, ki is fogja fizetni. Nem is kerül olyan sokba.

Ezt hallván megörültem, nagyon szépen megköszöntem jótevőm jóságát. Még inkább megköszöntem Istennek, hogy atyai szeretetét kinyilvánítja nekem, elvetemült bűnösnek, s így gondoskodik rólam, aki nem teszek semmiféle jót sem, se magamnak, se az embereknek, csak tétlenül élek idegen kenyéren. Így maradtam három napig ennél a jótékony kereskedőnél. Amint megígérte, meg is írta a levelet fiának rólam, s íme máris megyek Ogyessza felé, és remélem, eljutok Jeruzsálembe, a szent városba. De nem tudom, megengedi-e nekem az Úr, hogy leboruljak életadó sírja előtt.

Hozzászólások

#1    2014.12.18.   19:58:44   JóB

A verszta a metrikus rendszer bevezetése előtt Oroszországban használatos távolság-mértékegység. 1 verszta = 1066,78 méter.

Olvassátok el ti is.
A mai fogyasztói társadalomban az itt leírtak szinte hihetetlennek tűnnek.