2014.12.18. 00:00 __

Hozzászólások: 0

A zarándok elbeszélései 3. rész

Zarándok 3.

HARMADIK ELBESZÉLÉS

Mielőtt még Irkutszkból vándorútra keltem volna, elmentem lelkiatyámhoz, és elmondtam neki: útban vagyok Jeruzsálem felé. Azért jöttem, hogy búcsút vegyek tőle és köszönetet mondjak a keresztény szeretetért, amelyben engem méltatlan zarándokot részesített.

Azt mondta nekem:

— Áldja meg az Isten utadat. De miért nem mondtál még semmit magadról, kicsoda vagy, honnan jössz? Sok mindent hallottam már tőled vándorlásaidról, szívesen megtudnék valamit származásodról, zarándoklásod előtti életedről.

— Jó, mondtam, szívesen megteszem. Nem hosszú a történetem. Egy kis faluban születtem, az orlovszki kormányzóságban. Szüleim halála után ketten maradtunk, a bátyám, meg én. Ő akkor tíz éves volt, én kettő. Nagyapánk vett gondozásba minket, tehetős, tiszteletreméltó öreg volt. Fogadója volt az országút mellett, és mert jóságát mindenki ismerte, sok utazó betért hozzá. Ott laktunk nála. Bátyám eleven gyerek volt, állandóan a faluban szaladgált, én meg állandóan nagyapám közelében voltam. Ünnepeken együtt mentünk a templomba, otthon gyakran olvasta a Bibliát. Ezt, ami most is itt van nálam. A bátyám felserdült, de rossz útra tért: rászokott az ivásra. Akkor én már hét éves voltam. Egyszer a bátyámmal a kemencén feküdtünk. Ő lelökött onnan és megsérült a bal kezem. Máig sem tudom használni, egészen elsorvadt. Amikor a nagyapó látta, hogy mezei munkára nem vagyok alkalmas, megtanított olvasni. Ábécés könyvünk nem volt, azért ebből a Bibliából tanított meg olvasni: megmutatta a betűket, ki kellett betűznöm a szavakat, aztán a szavakat kellett kiismerni. Magam sem tudom, hogyan tanultam meg helyesen olvasni. Amikor aztán a nagyapó szemei gyöngülni kezdtek, legtöbbször velem olvastatott föl a Bibliából, hallgatta, javítgatta. Gyakran betért hozzánk egy írnok a községből, remekül tudott írni. Megfigyeltem, s nagyon megtetszett, ahogy írt. Akkor aztán a példájára elkezdtem írni egyes szavakat. Útbaigazított, papírt, tintát adott, megfelelően kifaragta nekem a tollakat. Így aztán írni is megtanultam. Nagyapám örült neki, s a következő oktatásban részesített:

— Az Isten megismertette veled, hogyan kell írni-olvasni. Ember lesz belőled: köszönd meg ezt az Istennek és légy buzgó az imádságban.

Ezután mindig eljártunk az istentiszteletre, de otthon is sokat imádkoztunk. Olvastatták velem: “Könyörülj rajtam, Isten...”, s a nagyapó meg a nagyanyó mélyen meghajolt vagy térdet hajtott. Végül is tizenhét éves voltam, és a nagyanyám is meghalt. A nagyapó mondogatni kezdte:

— Nincs háziasszony a háznál, hogyan leszünk meg háziasszony nélkül? A bátyád rossz útra tért, téged akarlak hát megházasítani.

Én elkezdtem ellenkezni, hivatkoztam nyomorék kezemre, de nagyapám nem tágított. Értelmes, jólelkű, huszonöt éves leányt választott nekem. Elmúlt egy év és nagyapám halálos beteg lett. Magához hívott, búcsút vett tőlem és azt mondta:

— Tiéd a ház és az egész örökség. Élj lelkiismeretesen, ne csapj be senkit, de leginkább sokat imádkozzál Istenhez, hisz minden Őtőle van. Ne hagyatkozz senkire, csak az Istenre. Járj templomba, olvasd a Bibliát és emlékezzél meg rólam és a nagyanyádról. Ezer rubel készpénzed van, vigyázz rá, ne szórd ki hiábavalóságokra, de fösvény se légy, adj mindig a szegényeknek és az Isten Egyházának.

Így halt meg. Eltemettem. Bátyámat megszállta az irigység, hogy a vagyon egyedül engem illet, megharagudott rám és a gonosz annyira hatalmába kerítette, hogy az volt már a szándéka, hogy megöl engem. Végül egy éjszaka, amikor aludtunk és rajtunk kívül senki sem volt a fogadóban, a következőt tette: feltörte a kamrát, ahol a pénzt őrizték, kivette a dobozból és felgyújtotta a kamrát. Csak akkor vettük észre a szerencsétlenséget, amikor már a tető és az egész tanya lángokban állt. Üggyel-bajjal kiugrottunk az ablakon, s csak azt tudtuk megmenteni, ami magunkon volt.

A Biblia ott volt a fejünknél, még éppen magunkkal vihettük. Amikor láttuk, hogy ég a házunk, így szóltunk egymáshoz: Hála Istennek, legalább a Bibliát megmentettük. Így aztán oda volt az egész vagyonunk, testvérünk pedig nyomtalanul eltűnt. Csak később tudtuk meg, hogy részegen eldicsekedte, hogy ő rabolta el a pénzt, s gyújtotta fel a tanyát.

Nincstelenek lettünk, koldusszegények voltunk! Kevés kölcsönből építettünk magunknak egy kunyhót és ott éltünk, mint szegény zsellérek. Feleségem nagyszerűen tudott kézimunkázni, szőtt, varrt, hímzett. Szerzett munkát és éjjel-nappal dolgozott a megélhetésünkért. Bár nyomorék volt a kezem, mégis tudtam háncsból cipőket fonni. Az is megtörtént, hogy ő font vagy szőtt, én meg mellette ültem és közben felolvastam a Bibliából. Hallgatta és néha könnyekre fakadt. Ha megkérdeztem:

— Miért sírsz? Hiszen az Isten életben hagyott minket!

Ő így válaszolt:

— Olyan megható, ami a Bibliában csodálatosan le van írva. Nem felejtettük el nagyapó parancsát, gyakran böjtöltünk, minden reggel olvastuk az Istenszülő dicséretét, estefelé meg számtalan mély meghajlást végeztünk, hogy ne essünk kísértésbe. Nyugodtan éltünk két évig. Valami azonban csodálatos volt: a szív benső imádságáról nem volt a legcsekélyebb elképzelésünk sem. Sosem hallottunk róla, hanem egyszerűen csak a nyelvünkkel imádkoztunk. Teljesen értelem nélkül végeztük buzgó meghajlásainkat, majdnem úgy, ahogy a bohócok bukfenceket hánynak, mégis nagy kedvünk volt az imádsághoz, s ez a hosszú, külső, értelmetlen imádság nem volt nehéz, sőt örömmel végeztük. Igaza lehetett a tanítónak, aki egyszer azt mondta nekem, hogy van az emberben egy titkos imádság, amelyet nem is sejt, tudattalanul végzi azt a lélek, s mindenkit arra indít, hogy imádkozzék úgy, ahogy éppen képes rá.

Két év telt el így Feleségem megbetegedett: forró láz gyötörte. Megáldozott, majd a kilencedik napon meghalt. Egyszem magamra maradtam, semmit sem tudtam csinálni. Világgá kellett volna mennem, szégyelltem alamizsnát kérni. Hozzá még annyira bánkódtam a feleségem miatt, hogy nem is tudtam, hová legyek. Ha beléptem a kunyhóba és megláttam a ruháját vagy valamelyik kendőjét, megtörtént, hogy fájdalmamban felkiáltottam és eszméletlenül estem össze. Így aztán ebben a házban nem bírtam már tovább bánatomat. Eladtam húsz rubelért a kunyhót, s minden ruhát, ami a feleségemé meg az enyém volt, szétosztottam a szegényeknek. Mivel nyomorék vagyok, kaptam egy korlátlan érvényű katonai szabadságlevelet, aztán fogtam kedves Bibliámat és elindultam, amerre szem lát. Amikor útra keltem, gondolkozni kezdtem: hová is menjek én most? Először is Kijevbe megyek, leborulok Isten szentjei előtt és kérem segítségüket keserűségemben. Ahogy ezt elhatároztam, könnyebb lett nekem. Aztán boldogan Kijevbe értem. Azóta – most már tizenhárom éve – megállás nélkül zarándokolok egyik helyről a másikra. Sok templomban megfordultam már. Mostanában inkább a sztyeppén és mezőségeken vándorlok. Nem tudom, megengedi-e az Úr, hogy eljussak a szent Jeruzsálembe. Ott aztán ideje lenne – ha az Isten is úgy akarja – bűnös csontjaimat nyugalomra helyezni.

— Aztán hány éves is vagy? — Harminchárom.

— Éppen Krisztus életkora!

Hozzászólások