2017.01.31. 12:00 JóB

Hozzászólások: 0

Barsi Balázs OFM: Bosco Szent János – 1

A könyv anyaga triduum keretében hangzott el a Don Bosco Szaléziak Óbudai Segítő Szűz Templomában 1995. január 26-28.

A kéziratot nyelvileg gondozta: Telek Péter-Pál

Lektorálta: Hidász Ferenc

Legyetek szentek, mert én az Úr, a ti Istenetek szent vagyok. (Lev 19,2)

1. este

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Don Bosco Szent János ünnepéhez közeledve ezen a három estén tőle, a nagy pedagógustól tanulunk. Én a következőt tanultam meg tőle:

„Csak feltétel nélküli szeretetben elfogadva, a személyes példa vonzásában, az abszolút értékek erőterébe helyezve növekedhet az ember.”

Feltétel nélküli szeretetben elfogadni – ez Bosco Szent János ún. megelőző módszere, ez pedagógiájának legmélyebb rétege, a gyökere. Így ír rendtársainak:

„Sohase feledkezzetek meg arról, hogy ti e szeretett ifjak szüleit helyettesítitek.” Később azt írja: „Ők a mi gyermekeink.” Tehát nem valami általános keresztény szeretetről ír, nem is pedagógiai fogásról, hanem a szülőket említve, a szülők hivatásának merész folytatását tűzi ki célul. Csak a szentek mernek ilyen merészek, ilyen nyersek és ilyen igazak lenni. Ha a szülői szeretetre utal, akkor egészen sajátos szeretetről van szó. Nézzük meg ennek a szeretetnek a teológiai alapjait, aztán a pszichológiai vonatkozásait, majd a gyakorlatát!

A teológiai alap: Isten szeretete teremtő szeretet. Ha ezt egyszer igazán felfognánk, abban a pillanatban elhagynánk minden bűnünket és megtérnénk. Nem tudjuk felfogni, hogy Isten nem úgy szeret, hogy mi létezünk és megtetszünk neki; hogy a mi jóságunk felkelti a kívánságát irántunk. Ő a nem létezőt kezdi szeretni, és ezzel a létbe hívja. Őrjítő szakadékok fölött találjuk magunkat egy pillanat alatt. Isten szeretete teremtő szeretet, és teremtése maga a szeretet. Lehet, hogy sokat beszélünk a szeretetről, mégsem eleget és főként nem jól.

A 138. zsoltárban így imádkozik a zsoltáros: „Elölről-hátulról közrefogsz engem,” Vagyis nincs porcikám, amelyet át ne fogna. Csodálatos ez a teremtés! És az eredeti bűnnel ebből az állapotból akart kilépni, emancipálódni az ember. Csakhogy ebből nem léphet ki, hiszen akkor megsemmisülne, legfeljebb ennek a tudatából léphetett ki. Többé már nem tudja azt, hogy az Isten szereti őt. S testvéreim, Isten nem büntet. Magában ebben az aktusban, a bűnben, hogy én kisétálok Isten szeretetének fénysugarából, ebben van a büntetés. Jeremiásnál olvashatjuk is, hogy Isten nem ember, nem büntet minket. Magunkat büntetjük. Az eredeti bűn állapota önmagában egy rettenetes sérülés, roncsolás.

Talán Jung, a nagy pszichológus vette észre ennek a szétrobbant belső világnak az archaikus maradványait az ember tudattalanjában. Azt az elvadult állapotot, amelyben rettegünk az Istentől. Ez az állapot termeli ki a különféle vallásokat.

A marxista valláskritikának abban igaza volt, hogy a vallások létrejöttében nagy szerepe van a félelemnek. Persze minden vallás legnemesebb képviselői eljutnak oda, hogy valamiképpen megsejtik a világosságot, a szeretetet. De a kereszténység lényege a szeretet, amelyben nincs félelem. Igaz, a kinyilatkoztatott vallás is funkcionálhat úgy, hogy maga a vallás Isten és én közém épül, mintegy Isten ellen védő fal, mert félek az Istentől. Szent Pál apostol mondja a jámbor zsidóknak: „Ti még mindig ellenségeskedésben éltek az Istennel.” De ez nekünk is szólhat, amikor a böjtölés, a templomba járás és minden vallásos gyakorlat arra szolgál, hogy félelmünket Isten iránt feloldja. Az ilyen szennyes vallásosság Isten és én közém akar állni, hogy érzéstelenítse azt a kozmikus, vagy annál is nagyobb, transzcendens félelmet és rettegést, amelyet az ősbűn létrehozott bennem. Vagy pedig kitermeli az ateizmust.

Tulajdonképpen nem Isten léte a probléma, hanem az, hogy milyen az Isten. Ezt onnan tudom, hogy nem beszéltem még olyan ateistával, sem egyetemet végzettel, sem egyszerűvel és tanulatlannal, akivel a beszélgetés végére meg ne egyeztünk volna, hogy én is ateista vagyok. Az általa leírt istenben ugyanis én sem hiszek. Az ateizmus tehát bizonyos szempontból az igaz Isten felé tett lépés. Csak nem szabadna megállnia. Lázad egyfajta visszataszító vallásos manőverezés ellen, lázad egy olyan isten ellen, aki az ember életét abszolút szabályokba akarja foglalni és így meg akarja fojtani. Ő élni szeretne, és igaza van: ez az isten nem létezik. A harmadik lehetőség, hogy ez az Istentől való rettegés a most terjedő közömbösséget, semlegességet szüli, azt a hiszteriko-liberalizmust, ami mindent megenged, csak az Istenről ne legyen szó! Mindez az eredeti bűn roncsolása, aminek nyomán képtelenek vagyunk elhinni, hogy az Isten isteni módon szeret.

Nézzük csak meg az ókori irodalmat, a mítoszokat: az istenek nem szeretik az embert, legfeljebb elviselik. Áldozatot kell nekik bemutatni, hogy jóllakjanak és hagyjanak bennünket élni. Isten viszont nem hagyja magára az embert, hanem utána jön: „Úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Az az apostol írja ezt le, aki látta meghalni az Istenembert. Nem Jézus feltámadása a kinyilatkoztatás teljessége, hanem az, hogy a katona lándzsája megnyitotta az oldalát, és vér és víz folyt ki belőle, vagyis tényleg meghalt.

A hit valóban nagy teljesítmény. A János-evangéliumban az egyetlen Istennek tetsző jó cselekedet: hinni az ő Fiában. Ez az a nagy mű, amit végbe kell vinnünk életünkben, hogy minden látszat ellenére, atavisztikus rettegésünket legyőzve elfogadjuk, hogy Isten feltétel nélkül szeret bennünket. Nem kell semmit teljesítenünk azért, hogy szeretve legyünk. A szülői szeretet ilyen feltétel nélküli szeretet, ami által Isten be akarja gyógyítani az eredeti bűn sebeit. Ezért már Krisztus előtt is az egy férfi és egy nő kapcsolata, melyből gyermekek születtek, „quasi sacramentum”, azaz szentségi jellegű volt. Miért? Mert az anyaméhben van úgy átölelve az ember, amint a zsoltáros mondja: „elölről-hátulról közrefogsz engem”.

Az anyaméh az Isten jelenléte. Isten hordozott minket anyánk méhében. Amikor pedig kilenc hónap után megszülettünk, akkor átölelt édesanyánk karja. A magzat, a csecsemő számára az anya az isteni szeretet szentsége. Majd megjelenik az édesapa: távolról megszólal egyszer egy hang. A szülői szeretet, ha egészséges, akkor egyben Isten szeretete, mert létezésünk feltétel nélküli elfogadása, igenlése. Még azt sem tudták, hogy fiúk leszünk vagy lányok, és már szerettek minket. Azt sem tudták, hogy egészségesek vagy betegek leszünk, tehetségesek vagy szerényebb képességűek.

Ilyen a még romlatlan szülői szeretet. Később viszont megromolhat, amikor anyaistenséggé, pogány istennővé nőnek az anyák, és felfalják magzataikat. Nem engedik férjhez menni, megnősülni, papnak, szerzetesnek menni. Ez már az önzéssel megfertőzött, beszennyezett szeretet. Ezért minden szeretetnek keresztül kell mennie a megváltó halálon. Az édesanyának meg kell hogy szakadjon a szíve Nagypéntek sötétségében, és fel kell támadnia Húsvét hajnalán, hogy továbbra is úgy tudjon szeretni, ahogy először szeretett: feltétel nélkül. Soha nem mondhatja egy szülő: „Szeretlek, de csak ha jó leszel.” Ha ezt komolyan mondja, akkor vége a feltétel nélküli szeretetnek. „Akkor is szeretlek, ha rossz leszel, csak akkor fáj.” A szeretet nem cukorka, amit jutalomból adagolunk a gyereknek. Éreznie kell, hogy akkor is szeretjük, ha rosszat tesz, de ezzel fájdalmat okoz nekünk. Ez a feltétel nélküli szeretet – és testvérek, itt van a legnagyobb Isten-bizonyíték! – jár nekünk, mert nem tudnánk élni nélküle. Ha nincs a kozmoszt átfogó, feltétlen isteni szeretet, akkor az ember szükségképpen beteg lesz. A létezésünkre vonatkozik édesanyánk, édesapánk szeretete: feltétel nélküli, ingyenes, semmit sem vár. És örökkévaló.

Emlékszem, hogy gyermekkorom legnagyobb félelme az volt, hogy meghal az édesanyám. Ő nem halhat meg. Azért gondolhattam így, mert a szeretet halhatatlan. Ha egy szeretetnek egyszer vége lesz, akkor az nem is volt soha igazi szeretet. Akkor valaki iszonyatos, gonosz játékot űz velünk. A kisgyermeknek, a csecsemőnek nincs még halálfélelme. Pontosan akkor kezdünk félni a haláltól, ha már tudatosan megtapasztaltuk a szeretetet. Tudniillik akkor már az örökkévalóságot rejtegetjük magunkban, és félünk, hogy a könyörtelen vámszedő, a halál elveszi tőlünk. Van már féltenivalónk. Az Úr Jézus is ilyen feltételek között növekedett korban, bölcsességben Isten és az emberek előtt.

Ha a gyermek az ilyen feltétel nélküli szeretet légkörében nevelkedik, majd kilép a szűk családi körből, akkor ki fogja a szülői szeretetet folytatni? A pedagógusnak kellene! Az, hogy matematikára tanítja, hogy kiműveli a hangját vagy az izmait, az még édeskevés.

Azt mondja Bosco Szent János, hogy: „ti a szülőket helyettesítitek. Ők a mi gyermekeink.” Ez egy pedagógus-zseni meglátása. Ennek a feltétel nélküli, ingyenes szeretetnek kell fogadnia a kamaszt egy még tágabb világban. Csodálatos kapcsolat ez, amit mára szinte teljesen elpusztítottunk már, a mester és tanítvány kapcsolata. Nem véletlen, hogy amikor Isten eljött a földre, épp ebben a kapcsolatban vette fel a tanítványokkal, első híveivel az elveszített, régi kapcsolatot Isten és ember között. Ő a Mester volt.

A mester több, mint a tanító. Bosco Szent Jánosra legjobban az illik, hogy mester az egyetlen Mesterben. Minden nagy ember életrajzában megfigyelhetjük, hogy a szülők után ott van egy szeretett tanító, tanár, egy mester.

Valamiképpen ők azok, akik ebben a hideg és félelmetes világban az Isten egy újabb feltétel nélküli szeretetét sugározzák a felnövő ember felé. Az egész embert átfogja ez a szeretet, mert mindenestül elfogadja. Testvéreim, magunkat sem ismerjük egészen, még kevésbé az Istent, mégis képesek vagyunk a másikat és az Istent is a maguk titokzatos ismeretlenségében is elfogadni: a feltétel nélküli szeretet által.

Amíg éltek drága nagyszüleim, akárhányszor hazamentem még papként, pedagógusként is, ritka volt az a nap, hogy ne emlegették volna az áldott Kovács igazgatót. El lehet képzelni, hogy hat év alatt ez az egyszerű falusi kántortanító mit adott ennek a generációnak, ha nyolcvanéves korukban őt emlegetve mindennap kicsordult a könnyük. Ha szépen prédikáltam, akkor azt mondták: „Fiam, ez olyan mise volt, mintha a Kovács igazgató úr orgonált volna.”

Nem lehet fél szívvel, fél állásban pedagógusnak lenni. Egészen rá kell tennem az életemet, oda kell adnom a növendékeimnek, hogy mintegy megegyenek. Mindenük kell hogy legyek. De nem szabad, hogy nekem mindenem legyen a növendékem. Krisztus kell hogy a mindenem legyen. Különben megromlik a szeretet, mert visszavárom attól, akinek adtam. Nem azért nevelek, hogy visszakapjam, hanem hogy növendékeim képesek legyenek másokat szeretni.

Sík Sándornak van egy gyönyörű képe a szülőkről: a megszedett gyümölcsfa. A pedagógusnak is ilyennek kell lennie. Krisztusból kell élnie, ő a kenyere, ő az élete, ahogy Szent Pál mondja. A pedagógus élete viszont odaadott élet. Testvéreim, igazából ez tenné katolikus iskolává az iskolákat. Sok feltétel, eszköz talán hiányzik, de ha ilyen pedagógusaink lesznek, akkor meg vannak mentve fiataljaink. Aki így tud szeretni, az azután merhet követelni. Isten is feltétel nélkül, de igényesen szeret.

Mit jelent, pszichológiai vonatkozásban, elfogadni a kamasz fiút, a kamasz lányt? Miután felfedeztük a tudatalatti világot, nem szabad többé figyelmen kívül hagyni. A tudatos csak egy kiemelkedő kis rész, s a mögé leszorított élmények, sérülések világa sokszor azzal fenyeget, hogy elönt mindent. Az is mi vagyunk. A nevelőnek pedig az a feladata, hogy elfogadja mindenestül az ő növendékét.

És itt Bosco Szent Jánosnak volt egy hatalmas lehetősége, ami csak nekünk, papoknak van meg: a gyóntatás. Húsz éven át gimnazista fiúkat gyóntatva Esztergomban jöttem rá, hogy ez az igazi nevelés. Hogy Krisztus, a Mester, az egyetlen Mester itt tanít és gyógyít bennünket. Hatalmas feladat az ifjúval közösen keresni és megtalálni hivatását. Itt megint az előbb említett szeretettel kell feléje fordulni.

Amikor befutott hozzám egy fiú, hogy ő piarista atya lesz, piarista tanár – sose látott piaristát –, ettől kezdve úgy beszéltem vele, hogy az is lesz. Nem szabad rábeszélnem arra, hogy ferences legyen, mert az Isten másfelé vezette. Sőt, itt mindjárt meg kell különböztetnünk két dolgot. Az egyik egy a távoli jövőben esedékes esemény, amikor majd beöltöztetik piaristának és pappá szentelik – mindez még meglehetősen bizonytalan. A másik viszont: most megszólította az Isten, és erre azonnal válaszolnia kell. Nem kell éveket várnia, hanem most kell választ adnia a hívásra. Akkor nem kétséges, hogy meg fogja találni, hogy hová szánta őt az Úristen.

Testvéreim, a legnagyobb élményeim közé tartozik, amikor józan, normális, egészséges fiatalokat nevükön szólít az Isten. Egyik-másik zokogva mondta el az eseményt, ami történt vele. Lehet, hogy a tudata beöltözteti ezt az isteni hívást abba, hogy szerzetesnek kell lennie. Nem feltétlenül en'ől van szó. Az Isten szentségre hívta, mint minden megkereszteltet. És erre a hívásra azonnal válaszolnia kell. Itt a pedagógus óriási felelőssége: hogyan segít ebben a válaszadásban.

Hogyan gyakoroljuk ezt a feltétlen elfogadást? Az első és legfontosabb: a beszélgetés. Ezt sem a szülő, sem a nevelő nem hagyhatja ki az életéből. Az ilyen beszélgetésnek két funkciója van: a felszínen történő gondolatközlés mellett van egy rejtett, nagyon mély funkciója is, amivel azt mondjuk ki, hogy „szeretlek téged”. Persze, ezt kifejezetten nem szabad és nem is kell kimondanom egy tanítványomnak. Bejön hozzám azzal, hogy van egy problémája, holott látom az arcán, hogy semmiféle problémája nincs, csak ürügyet keres a beszélgetésre. És ez a gyerek, miután két-három órát beszélgettünk, azt mondja – Atya, az édesapámmal egész életemben nem beszéltem két órát ilyen komoly dolgokról. Nagyon köszönöm. Ez a nevelés.

Persze, végezzünk pedagógiát, pszichológiát, készüljünk..., de ha a készség, a meghallgatás képessége hiányzik, akkor minden homokra épül, összedől. Ha viszont megvan, ez mindenre megtanít.

Az a baj, hogy ma a szemináriumokban, az iskolákban a pedagógus más akar lenni, például politikai szereplésre, vagy valami egyházi rangra törekszik. Egy pedagógusnak nem lehet más vágya, mint hogy tanítványaié legyen egészen. Egyetlen ilyen pedagógus megment egy egész intézményt. Elég egy Bosco Szent János a magyar szaléziaknak.

A beszélgetés: nem csak információcsere — az is nagyon fontos –, hanem annak kifejezése is, hogy komolyan veszem a másikat. Gyógyító beszélgetések kellenek! Nagyon sok és egyre több gyerek sérülten kerül ki még a katolikus családokból is. Hogy mit él át az a fiú, akinek a szülei elváltak, az iszonyatos. Ő egy világmindenség, egy új kozmosz, amelybe most beletörtek, belezúztak. A beszélgetés feladata, hogy helyre tegyük a dolgokat, hogy ha az édesanyjánál van, akkor ne utálja az édesanyjával együtt az apját, ne tegye meg egyiket se bűnbaknak, hanem szeresse mindkettőjüket. Zseniálisan romlatlanok tudnak lenni a fiatalok, ha van valaki, aki beszélget velük, aki elfogadja őket; aki megáldja és feloldozza őket. A gyóntatás olyan csodákat tud művelni, amire egy pszichológus nem képes. „Amit feloldoztok a földön, fel lesz oldva a mennyben is” – valójában ez a nevelés teljessége: feloldozom őket megkötőzöttségükbol és egy új világot nyitok meg előttük.

Ehhez a jézusi papságban irgalmas és hűséges papokra van szükség. Irgalmasnak lenni nem azt jelenti, hogy megalkuszom a bűnnel, hogy tanítványom kedvében járok, megengedek, elbagatellizálok „divatos” bűnöket. Ezzel én magam roncsolom az ő lelkiismeretét, hiszen azért jött el, mert érzi, hogy valami nincs rendben ezen vagy azon a téren. Hogyan lehetek igazán irgalmas? Ha sikerül megéreztetnem, hogy a bűn olyasvalami, amivel magunknak ártunk, mintegy saját fejlődésünket, emberi kiteljesülésünket akadályozzuk.

Aquinói Szent Tamás meri azt mondani, hogy Istent közvetlenül nem bántjuk meg a bűneinkkel, hiszen őt nem lehet megsérteni. A bűn csak nekünk árt, Istennek csak azért „fáj”, mert szeret minket. S ha a fiatal nem tud legyőzni egyfajta bűnt, rossz szokást, akkor megtanulja, hogy különféle módon küzdjön ellene. S nekem tudatosítanom kell benne, hogy az Isten így is szereti őt. Lehetséges, hogy ezt a gyöngeséget, mint keresztet hordoznia kell még egy ideig.

Egy ilyen probléma áldássá válhat számára azáltal, hogy újra és újra Istenre utaltságára emlékezteti, hozzá köti, elmélyíti vele való kapcsolatát. Ha egy szempillantás alatt megszűnne a problémája, talán felületessé válna istenkapcsolata, sőt, talán meg is szűnne.

Ugyanakkor az Istenhez hűséges papnak azt is el kell mondania, hogy Isten a bűnöst szereti, de a bűnt utálja. Milyen beteg szeretet a szülők részéről, pedagógusok részéről, amikor a fiatalságot szeretve a bűneiket is szeretik. Ez olyan, mintha a barátomban szeretném rákbetegségét, amely roncsolja a testét. Milyen szeretet az, amely ugyanúgy szereti az embertársát, mint ami őt szétrágja, tönkreteszi.

A feltétlen szeretetnek, amely gyógyító légkörként veszi körül a felnövekvő fiatalt, imádságba kell torkollnia. A legnagyobb nevelők rengeteget imádkoztak növendékeikért. Nézzük csak meg Szent Pál leveleit. Ha valakiről, róla aztán joggal mondhatjuk, hogy aktív lelkipásztor volt. Ugyanakkor senki nem imádkozott annyit, mint ő. Aki kijátssza az imádságot a munkával, annak a munkája sem lehet teljes értékű: hazudik és becsapja önmagát és környezetét is. Szent Pál azt írja: „Szüntelenül megemlékezem rólatok Istenünk és Urunk színe előtt.” És felsorol egy tucat nevet, akikkel kapcsolatba került, akiket megkeresztelt. Írja is: „Ha számtalan tanítótok volna is Krisztusban, atyátok nincs sok. Az evangélium által én adtam nektek életet Jézus Krisztusban.” (1Kor 4,15)

A szekták tanításával ellentétben: igenis van atyaság Krisztusban, s ez az atyaság a papság lényege. Bosco Szent János életét is átszövi az imádság. Gyönyörű kifejezés: imádságomban hordozlak téged. Amint az édesanya hordozza méhében a magzatot, ugyanúgy az igazi nevelőnek állandóan hordoznia kell imájában növendékét. Ezzel megteremti számára az isteni szeretet erőterét, a feltétlen bizalom légkörét. Imádkozni valakiért nem azt jelenti, hogy kioktatom a Jóistent, hogy mi mindenre van szüksége a növendékemnek. Arra se próbáljam rávenni, hogy szeresse őt jobban, mint eddig, hiszen végtelenül szereti. Imádkozni másokért annyi, mint részt venni abban a szeretetben, amellyel Isten szereti őt.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Ez a publikáció az azonos című füzet elektronikus változata. A füzet 1995-ben jelent meg az Életszentség mesteri című sorozat első tagjaként. 

A szerző egyéb művei megrendelhetők a következő telefonszámokon: 06-87/352-983 és 06-30/3486-770

Hozzászólások