2020.02.10. 11:45 JóB

Hozzászólások: 0

A föld sója

„Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg? Nem való az egyébre, mint hogy kidobják, s eltapossák az emberek.” (Mt 5,13)

„Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz” - ezzel a mondattal kezdődik a fenti evangéliumi idézet.

Ez a bevezető nemcsak azt jelenti, hogy csak akkor, abban az időben és helyen, csak a tanítványoknak szólt.

Ma is, most is szól, hozzánk is szól Jézus az igéje által.

A só életünk nélkülözhetetlen eleme (ha kémia órán lennénk, akkor azt mondanánk: vegyülete). Nemcsak az ételeink ízesítésére használható, hanem fontos tartósítószer is. A régebbi korok emberei, akik még nem ismerték a hűtőszekrényt, szinte kizárólagosan a sót használták a húsféleségek tartósítására. Az egyik legfontosabb bevételi forrást jelentette a sóban gazdag országok, királyságok számára. A só az egyik legdrágább árucikkek egyike volt az elmúlt évszázadokban. Értékét az is jelzi, hogy a sókereskedőknek jelentős vámot kellett fizetni az eladásra szánt sómennyiség után.

Bizonyára mindenki számára ismerős a sóról (és a szeretetről) szóló tanulságos népmese. Az öreg király tudni szeretné, hogy a három leánya közül ki szereti őt a legjobban. A két idősebbik leány egymást túllicitálva szuper lativuszokban dicséri a királyt (nem minden hátsó szándék nélkül). A legifjabb leány válasza egyszerű: „Úgy szeretlek édesapám, mint a sót!”. A mesék őszinte igazsága érhető tetten ebben a gyönyörű történetben.

Mit jelent a Jézus által a tanítványoknak mondott ige?

A só minden egyes ember létszükséglete. Az emberi szervezet egészséges működéséhez az un. só-víz háztartásnak egyensúlyban kell lennie. Ha felborul ez az egyensúly, az ember megbetegszik.

Isten igéje olyan, mint a föld sója. Nélküle nem lehet teljes életet élni. Ezt az igét Isten megtestesült Fia, Jézus közölte tanítványaival. A tanítványok feladata pedig ennek az Isteni-Szónak a hűséges továbbadása volt. Az Úristen nem szedett vámot, mint a sóbányák egykori tulajdonosai. Ingyen ruházta fel az apostolokat, a tanítványokat az isteni hatalom kegyelmi eszközeivel. „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!” - így küldte el őket az Úr, hogy tegyenek tanítványokká minden embert.

„Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,19)

A só ereje tartós, íze változatlan. Isten ereje és hatalma is fogyhatatlan, szeretete az idők kezdetétől változatlan. Ezt ízlelték meg a tanítványok, akik lelkesedve tértek vissza missziós útjukról. Még az ördögök is megtértek az Isteni-Szó hallatán.

Ez a lelkület jellemezte az üldöztetések korában is a keresztényeket. Isten országáért vállalták a gyötrelmeket, állhatatosak maradtak, vállalva még a vértanúságot is. Szentté avatott hitvalló püspökök és egyszerű, névtelen keresztények egész sora áldozta életét keresztény hitéért.

Azt gondolná az ember, hogy az üldöztetések megszűnése után, a kereszténység állami elismerésével a hit majd mély gyökeret ereszt minden ember szívében. A vértanú apostolok és követőik lelkülete a békeidőben is ugyanolyan lángoló marad, és megvalósul Krisztus missziós parancsa. Megtérnek a pogány népek, és a szeretet uralkodik majd ezen a földön. A „föld sója” minden ember éltető elemévé válik.

„De ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg?” 

Mintha az Úr előre látta volna, hogy ez a kezdeti lelkesedés sokak szívében kihűl. Látta az egyház sorsát: a krisztusi szegénység kolostorainak apostoli lelkületű szerzeteseit, és a püspöki paloták, pápai rezidenciák időnként bűnben tobzódó főpapjait. Látta a szentéletű - az egyház és a világ bűneiért vezeklő - apácákat, a világtól elvonult, imádkozó szerzeteseket, remetéket. És látta a fényűző udvartartások simóniáit, szodomita tivornyáit is. A pénz- és hataloméhség, a „világgal” való osztozkodás több ízben is az egyház szakadásához vezetett.

Kétpólusú világban élünk: a jó és a gonosz küzd egymás ellen. A világban, az egyházban, és minden egyes ember lelkében is. A Krisztust követő, megkeresztelt ember - az igazi keresztény - ellene mond a Sátánnak, és minden cselvetésének. Hitet tesz teremtője, megváltója, üdvözítője mellett. Eskü ez, mely egy életre szól.

Az esküszegőkről mondja Jézus, hogy olyanok, mint az ízét vesztett só: „Nem való az egyébre, mint hogy kidobják, s eltapossák az emberek.”

Nem más ez a kijelentés, mint ítélet. Isten Fia itt ítéletet mond az Őt eláruló, a lelkét a Sátánnak eladó, esküszegő ember felett. A régi időkben a leghitványabb ember felett ítéltek így: „eltaposták, mint egy kutyát.” A kínai császárok a hűtlen, áruló alattvalókat ítélték ilyen halálra: lovaik patáival taposták el őket.

Az Úr figyelmeztetése korunkban aktuálisabb, mint valaha. Az alapvető emberi értékeket gyalázzák, a törvényeket semmibe veszik, a deviancia, a rombolás, a káoszteremtés napjaink szomorú valóságává vált. A hazaárulás, a kereszténység elárulása, a hit bizományba adása soha nem látott méreteket öltött. Az ízét vesztett só korszakát éljük.

Vannak-e még a kolostorokban apostoli lelkületű emberek?

Vannak-e még a névtelenség homályában élő hitvalló papok?

Vannak-e még szentéletű, a nyájukért aggódó püspökök?

Vannak-e még a krisztusi igazságért bátran szót emelő bíborosok?

Vannak-e még tiszta szívű, esküjükhöz mindhalálig hűséges egyszerű keresztények?

Van-e még, ahol ízes a só?

Bizonyára igen. Hogy mennyien, azt csak az Isten tudja. De Ő pontosan tudja, és számon tartja őket. Akik ma is a föld sója, akik ma is Isten hűséges gyermekei, azok az örök mennyei otthon várományosai.

A.D.2020.02.09.©JóB

Hozzászólások