2018.04.11. 00:00 __

Hozzászólások: 1

A költészet napja

– József Attila születésnapjának köszöntése

113 évvel ezelőtt, 1905. április 11-én született József Attila. Születésnapja 1964 óta a költészet napja hazánkban. A magyar lírát ünnepeljük a 20. század egyik legnagyobb magyar lírikusának születésnapján.

Pilinszky János írta József Attila halálának 25. évfordulóján, 1962 decemberében: „Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma – költők tudják csak igazán! – egész világ a birtoka: fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet tőle.”

Igaza van az utódnak, ki ne tudná, kiék e szavak: reménytelenül, harminchat fokos láz, tiszta szív, már egy hete, csecse becse, hetedik, nagyon fáj.

Tudjuk, egy „töltőtoll koptató szegény legény” a birtokosuk, ahogy övéi ezek a képek is: zengő rejtelmek; a fűszál pici éle; az ég vizében oldódó kékítő; a zavaros, bölcs és nagy Duna; a sakkozó néma négerek, a gyönyörűszép szív, mely a semmi ágán ül és amely nem kartoték-adat.

Egy szegény legényé mindez, aki tudta, hogy csak az boldog, aki játszhat; aki kertész akart lenni, kelő nappal kelni és fát nevelni; aki megtanította nekünk, hogy anyánk szájából édes az étel és apánk szájából szép az igaz, és hogy a múltat be kell vallani, de a harcot békévé oldja az emlékezés. Egy szegény legényé, aki volt, hogy napokig nem evett „se sokat, se keveset”, de „kivasalt ruhát” hordott szívében, mikor megszólította a kedvest; aki érzett mindent, amit az életben érezni lehet, és örökkön csak szeretetre vágyott.

Altatót írt a kis Balázsnak ugyanúgy, ahogy a kis Jézusnak. Sose lódított: az igazat mondta, nem csak a valódit. Megkerülte Istenért a világot, míg fel nem ismerte: Isten ott áll a háta mögött. Végül pedig, amikor már tudta, hogy „szép a tavasz és szép a nyár is, / de szebb az ősz s legszebb a tél”, és amikor tűzhelyet, családot már végképp csak másoknak remélt, hozzászoktatta szívét a csendhez. Élt – és belehalt ebbe. És akaratlanul is szállóigévé tett egy településnevet: Balatonszárszó. 1937. december 3-án.

Az utána jövők mind megemlékeztek róla. Pilinszky a mindenség katonájának és a nyomorúság bakájának nevezte egyik versében. Máshol így jellemezte: „mozarti tehetség volt: a legbonyolultabb és a legegyszerűbb, a legmélyebb és a legtörékenyebb, a legsúlyosabb és a legáttetszőbb”, aki „egy zavaros korban mindannyiunkért szenvedett, áldozta föl magát”. Radnóti Első eclogájában ugyanez fogalmazódik meg: „Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő? / Nem menekült el a drága Attila se, csak nemet intett / Folyton a rendre, de mondd, ki siratja, hogy így belepusztult?”

József Attila igazat mondott. Horger Antal és az egész körülötte lévő ellenséges világ ellenére jóslata beteljesült: egész népét tanítja ma is, nem középiskolás fokon. Ezért van e mai nap is. Emlékezzünk rá! 

* * *

(Csak az olvassa...)

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

                                         (1937. június)

Forrás
József Attila: Versek (2008)
Pilinszky János: Szög és olaj (1982)

Magyar Kurír

És egy másik megemlékezés:

SÍK SÁNDOR
József Attila emlékezete

Életében egyszer találkoztam József Attilával. Akadémiai székfoglalómban megpróbáltam megrajzolni emberi és írói egyéniségének azt az oldalát, amely a legrokonabb volt. A következő apróságok feljegyzését az teszi jogosulttá, hogy egy nagy alkotó írói sorsának képéhez minden kis adat hozzátartozik, amely kortársaihoz való viszonyát jellemzi.

Személyesen a Baumgarten-díjjal kapcsolatban találkoztunk. Abban az évben [1935], szokásom ellenére, én is részt vettem a díjkiosztás utáni vacsorán. Az asztalnál egymás mellé kerültünk József Attilával. A társalgás nehezen indult, de csakhamar összemelegedtünk. Versekről volt szó, mindkettőnk szerelme tárgyáról, és elég gyorsan kiderült, hogy irodalmi felfogásunk sokban rokon. A vacsora végén együtt indultunk hazafelé a dunaparti szállóból, és József Attila hazakísért. Mikor a közeli piarista rendház elé értünk, annyira benne voltunk a beszélgetésben, hogy nem tudtuk abbahagyni. Nem váltunk el, hanem megkerültük a Duna-part felé a rendház és gimnázium nagy tömbjét. Mikor újra a kapu elé jutottunk, megismétlődött az előbbi jelenet, és nevetve indultunk neki a második körútnak. Így kerimbózsáltunk a ház körül számolatlan körökben, messze túl az éjfélen.

Miről beszélgettünk? Természetesen versekről. József Attila hosszan fejtegette azt a kedves eszméjét, hogy a verseket úgy kellene nyomtatni, mint a zeneműveket: mint ahogy azok fölé odaírják az előadásra szóló utasításokat (andante, adagio stb.), a versek elé is oda kellene írni, hogy milyen versformában vannak írva, és hogy milyen tempóban kell szavalni őket. Lassan kiderült, hogy egész elmélete van a magyar ritmusról, mégpedig nagyon eredeti, és tudományos szempontból is egészen komoly.

Közben előkerültek keserű szegedi emlékei és „eltanácsolásának” története, melyek részleteit csak ekkor, tőle hallottam (mikor az eset megtörtént, én még nem voltam Szegeden). Hirtelen egy gondolatom támadt, és megkérdeztem tőle, nem volna-e kedve a most fejtegetett ritmikai elméletet részletesen kidolgozni, és disszertációként nyújtani be hozzám, a szegedi egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékére. Nagy örömömre szolgálna, ha annak alapján doktorrá avathatnánk, és így a szegedi egyetem mintegy jóvátehetné azt a fájdalmat, amelyet okozott neki. Tetszett neki a gondolat, és mindjárt megegyeztünk a két melléktárgyban is, amely a doktori szigorlaton szerepel; francia irodalomra és neveléstanra gondoltunk, mint amelyeknek akkori professzorai biztosan segítségemre lesznek a szigorlat keresztülvitelében. A gondolat láthatóan felkeltette becsvágyát, és avval váltunk el, hogy hamarosan nekifog a munkának.
Többé nem találkoztunk.

Sík Sándor

                                                              
Hiszek

Hallják meg hívők és hitetlenek
Élet-halálra szóló eskümet!
A szív bősége zúg fel ajkamon,
Az kényszerít a Krisztus vallanom.
Hallják meg rokkant, vén aposztaták
S a vétekben vajúdó új-világ,
A forradalom, a vak Leviáthán,
És hallja meg a settenkedő Sátán:
Isten nevében vallomást teszek:
Hiszek.

Hiszek, és hitem súlyos és kemény.
Nem tünde tan, nem pille vélemény.
Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán:
Igen és nem, kereken, magyarán.
Semmi csűrés és semmi csavarás,
Ínyeskedés és köntörfalazás:
Hiszem és vallom, szeretem és élem,
Amit az Egyház hinni ád elébem.
Ebben a hitben élek és halok:
Katolikus vagyok.

Hiszek egy Istent, ki három személy,
Az élő Istent, aki bennem él,
S akiben élek, mozgok és vagyok,
Kinek tenyerén megsimulhatok.
Akinek rám is éber gondja van,
És cselekszik bennem és általam.
Aki mozdítja minden mozdulásom,
S én jóban-rosszban boldogan imádom
Intéző édes mély akaratát.
Hiszek Istenben, hiszem az Atyát.

Égnek és földnek testté vált frigyét:
Hiszem a Krisztust, hiszem az Igét.
Akit az Atya örök óta szül,
És akiben szépséggé lesz a zűr.
Kinek emberré tetszett válnia,
Hogy Isten legyen az ember fia.
Ki hogy minden nap eljöhessen hozzánk,
Ízlelnünk adta a rejtelmes Ostyát.
Benne az élet és benne az út.
Hiszek Istenben, hiszem a Fiút.

Hiszem a Krisztus gyújtotta tüzet:
A Szellemet, aki a Szeretet.
Aki Szent Péter ajakán rivall,
Hegyeket bont, szíveket áthidal,
És hét csatornán csorgatja beléd
Az élesztő kegyelem kútfejét.
Ki tüzet gyújt az embergondolatnak,
Kiből fölébe nőhetsz tenmagadnak
És mosolyoghatsz, alkothatsz, ölelhetsz.
Hiszek Istenben, hiszem a Szentlelket.

Hiszek, és tudom, honnan a hitem.
Házamat én kőszirtre építem.
Négy élőlény az erős alapok:
ember, oroszlán, sas, tulok.
Hallottam a piacon szólni Pált,
Hallottam Ágostont és Ottokárt,
Látom a szirten Péter kulcsait,
S bennem a mélyben, hallom döbbenettel:
Kimondhatatlan gerjedezésekkel
A Szentlélek sóhajtozik.
Ó tudom kinek, ó tudom kinek:
Én az eleven Istennek hiszek.

Élő hitemmel vagyok én szabad.
Mankó helyett kötöttem szárnyakat.
Ami akad a földön emberi,
Gazdag szívem testvérnek ismeri.
És ami túl az emberkörökön,
A végtelenség: ígért örököm.
És mikor üt a boldogságos óra,
Hogy befogadjon koporsóm gubója:
Hitem gyertyája utolsót remeg,
És Istennek ajánlom lelkemet.

Forrás: http://eli.dnyem.hu/?p=1502

Végül pedig a szerkesztő egyik kedvenc verse tőle:

József Attila:

Betlehemi királyok

Adjonisten Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
     Lángos csillag állt felettünk,
     gyalog jöttünk, mert siettünk,
     kis juhocska mondta – biztos
     itt lakik a Jézus Krisztus.
          Menyhárt király a nevem,
          Segíts, édes Istenem.

Istenfia, jónapot, jónapot;
Nem vagyunk mi vén papok.
     Úgy hallottuk, megszülettél
     szegények királya lettél.
     Benéztünk hát kicsit hozzád,
     Üdvösségünk, égi ország!
          Gáspár volnék, afféle
          földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
     Főtt kolbászunk mind elfogyott,
     fényes csizmánk is megrogyott,
     hoztunk aranyat hat marékkal,
     tömjént egész vasfazékkal.
          Én vagyok a Boldizsár,
          Aki szerecseny király.

Irul-pirul Mária, Mária
boldogságos kis mama.
     Hulló könnye záporán át
     alig látja Jézuskáját.
     A sok pásztor mind muzsikál.
     Meg is kéne szoptatni már.
          Kedves három királyok,
          jóéjszakát kívánok!

Hozzászólások

#1    2018.04.11.   20:19:32   JóB

József Attila emlékére

Nincsen apám, anyám:
árvának születtem.
Volt Istenem, hazám,
az ég sötét felettem.

Pár napja nem eszek,
az éh az én bérem.
Költő, ha lehetek,
már meg nem érem.

Vén-ifjú lelkemnek
nincs piaci ára.
Elfogyó éltemnek
vagyok csak kufára.

Krisztusom, olvasd el,
olvasd az én versem.
Emelj fel kezeddel,
hideg sínen fekszem.

A.D.2015.04.11.©JóB