Szélmalom-harc?

Az elmés nemes, Don Quijote de la Mancha, a búsképű lovag már messziről észrevette a gonosz óriásokat. Jó szeme volt az ilyesmihez. Megsarkantyúzta Rocinante nevű lovát, hogy közelebbről is szemügyre vegye ezeket az ijesztő alakokat, akik hatalmas karjaikat félelmetesen forgatták.

Don Quijote de la Mancha, a búsképű lovag előre szegezte kopjáját, mint aki rohamra készül.

Sancho Panza, a hűséges fegyverhordozó halk hangon szólította meg a lovagot:

Mire készülsz, kedves gazdám?

- Nem látod, hogy ezek az óriások az utunkat állják, és arra készülnek, hogy felemésszenek bennünket?

- Én nem látok itt semmiféle óriásokat, csak egy pár szélmalmot.

- Ej, Sancho! Nyisd csak ki jobban a szemedet!

A roham fergeteges volt. Don Quijote de la Mancha, a búsképű lovag kopjájával az óriás egyik karját találta el. Az óriás - mit sem törődve a kopja okozta sérüléssel - nagy erővel csapta földhöz Don Quijote de la Manchát, a búsképű lovagot.

Szélmalom harc - szoktuk mondani, ha egy nagyobb erő elleni reménytelen küzdelemről, vagy egy kilátástalannak tűnő vállalkozásról van szó.

Cervantes története nem egy szokványos, hétköznapi sztori. Valamit mondani akar, valamire fel szeretné hívni a figyelmünket. Groteszknek tűnő regényében egy kissé bugyuta, régimódi eszközökkel rendelkező, álomvilágban élő lovag harcol a vélt ellenséggel szemben. Törvényszerű, hogy mindig veszít.

Mégis: az olvasó számára már az első ránézésre szimpatikus ez a meseszerű, kétbalkezes figura. Mert ő képviseli az elnyomó, gonosz erők által irányított világban az igazságot. Ő a tiszta lelkű, kissé naiv, de elszánt lovag, akiben élnek még az igazi lovagi eszmények. Harcol az elnyomás ellen, harcol az igazságtalanság ellen, védelmezi a gyengébb nemet, a nőket. Nem véletlen, hogy a Don Quijote azon kívül, hogy a legnépszerűbb spanyol irodalmi munka, egyúttal a világ leghíresebb irodalmi munkái között is szerepel. A norvég Nobel intézet által végzett 2002-es Top 100 világirodalom klasszikus lista szavazáson 50%-kal több voksot kapott, mint bármely más könyv.

De mi is a titka ennek a népszerűségnek. Hogy a mélyére lássunk ennek a történetnek, úgy kell eljárnunk, mint ahogy régen a fényképészek tették. A filmnegatívot külső hatásoktól mentes körülmények között kellett elő hívniuk, hogy a valós kép feltáruljon. A történetet nem a napi rutinfeladatokat gépiesen elvégző, csak a mára figyelő, önmaguk apró-cseprő ügyeivel elfoglalt szereplők szemszögéből kell néznünk. Mi lenne, ha Don Quijoténak lenne igaza? Mi lenne, ha ez a búsképű nemes lovag látna csak tisztán? Mi lenne, ha valóban gonosz óriások állnának a háttérben, az embereknek ártó szándékkal? Mi lenne, ha csak a mindent átható propaganda hazudná a köznép számára, hogy ami ellen az elszánt lovag harcol, csupán ártatlan szélmalom!

Napjainkban sem láthatóak a gonosz óriások, akik az országok, a békességre, normális emberi életre vágyó népek elnyomására, kifosztására törekszenek. Ügyesen álcázzák magukat. A média gondoskodik arról, hogy a napjainkban - igaz már csak nyomokban - fellelhető elszánt, nemes lelkű, a közéletet szolgáló lovagokat nevetségessé tegyék. Hogy elhitessék, hogy amit tesznek, az reménytelen szélmalomharc. Hogy ők már egy letűnt kor itt felejtett képviselői csupán. Hogy ők egy régen játszott színdarab jelmezes figurái. Hogy a reform-szellemű, Új-világ építő generációé a jövő. Hogy nem is léteznek a gonosz óriások. Hogy mindez csak összeesküvés elmélet.

A valóság azonban szemmel látható: a nőket védelmező nemes lovagok helyett nőket megalázó, megerőszakoló, külföldről érkezett illegális betolakodók uralják Nyugat-Európa nagyvárosait.

Napjaink háttérben meghúzódó „szélmalmai” lassan, de biztosan őrölnek. Porrá őrlik az egyetemes emberi értékeket. Az erkölcsöt, a becsületet, a hazaszeretetet, a nemzeti identitást, az emberi kapcsolatokat, az emberi együttélés alapvető normáit.

Fizetett ügynökök, a lelküket pénzért eladó hazaárulók bomlasztják a társadalmi rendet Európa számos országában, köztük hazánkban is. A nemzetközi védettséget élvező káoszteremtők ellen a törvény csak írott malaszt marad. A mindenséget teremtő Isten helyett ma a Pénz bálványának hódolnak. Isten helyett a pénzt imádják. A pénz a legfőbb hatalom, aminek mindenki engedelmességgel tartozik. A pénz uralja a törvényt, az erkölcsöt, az alapvető emberi értékeket. De helyesebb, ha úgy fogalmazunk, hogy mindezek a pénz láncon tartott rabszolgái lettek. Ugyanúgy, mint az Isten által eredetileg szabadnak teremtett lelkek jó része is.

Van-e szabadulás ebből a rabságból? Győzhetnek-e korunk elszánt, nemes lelkű lovagjai a gonosz óriásokkal szemben?

A pénz nem isten! Hiába gondolja bárki, hogy a pénz abszolút hatalom, amiért mindent, és mindenkit meg lehet venni.

A pénz önmagában teljesen értéktelen. A régi korokban a pénzt nemesfémből - aranyból, vagy ezüstből - verték, így önmagában is volt értéke. Ma a pénz túlnyomó része papírból készül, egy kis részét gyártják csak fémből, de ez sem nemesfém. A világ gazdaságát és pénzpiacát uraló háttérhatalmi elit mesterségesen tartja fenn a pénz értékét. Ehhez a gazdaságnak, a termelésnek, a munkának már semmi köze nincs. Ezért lehet vele manipulálni, gazdasági, pénzügyi, társadalmi folyamatokat befolyásolni. Ha ez a nemzetközileg felfújt pénzlufi egyszer kipukkad, a világban felhalmozott papírpénzzel csak begyújtani lehet majd a kályhában (miként azt a világháború alatt az elődeink is tették).

Ez a „szélmalom-óriásokkal” tarkított világ csak addig tartható fenn, amíg a szél fúj. Pénzt korlátlan mennyiségben képes az ember előállítani, de szelet nem. A Szél úgy fúj, ahogy akar! A Szél ott fúj, ahol akar! A Szél akkor fúj, amikor akar! Egyszer csendes szellőként, máskor tomboló vihar alakjában jelenik meg.

Építeni csak stabil, szilárd alapra lehet. Például sziklára. A homokból homokra épített vár - legyen az bármilyen tetszetős - előbb-utóbb össze fog dőlni. A gyűlölet-kövekből pénz-habarccsal épített világ pusztulásra van ítélve. Az égig érőnek tervezett Bábel-tornyok és Baál-szobrok kártyavárként omlanak majd össze. Csak a szeretet-kövekből a hit-habarcsával sziklára épített ház marad meg. De az megmarad mindörökre - a benne lakókkal együtt.

Archívum