2018.07.07. 00:00 Kriszta

Hozzászólások: 0

A reménytelenség bosszúja I-II

Nem jó homoszexuálisnak lenni. Nem jó szexuális érdekességnek lenni. Nem jó azzal együtt élni, hogy az ember nem élhet teljes életet, nem lehet saját gyereke, miközben ez a lehetőség az emberek 99 százaléka számára adott. Nem jó kamaszkorban rádöbbenni, hogy valami nagyon nem jól van legbelül.

Minden normális ember pontosan tudja és érzi, hogy ha az LMBTQ+ tünetcsoport bővülési logikáját követjük, akkor nem csak megszűnik a normalitás, hanem egyenesen üldözendő bűn lesz, mert a normalitás kirekesztőnek lesz bélyegezve. Persze ezen már rég túl vagyunk, a normalitást már rég üldözik, Pride néven normalitás és normális üldözési hónap van szervezve, amelynek egyik csúcspontja az a felvonulás, amely minden jóérzésű ember teherviselő-képességét próbára teszi. Szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy a Pride-ot undorítónak találni teljesen normális. Azonban legújabban már az undorodás is bűn. Kevés alapvetőbb emberi érzés van és ezt is el akarják venni tőlünk, pedig ez egy, a gyomorból feltörő elemi érzés, amelyet az evolúció azért fejlesztett ki, hogy bizonyos dolgokat bizonyosan elkerüljünk. Ez az undor ott van azokban is, akik undorító dolgokat tesznek. Ezzel a démonnal együtt kell élniük, ez az energia folyamatosan ott bugyog bennük. Mindenkiben, akivel kibabrált a természet, aki nem olyan, amilyennek lennie kellene. Minden szexuálisan vagy más atípusos módon különös ember pontosan tudja, hogy nem járt jól, hogy jobban is járhatott volna. A szómágia nem segít, hiába nem betegség, hiába állapot, hiába alapvető emberi jog, akkor is rossz. Ja! És semmiképpen sem a szabadság. Ha választhatnának, ezek az emberek mind-mind a megvetett, lenézett, kényszernek nevezett, nem szabad döntésként megszülető heteroszexualitást választanák. „Ciszhetero” lenne mind. Mert tudja, hogy az a normális. Akkor is az a normális, ha a normalitás sem mindig működik, ha a normálisok se mindig boldogok, ha az a normalitás a számukra elérhetetlen.

Erre a reménytelenségre épült rá a városi homoszexuálisok érdekközösségeiben kialakuló ideológia, hogy büszkének kell lenniük arra, amit szégyellnek, amiért megvetik őket, arra, ami megnyomorítja őket. Hihetetlen energiákat tettek bele ennek a programnak a megvalósításába, a következő generációk pedig megtalálták az utat mindegyik másik, magát bármiért kitaszítottnak érző, csoport akcionista elitjéhez és szép lassan elfoglalták a társadalom azon fontos pontjait, ahonnan irányíthatják a közbeszédet. A normális család működtetése, a gyermeknevelés hatalmas energiákat igényel, egy nő és egy férfi termékeny családi együttműködése annyi örömet és feladatot tartogat, hogy szinte teljesen lefoglalja  a normalitásban élőket. A normálisoknak egyszerűen sem motivációjuk, sem energiájuk arra, hogy az életük örömei mellett megvédjék a normalitást. Elképzelni sem tudják egyébként mindazokat a különösségeket, amelyek a nagyvárosok anómiájában tenyésznek és amelyek szépen lassan, gyorsuló ütemben, felzabálják a családot, a közösségeket, a társadalmat, a lokalitást, minden emberi létezés alapvető kereteit. Majd a normális emberi érzéseket, az alapvető emberi fogalmakat, a biológiai valóságot is, hogy végül csak elmekórtani tünetek maradjanak. Aztán az elmebetegek átveszik lassan a diliház irányítását, hiszen nekik hihetetlen mennyiségű szabad energiájuk van. És a normálisoknak lassan menekülni kell.

Az egy hónapos rendezvénysorozat, időben és tematikájában is a normalitás felzabálásának céljából terebélyesedik, az egykori kis gömböcből végül hatalmas fekete lyuk lesz, amely nekünk nem hagy helyet a nap alatt.

A Pride egy látványos eszköze annak az embertelenségnek, amelynek során ki akarják cserélni a normalitás tartalmát (a fogalom tartalmát), mindent kidobnak belőle, amit a normális, heteroszexuális emberek addig beleértettek és azt teszik a helyére ami még húsz éve is betegségnek és devianciának számított.

A Pride egy rossz, egy szörnyű dolog. Az önpusztító ostobaság ünneplése.

Én egyenként nagyon sajnálom ezeket az embereket. Döntő többségük reménytelen, örömtelen életet él, olyat, amit mi el sem tudunk képzelni. Még szerencsétlen heteroszexuálisnak is jobb lenni, mint szerencsés homoszexuálisnak.

Ezek az emberek tömegként, megszerveződött deviáns csoportokként elpusztítják a világunkat. És ehhez nem csak joguk nincs, hanem velünk együtt tűnnek majd el, mert nélkülünk nem létezhetnek, mi adjuk nekik nem csak a létüket, hanem a lehetőséget is, hogy lerombolják az életünket. A szerencsétlenség, a betegség nem alapozhat meg olyan emberi jogokat, amely elveszi azt a következő generációtól, amit a biológia és ezer évek kulturális fejlődése létrehozott. Itt az ideje, hogy az inga visszalendüljön és a normalitás visszafoglalja a valóságot.

Forrás:

Fotó: Horváth Péter Gyula / PestiSrácok.hu

Hittani Kongregáció: Az azonos neműekről

A reménytelenség bosszúja II. 

Homoszexuálisként is választható a normalitás

A liberális ideológia közbeszéd-romboló következménye, hogy még a jobb oldalon sem lehet megbeszélni a valóság tényeit úgy, hogy sokan ne kezdjék el követelni, akár alpárian személyeskedve is, a liberális dogmák és tabuk betartását.

Arról a riasztó tényről nem is beszélve, hogy a természettudományos tényekre való hivatkozás már teljesen ki vannak tiltva ezekről a beszélgetésekről, legfőképpen azért, mert a „társadalomtudományos érdeklődésű” beszélgetők nem csak nem ismerik ezeket, hanem agresszíven reagálnak rájuk, hiszen azok nem hogy cáfolják, hanem egyenesen kizárják az általuk favorizált ostobaságokat.

Mert az ostobaság attól még ostobaság marad, hogy ha jobbos felebarátunk mondja, sőt akkor is, ha rendes ember mondja.

Először is le kell szögeznünk, hogy a Pride-genderelmélet mezőben mozgó társalgásunk alapfeltevése az, hogy létezik normalitás. Ezt azért fontos megjegyezni, mert akik szerint nem létezik vagy a határai korlátlanul tágíthatók, értelemszerűen kizáródnak bármilyen értelmes lényekre jellemző diskurzusból. Mint ahogy azok is, akik nem értik, hogy az így gondolkozókkal vagy az érvelésükben látensen ezt alkalmazókkal miért nem lehet értelmesen beszélgetni.

Sajnálatos módon hasonlóan ki kell zárnom bármilyen beszélgetésből azokat, akik bármilyen tetszőleges általános állítást személyeskedőnek élnek meg. Az az állítás, hogy homoszexuálisnak lenni rossz, nem egy elítélő vagy személyeskedő állítás, hanem abból következik, hogy a normalitástól való eltérés megélése már önmagában olyan helyzetbe hozza az egyént, hogy az nehezebben tud kielégítő mindennapi életvitelt és a személyiségén belüli egyensúlyt kialakítani. Ez természetesen vitatható, ha valaki szerint ez nem így van, de annak jogosultságát vitatni, hogy ilyen állítás tehető és jó érvek vannak mellette, értelemszerűen esik kívül minden értelmes diskurzus határán. Azokról a szélsőségesekről nem is beszélve, akik azonnal gyalázkodni kezdenek.

És a homoszexualitásból következő életnehézségek természetesen nem a homofóbiából következnek elsősorban (habár nyilvánvalóan abból is), hanem abból, hogy a homoszexualitás számtalan pszichológiai (a nőiséggel kapcsolatos élmények egy része), biológiai (saját gyermek az átlagos módon) és kulturális (férfi és női szerepek) lehetőségtől fosztja meg az egyént. Ráadásul ezek a szexuális devianciák kategorizálhatatlanok, kibújnak minden olyan fogalomalkotás alól, amely megkíván bármilyen állandóságot. Ezért lehet azzal érvelni, hogy a mi oldalunkról elhangzó állítások bizonyos csoportokra, jelenségekre nem igazak. Ne dőljünk már be ennek, ezt bármelyik szekta pont ennyire tudja.

A homoszexuális mozgalom azonban úgy kívánja orvosolni ezt a problémát, hogy az előbbieket mind dekonstruálja a csoport megfosztottságának felszámolása érdekében, hiszen a többiek, a normális többség privilégiumai csak így tüntethetők el.

Amúgy a homoszexuálisok jelentős része pont annyira találja undorítónak a Pride-ot és a genderelméletet, mint a normális többség, mert homoszexuálisként is választható a normalitás, rengetegen választják is, azok, akik feldolgozták a sorsukat és megtanultak együtt élni vele.

Arról sem mi normálisak tehetünk, hogy az összes (vagy szinte az összes) szexuális kisebbség rácsatlakozott erre a mozgalomra, valamint a liberálisok és a feministák is felfedezték benne a normalitás további rombolásának lehetőségét.

Azt is csak a liberalizmussal fertőzött lelkű egyéneknek kell elmagyarázni, hogy a szexuális örömszerzési lehetőségek keresésének és propagálásának társadalmi programmá emelésével kapcsolatos ellenérzéseink és harcunk a nyilvánosságból történő kiszorításukért semmilyen módon nem jelenti azt, hogy bárkit korlátozni akarnánk abban, hogy szexuális késztetéseiket kiélhessék. Abban viszont minden szexuális kisebbséget (különösen azokat, amelyek kifejezetten személyiségromboló jellegűek) korlátozni akarunk, hogy a társadalmat elárassza a propagandájával és alsó tagozatos általános iskolai tananyaggá tegye a perverzióit. Miután például az anális szex oktatása a „fejlett nyugaton” már „beszivárgott” a kisgyerekek világába is.

A szexualitás felfedezése és kiteljesítése az egészséges személyiségfejlődés része, amelyet fel kell építeni és az intelligencia, valamint a személyiség érettségi állapotához kell igazítani.

A biológiailag egészséges gyermekeket nem lehet kitenni a szexuális szélsőségesek állandó nyomásának.

Ez ugyanis identitászavarokhoz, sőt a biológiai késztetések és a környezeti nyomások egyre erősebb széttartása esetén pedig „identitásnélküliséghez” vezet. Arról a nyilvánvaló tényről nem beszélve, hogy a szexuális szélsőségesek nyomulásának rosszul leplezett célja nem más, mint az, hogy megfelelő alanyokat képezzenek a következő generációkban a szexuális perverzióik kielégítésére.

A homoszexuálisok egyénként történő elítélése elleni küzdelemből semmilyen módon nem következik az, hogy a homoszexualitást vagy az elmúlt évtizedekben kitalált milliónyi perverziót a normalitás részévé és a kultúra alapvető fundametumává kell tenni.

Milliónyi oka van annak, hogy miért káros a szexualitás magánügyből közüggyé minősítése. Többek között megszünteti a nemek közötti intimitást és az egyes nő és férfi közötti intimitást is, mert nem közösen fedeznek és építenek fel valamit, hanem külső nyomásoknak kell megfelelniük. Sok dolog fér bele a normalitásba, ha egy egészséges szexualitás teljesebbé tételeként, felfrissítéseként, közös örömként, szórakozásként, a felek közös felfedezéseként épül be egy kapcsolatba. De ezek a perverziók a szexualitás kezdetén, a nyilvánosság részeként öröm és intimitás gyilkos destrukciók, az embert dehumanizáló ideológiák csupán.

Ráadásul csak a szexuális perverzitások kerültek be az erőszakos közbeszédbe, a normális szexualitás csökevényként van tételezve, minden az sugallja, hogy ha nem lépsz ki a normalitásból, nem is éltél igazán.

A teljes média brutálisan rombolja nem csak a hagyományos női és férfi szerepeket, hanem általában a nőiességet és a férfiasságot, sőt a nőiséget és a férfiséget is. Szinte minden a két nem egymás ellenségeként történő beállításáról szól és nem a közöttük kívánatos és szükséges, továbbá örömteli és az életet teljessé tevő együttműködésről.

Mindenkit emlékeztetnék rá, hogy a fenti folyamat mára már oda vezetett, hogy Nyugat-Európában az iszlamizáció keretében a pedofília tabuját is elkezdték lebontani. Egyszerre hódolnak be az iszlámnak és egyszerre teremtik meg a lehetőségét a gyermekek szexuális tartalmú kihasználásának, nyilván a saját „pedofil szubkultúrájuk” számára.

Óriási hiba volt bármilyen engedményt tennünk. Mindet vissza kell vonni és a normalitást újra kell építenünk. A felnőttek közötti szabad, belegyezéses szexualitást védeni és biztosítani kell, de a szexuális abnormalitások propagandáját (különösen a gyermekekre irányuló részét) a lehető legszigorúbban tiltani szükséges és akik a tilalmat megsértik, azokat nagyon keményen büntetni kell.

(A vezércikk jobboldali körökben is vitát kavart első része itt olvasható.)

Forrás:

Hozzászólások