Az ókori latinok szerint a történelem az élet tanítómestere. Mások szerint csupán egy regény vagy nagy emberek életrajza. Bonaparte Napóleon az elfogadott hazugságok összességé­nek nevezte, míg Edward Gibbon XVIII. századi brit történész úgy tartotta, hogy a történelem nem más, mint az emberiség szerencsétlenségeinek, őrültségeinek és bűntényeinek a katalógusa.

Nekünk, magyaroknak azonban van egy olyan történelmi eseményünk, amelyre nem lehet nem emlékezni, hiszen több száz éve egész Európában emlékeztet rá minden áldott nap, minden délben egy gyönyörű égi hang. III. Callixtus pápa, aki rövid egyházvezetői létét teljesen a török elleni harcnak szentelte, az üzenetét egyedül meghalló magyarok megsegítésére rendelte el a harangszót: „Jel adassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a török ellen harcolnak.”

1456. július 22-én Hunyadi János hadvezér, Szilágyi Mihály várkapitány és Kapisztrán János ferences szerzetes – a harangszón kívül – nem is kapott máshonnan segítséget, pedig 1455 júniusában a győri országgyűlésen igencsak fogadkoztak V. László követei és Brankovics György szerb fejedelem a török elleni összefogásra. Az oszmán elleni küzdelemben segítséget ajánlottak az európai fejedelmek és maga a pápa is. Hunyadi, Kapisztrán és Szilágyi mégis saját erőből hajtotta végre a fényes csodát Nándorfehérvárnál: 1521-ig megállította az oszmán támadásokat, megvédte az iszlám hódítástól a Magyar Királyságot és Európát.

1500 augusztusában VI. Sándor pápa úgy rendelkezett, hogy a harangszó az egész keresztény világban minden délben megszólaljon, mintegy naponta hirdetve, hogy az összefogás a kereszténység megvédése érdekében minden időben és helyen minden keresztény feladata. Egy egész kontinens, egy világvallás, egy értékrend, egy kultúra megvédése érdekében olyan fényes győzelmet tán egyetlen nemzet képviselői sem arattak, mint akkor a magyarok Hunyadi, Kapisztrán és hős vitézeik jóvoltából, mégis 555 évet kellett várni Magyarországon is, mire a világraszóló győzelem napja törvényben rögzített tiszteletté vált.

2001-ben július 22-e a nándorfehérvári diadal emléknapja lett, bár a szocialisták tartózkodtak a szavazásnál. El tudom képzelni, mennyi fejtörést okozhatott az akkori ellenzéknek, hogy elsősorban a magyar hősiesség vagy a keresztény összefogás miatt tagadják-e meg a szavazást!

A törvény indokolása szerint ugyanis: „Ez a nap nem csupán a nemzetnek, hanem a keresztény Európának és a mai keresztény világ összességének az emléknapja. Ez a nap a hazafiságnak, önfeláldozásnak, emberi helytállásnak, az európaiságnak, európai összefogásnak és a kereszténységnek máig élő példaképe.” Megismétlem: a történelem, bár mindenkinek mást és mást jelenthet, de nem tanulni belőle egyszerűen ostobaság.

Főként olyankor, amikor a történelmi háttér mintha párhuzamos idősíkon futna, amit az általunk még fel nem fogott több dimenzióban észlelhetünk. A fényes diadalt és a nándorfehérvári hősök gyors, pestisjárványtól történő halálát követő 65 év múltán az Oszmán Birodalom – látva a kialakuló európai, XVI. századbeli nagyhatalmi játszmákat – ismét a Magyar Királyság ellen fordult, és 1521 augusztusában, vélhetően árulás segítségével bevette Nándorfehérvárt. Megnyílt az útja a királyság belseje felé.

A Fugger család időközben a német császár, a pápa és számos más fejedelem hitelezője lett, így a meghitelezettek függő viszonya nem volt kérdés. A franciák az Oszmán Birodalommal kötöttek Habsburg-ellenes szövetséget, nálunk pedig belső viszályok dúltak a hatalomért. Állandó oszmán fenyegetettség alá kerültünk, és bár jelentős külső ígéreteket kaptunk a veszély elhárítására, soha nem történt semmi.

Nekem ismerős a képlet, csak XXI. századi módon.

Ma Rothschild-, Rockefeller-, Soros-féle gazdasági erőről és hitelekről beszélünk, az oszmán helyett az iszlám jelzőt használjuk, a janicsárok ma kicsit másképp, bevándorlók képé-­ben tűnnek fel, a mindent feldúló zsoldosokat pedig NGO-nak hívjuk, de a többi nagyjából stimmel. Legfeljebb még az ENSZ és az Európai Unió Soros-„hitelezettjeinek” hálózata rontja tovább a helyzetet. Mi, magyarok tudjuk, mi származott akkor a hasonló történelmi szituációból: Mohács, „nemzeti nagylétünk nagy temetője”.

A következő 150 évben Magyarország megrendült. Három részre szakadt, elszegényedett, területe pedig az oszmán és a Habsburg Birodalom állandó csataterévé vált. Nagyhatalmak terepasztala lettünk, mint azóta oly sokszor. II. Szulejmán szultán, a „törvényhozó” már 1541-ben, Buda elfoglalásakor megfogalmazta győzelmi levelében: „A harangok hangjához szokott vidékeken ezentúl a müezzin éneke és a katonai zenekar játéka lesz hallható.”

Igaz, nem történt erőszakos iszlamizáció, de az ország pusztulása mégis a török hódoltság korára esik. Nehéz felfogni, hogy bár gazdaságilag kihasználták, de nem is annyira a törökök pusztították az országot, mint inkább a német zsoldosok, akik sáskaként tettek tönkre maguk körül mindent. A nagyobb értékekre pedig az uralkodóház tette rá a kezét.

Illés Endrétől 1928-ban olvashatjuk a levéltári kutatásokból származó megállapításokat: „A mohácsi csata után hajókkal vitték Bécsbe a királyi palota kincseit. I. Ferdinánd ezeket a remekebbnél remekebb ötvösmunkákat beolvasztotta, és az így nyert pénzzel fizette Magyarországot dúló hadait. I. Lipót a törökök kiűzése után leromboltatta a magyarországi templomokat és várakat, hogy a betelepülő idegeneknek legyen mivel építkezniük. Így pusztultak sorra építészeti emlékeink, köztük a budai Mária Magdolna-templom is. III. Károly megbízott emberei még nagyjaink koporsóit is megcsonkították.”

Igen, a történelem az élet tanítómestere, ha van, aki tanuljon belőle. 1456. július 22-én őseink remekül vizsgáztak bátorságból, összefogásból, hősiességből, hazaszeretetből, kereszténységből. Most, 562 évvel később nem jogunk, hanem kötelességünk követni a példájukat.

Kegyeletből nem csupán emlékeznünk kell rájuk, hanem a történelmi leckét megismerve, és felismerve mostani világunk hasonló jelenségeit, meg kell értenünk a világ működését, előre kell látnunk az elmulasztott vagy téves védelmi lépések következményeit, és meg kell találnunk a kiutat abból a szorításból, amely ismét fenyegeti hazánkat, magyarságunkat, kultúránkat, kereszténységünket. Ahogy Hunyadiék tartoztak nekünk, az utókornak, ugyanúgy tartozunk mi is az 500 év múlva születő nemzettársainknak egy most ezeréves hazával, hittel, kultúrával, eszmével.

Megtanulhattuk 1456 hőseitől: a haza megvédhető, csak szándék, hitelesség, bátorság, fegyelem és feltétlen hazaszeretet kell hozzá. Bármennyien is tartózkodnak a magyar nemzetre való szavazásnál, Hunyadiakat, Kapisztránokat, Szilágyikat, hős, névtelen vitézeket kell találnunk ebben az országban. De a legegyszerűbb, ha mi magunk válunk olyanokká, mint ők voltak. Ne feledjük Márai Sándor szavait: „A haza te magad vagy!”

Ne legyen több mohácsi vész, és hadd zúgjon a harang még időtlen időkig Európában!

A szerző jogász