Tiszta Forrás
2018. december 19.   
Névnap: Viola, Anasztáz

Laudetur Jesus Christus!

Te öntöd a források vizét patakokba, a hegyek közt csörgedeznek.
Inni adsz a mező vadjainak, a szomjas vadszamár merít belőlük.
Az ég madarai partjaikon laknak, az ágak közt zengik énekük.
A hegyeket kamráid vizéből öntözöd, eged gyümölcsével a földet jóltartod.
Füvet nevelsz az állatoknak, és növényeket, hogy az ember jóllakhasson; hogy a földből kenyeret nyerjen. (Zsolt 104.10 – 14.)

De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne." (Jn 4.14)

Jelen van

0 felhasználó
11 látogató

Látogatások

- ma: 87
- tegnap: 792
2015.09.29. 23:15 JóB
Hozzászólások: 1

Hit - Remény - Szeretet: > A REMÉNY

Hit - Remény - Szeretet:  > A REMÉNY

- Lehet-e ma hitről beszélni, mikor a világban tombol a hitetlenség, az újkeletű globalizált ateizmus keresztényellenes propagandája egyre jobban terjed?

- Lehet-e ma reményről beszélni, mikor a habzsoló fogyasztói társadalom a mának élés eszméjét sulykolja a jövőkép nélküli emberekbe?

- Lehet-e ma szeretetről beszélni, mikor a verbális gyűlölet és a fizikai erőszak uralkodik a világban mikro- és makroszinten?

 

 

 

 

 

 

Bizonyára mindenki ismeri a mondást: „a remény hal meg utoljára”. Visszatekintve történelmünkre, szüleink, nagyszüleink életére, nyugodtan mondhatjuk, hogy a sok megpróbáltatás, keserűség, megaláztatás során a reménység volt az egyedüli megtartó erő, ami segített túlélni a nehéz időket. Ez az Istenbe vetett reménység adott erőt, kitartást a nehéz keresztet hordozó elődeinknek. Az élet értelmének pozitív megéléséhez ez a reménység nyújtott vigaszt nap, mint nap.

„Te vagy földi éltünk reménycsillaga…” – énekelték a Szűzanyához szóló szép népi éneket a szentmiséken, a processziók alkalmával, és egyéb közösségi összejöveteleken. Gondjaikat, nehézségeiket Isten kegyelmében reménykedve szerették volna megoldani.

 

A mai individualista ember fejében egészen más remények fogalmazódnak meg a tolakodó reklámoktól hangos fogyasztói társadalomban. Az emberek vágyai szertelenné váltak, nem elégedett meg a maga - Isten általi szabályokkal kijelölt - rendezett életével. A saját maga által kijelölt úton haladva a bűn egyre csábítóbb, és soha ki nem elégíthető vágyakozásának végtelen spiráljába került. Az újabbnál újabb remények sem hoznak földi boldogságot. Sikeresnek tartott világhírű sztárok válnak az alkohol, és a drogok rabjává. Milliókat sikkasztó brókerek, és karriert befutó „ügyes” politikusok nem elégszenek meg a milliókkal, a mindenkinél nagyobb luxussal – mindig többre vágynak. A milliók helyett milliárdokra, a tízszobás lakás helyett húsz-szobásra.

 

A földi élet reménységét csak a végső beteljesedés elégítheti ki. „Facis te nos ad te” – mondta Szent Ágoston. „Magadnak teremtettél, Uram. Nem nyugodt a szívünk, amíg benned meg nem nyugszik, Uram…”

A nyugtalan keresés a földön élő ember egyik sajátossága. A hithez az Istent kereső remény szorosan hozzá tartozik. Ezt a nyugtalan keresést egyedül az Istenhez való „hazatalálás” szünteti meg. Aquinói Szent Tamás ezt így fogalmazta meg, mikor egy látomásában Jézus megkérdezte tőle, hogy mit szeretne leginkább: „Uram, téged magadat akarlak!”

Ez a keresés nemcsak a keresztények jellemzője. A pogány világ reménysége is az istenekben volt.

Az ember alapvetően nem e világra született. Ez csak út az örök üdvösség felé. Ennek felismerése, és tudatosulása a keresztény ember reménységének a lényege.

 

Vágyainkat, reménységeinket, kéréseinket imádságainkban terjesztjük Isten elé. Isten jól ismeri gondjainkat, problémáinkat. A megoldást is Őrá kell bíznunk. Jobb, ha Istenre hagyatkozunk, mintsem a saját,- sokszor önző – elképzeléseink alapján keressük a megoldást.

Isten a maga módján –felismerhető jelként – segít a bűnöktől megszabadulni, és új, nemes feladatokra rátalálni. Loyolai Szent Ignácból talán soha nem lett volna szent, és a Jezsuita rend nem létezne, ha nem találja el a lábát egy ágyúgolyó. A keresztényüldöző Saulból soha nem lett volna Pál, a népek apostola, ha Jézus Krisztus kegyelme le nem taszítja a lóról a damaszkuszi úton.

Isten működése eltérő az emberétől. Életünk eseményeiben Isten gondviselése érvényesül. Egyéni elképzeléseink, óhajtott reményeink nem feltétlenül szolgálják az érdekünket. Isten a rosszból is tud jót kihozni, a bűneinket is fel tudja használni, hogy jó útra vezessen. A szentek életében oly sok példát látunk erre.

 

A hókupac, amit ránk lapátoltak (és lapátolnak folyamatosan) egyszer fel fog olvadni. Eljön Krisztus megváltó művének a „tavasza”. Szent Pál apostol írja a római levélben:  

„Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.

 Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya!

A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk.

Ha pedig gyermekei, akkor örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei. Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.

De ennek az életnek a szenvedései véleményem szerint nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk.” /Róm 8.14-18/

Ez azt jelenti, hogy a szó legszorosabb értelmében Isten gyermekei vagyunk! S mint olyanok, szabad emberek, akiket soha nem lehet szolgasorba süllyeszteni. Maga az apostol is sok megpróbáltatáson ment keresztül:

 

   „Hiszen többet fáradtam, többször voltam börtönben. Módfelett sok verésben volt részem, sokszor forogtam halálveszélyben.

   A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyvenet, háromszor megbotoztak, egyszer megköveztek. Háromszor szenvedtem hajótörést, egy nap és egy éjjel a nyílt tengeren hányódtam.

   Sokszor voltam vándorúton. Veszélyben forogtam folyóvizeken, veszélyben rablók miatt; veszélyben népem körében, veszélyben a pogányok között; veszélyben a városokban, veszélyben a pusztaságban, veszélyben a tengeren, veszélyben az áltestvérek közt.

   Fáradtam és gyötrődtem, sokat virrasztottam, éheztem és szomjaztam, sőt koplaltam, fagyoskodtam és nem volt mit fölvennem.

   Nem tekintve az egyebeket, naponként a zaklatásokat, az összes egyház rám nehezedő gondját.”  /2Kor 11.23-28/

 

De lelkében mindig szabad ember maradt, mert az örök üdvösség jogos várományosaként élt ezen a földön.

 

Ez a mi reménységünk is. Bárhogy is alakuljon a világ sorsa, és benne az egyéni életünk, mindig Isten gyermekei maradunk. Azé az Istené, aki gondviselő szeretetével kíséri minden lépésünket. Azé az Istené, aki meghívott, és vár minket a menyegzőre az Ő örök országában.

 

 

A.D.2015.09.30.©JóB                                         /folytatjuk/

Archívum

Hozzászólások

Ide írhatja hozzászólását...
A hozzászóláshoz jelentkezzen be!
#1    2015.10.01.   07:36:51   Kriszta
.