Beszélgetés Fórián–Szabó Zoltán atyával – 1.

A szerkesztő előszava. 

Ezt a beszélgetést a kecskeméti Parázs Pasztorális Központ munkatársa, Néma Attiláné Ella készítette Fórián–Szabó Zoltán atyával, piarista szerzetes pappal, a köznyelvben csak piarista templomként ismert Szentháromság templom plébánosával, 2015. február 9-én. Ekkor még senki nem gondolta, hogy Zoltán atyát hamarosan magához szólítja az Úr.

Egyszerűsége (ugyanabban a kopott kabátban járt hosszú évekig), közvetlensége, nagy tudása, egyszerű, de mindig a lényeget láttató szentbeszédei vonzották az embereket. Nemcsak Isten dolgaiban volt jártas, hanem az emberi lélek rejtelmeit is jól ismerte. Egy volt közülünk, miként Jézus Krisztus is, mikor közöttünk élt. Közérthető, világos beszéde magával ragadta a hallgatóit. Élete,- mint azt látni fogjuk, - krisztusi élet volt: szenvedésekkel, belső gyötrelmekkel, időnként keserűséggel teli. Felfelé nézett, és felfelé mutatott: Istenben rendületlenül bízó lelkülettel hirdette az Evangéliumot. Akkor is, mikor ez gyötrelmekkel járt, akkor is, amikor ezért kitüntették. Tette a dolgát: egyszerűen, meggyőződéssel, mélységes hittel.

 

Felcsillan Isten irgalmassága

Fórián-Szabó Zoltán atya rendkívül gazdag élettapasztalattal rendelkezik, hiszen végigélte a magyar társadalom és a piarista rend változásokban gazdag évtizedeit 1941-től napjainkig. Gyermekként szülei és piarista tanárai tanúságtevő szép példájából táplálkozhatott, majd tanárként, papként, házfőnökként, nagy építkezések igazgatójaként, plébánosként szolgálhatta a rábízottakat. Mindegyik életszakasza igen gazdag kegyelmekben.

Zoltán atya több évtizedet letagadhatna a korából. Mindig csodáltam töretlen optimizmusát, főleg, amikor megtudtam, hogy komoly betegséggel küzd.

Most töltöm a 74-et, ez nagyon megdöbbentő nekem is. Érzem az erőim és főleg az eszem gyöngülését. Úgy látszik, végül is hozzátartozik az emberhez, hogy a Jóisten szépen lassan elszed tőle mindent.

De jó kedéllyel viseli, úgy látom.

Békével tudom viselni, ami nagy ajándéka a Jóistennek, nagyon hálás vagyok neki érte! A kemoterápia megtanított imádkozni. Amikor diák voltam azt tanultuk, hogy a négyféle imádság közül - dicsőítő, engesztelő, hálaadó, kérő - a legalantasabb a kérő imádság. Most már rájöttem, hogy ez nem így van. A kérő imádság a legjobb, sőt: hogyha az ember fába szorult féreghez hasonlóan képes imádkozni, az a legjobb.

A legrövidebb ima: Segíts Uram!

Nekem a legtöbbet segít, ha a Biblia szavait, az evangélium szavait tudom használni. „Hiszek Uram, segíts a hitetlenségemen…Uram te mindent tudsz, tudod, hogy szeretlek.” pl. Péter ott a végén, vagy pedig a jobb lator… Ezek mögött a rövid, néhány szavas imák mögött nagyon gazdag háttér van, amelyet az ember nem mond ki, mégis segít. A kemoterápiás kezelés alatt órákig folyik az erekbe a méreg, 3-6 napon keresztül nemigen tudok mit csinálni, csak imádkozni. Nagyon becsülöm azokat a rövid imádságokat, amiket a történelemben kitalált az emberiség „Uram irgalmazz!” vagy „Áldott az Úr, a szent és a fölséges, az élő Isten fia, aki...” itt bele lehet mondani egy titkot, amit a pillanatnyi helyzetére érez, majd a válasz rá: „Urunk Jézus Krisztus, az élő Isten fia, Mesterünk és testvérünk irgalmazz nekünk!” Romano Guardini dolgozta ki ezt az imaformát még a háború légitámadásai alatt a pincében. Kispap koromba lefordítottuk németből magyarra és terjesztettük a könyvét. A rózsafüzér is fantasztikus. Ha túlságosan intellektuálisan próbálja az ember mondani a rózsafüzért, ne csodálkozzon, hogy nem jut sehova vele. Nem szabad görcsösen mondani, hanem elengedetten, ahogy az ember a hullámverést vagy a patakcsobogást hallgatja, így fel-felcsillan benne egyre gazdagabban az irgalmas Isten.

Biztosan az sem kifejezhető szavakkal, hogy mit kap válaszként a Jóistentől.

Aki igazán közel kerül a Jóistenhez, az nem egyre bővebben kezd el beszélni, hanem elhallgat…a hallgatás nem egy negatív dolog, hanem pontosan annak a jele, hogy a saját bölcsességünk helyett Istent hagyjuk beszélni végre.

Mit mond Isten Önnek a csendben? A szenvedés kikerülhetetlen módja annak, hogy közel kerüljünk Istenhez?

A szenvedés azért csodálatos dolog a Jóisten kezében, mert lefosztja az emberről a fölösleges rétegeket. Nézze meg a Kecskeméten őshonos platánfákat: Jön le a kéreg szépen lassan és annál szebb lesz, minél jobban fosztja le a Jóisten!

Mik ezek a kérgek?

Az ember saját bűnei, életének az elrontott részeit, amiket rosszul csinált, amiket sajnált, azokkal szembesül ilyenkor.

Ha megengedjük, hogy Isten lehántsa a kérgeket, akkor nem lesz belőle önostorozás?

Van egy ilyen kísértés benne. Ez szerintem mindig a Sátán felől indul el, aki vádolja Isten előtt az embereket. A Szentlélekről meg azt tudjuk, hogy ő a Paraklétosz, vagyis megvédő. És ilyenkor az ember kapaszkodik a védőbe. Isten ismeri a titkainkat, és biztos, hogy a titkainkból is jót akar kihozni. A rosszból, sőt a bűneinkből is képes kihozni a jót.

Nagyobb szenvedéssel nagyobb kísértések is járnak?

Az egyik gyógyszer mellékhatása, hogy depressziót okoz, és ebben az állapotban kifejezetten megkísért az, hogy ennek az egésznek mi az értelme. Mennyire csalom meg magam azzal, hogy bemesélem magamnak, hogy létezik a Jóisten, a kegyelem meg a bocsánat?

A több évtizedes hitet is kikezdheti?

Persze, mert a hit nagyon sérülékeny marad az emberben. Az igazi hitnek a lényegéhez tartozik, hogy támadható.

Hogy bizonytalan, mivel a nem láthatóban hiszünk.

Ez nagyon lényeges! Ilyenkor segítenek a kapaszkodók, mindaz, amivel az ember kapaszkodni tud a Jóistenbe: az imák, a szentségek vétele. Borzasztó fontos, hogy kérem, hogy hozzák nekem az Úr Jézust, hogy jöjjenek gyóntatni, hogy adják a betegek kenetét. Olyan segítség ez, amit nagyon keményen és komolyan tapasztalok ezekben a napokban. Ezekben a nagyon nehéz napokban.

A betegség történetében ez volt a legnehezebb szakasz?

A kemoterápiák után van egy nagy letörés, amikor járni sem tud az ember. Most például én még nem tudok misézni.

De tegnap hamvazószerdán, már hamvazott Zoltán atya. Mit szokott ilyenkor mondani a többféle variáció közül?

Felváltva mondom. „Emlékezz ember, mert porból lettél és porrá leszel!” és a következőnek a másikat mondom, így mindkettőt hallják. „Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” Ha nagyon öreg az illető, inkább az elsőt mondom neki.

Bizony, az elmúlás nagy kérdés! A betegség és a szenvedés felhozza ezt a témát is.

Igen. Ez nagyon érdekes. Az a része, hogy el fogok múlni, mindössze annyit hoz elő belőlem, hogy próbálom rendbe hozni a dolgaimat és a körülöttem lévő „szemétdombot” felszámolni, hogy minél kisebb ökológiai lábnyomot hagyjak magam után. Érti, hogy mire gondolok?

Lelki értelemben viszont minél nagyobbat kell hagyni, nem?

Az a Jóisten dolga, azt Őrá bízom, én nem tudom. Az biztos, hogy csak az marad meg, amit tőle kaptunk. Mialatt én házfőnök voltam, 12 piarista halt meg, közülük 4-en a kezeim között. Egészen közelről tudom, hogy milyen az, hogy meghalni, illetve semmit sem tudok még ettől.

Amikor nem érint minket még személyesen, akkor könnyűnek tűnik, hogy hurrá, megyünk a Mennyországba, jó lesz nekünk ott, de ennél biztosan árnyaltabb…

Sokkal árnyaltabb! Azokkal a hitellenes kísértésekkel árnyaltabb, amiket mondtam. Minden élete végén lévő embernek, aki hívőként tíz körömmel kapaszkodik a Jóistenbe, annak is állandó kérdőjelet jelent, hogy tényleg úgy van-e, ahogy hiszi.

A papi élet tapasztalatai segítenek ebben? Hiszen egy papnak még közelebbi viszonya lehet a Jóistennel, mivel Krisztust képviseli.

Egyáltalán nem biztos, hogy egy pap közelebb van a Jóistenhez, mint bárki más. Sokszor az a tapasztalatom, hogy például egy első áldozásra készülő gyermek sokkal közelebb van hozzá.

Mi az, ami miatt közelebb lehet?

A szív tisztasága, a szeretet tisztasága, mindenféle külső körülménytől való olyan mentesség, ami a gyerekben még megvan. Illetve az ősbizalom. Maga tudja, mert édesanya! Ahogyan az emberhez hozzásimul a gyermek, amikor felveszi. Akkor érzem, hogy engem feltétlenül elfogad úgy, hogy nincs benne gyanakvás, vagy semmiféle bizalmatlanság.

Ugyanaz az egyszerű hit, amivel elhiszi a felnőtteknek, hogy amit mondanak, az úgy van.

Erre mondta Jézus: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek...” Ez nem gügyögést vagy tipegést jelent. Mert nem lehet az embernek visszamenni az anyja méhébe, ahogy szegény Nikodémus mondta, ő sem értette, hogy ezt hogyan érti Jézus. Hát így, hogy ezt az ős-bizalmat, amivel a gyerek a felnőtthöz közeledik, azt az ős-bizalmat az ember az Istennel szemben gyakorolja. Ehhez kell visszatérni ilyenkor!

Talán az lehet a szenvedés titka, hogy ezzel Isten ajándékoz meg akkor, amikor már semmi erőnk nincsen ahhoz, hogy mi intellektuálisan megértsük.

Pontosan, amikor már mindent elvett, és csak Ő maradt.

...és pont ez lesz a Mennyország, hogy csak Ő marad bennünk, és mi őbenne!

Mi az, amit Ön föltétlen szeretne átadni azoknak, akikkel kapcsolatba kerülhet az interjún keresztül?

Az ember életének értékét azok a dolgok adják, amiket az Istentől kaptunk, az Isten által adott értékek. Én mindent tőle kaptam. Nem csak, hogy építkezhettem, biciklizhettem, vitorlázhattam, nem csak, hogy a diákjaim visszajöttek, hogy összeadhattam őket és, hogy jó házasságuk van soknak. Nem csak ez, hanem egy csomó olyan dolog, ami ezzel mind együtt jár. Az ellenálló-képesség is, amit mondtam, hogy nem az az erős, aki adja. Az, aki a nehézségeket állni tudja, az az erős ember. Azt is csak az Isten segítségével lehet.

Felmerült bennem egy kérdés még a beszélgetés elején, amikor Ön arról mesélt, hogy a szenvedése, betegsége hogyan kapcsolódik a szolgálatához, és sok szép emlék is kötődik hozzá. Van egy nagyon divatos elmélet mostanság, hogy minden betegségnek van valami lelki háttere. Ön hogyan látja ezt?

Biztosan, hogy van lelki háttere is. Lelki háttere az én esetemben az volt, hogy amikor engem a nyugdíjba helyeztek, engem tulajdonképpen kivettek a forgalomból. Csak nem vették észre, hogy még nagyobb jót tettek vele, mert közben plébánosnak tettek ide Kecskemétre, és el kellett kezdenem hittant tanítani. Úgy, hogy sosem tanítottam hittant, csak kémiát meg fizikát.

Kezdetben ez nem derült ki, hogy ez nagyobb jó?

Nem, akkor ez egy nagy kudarcnak tűnt, mert leváltották a tartományfőnököt, az egész rendi vezetőséget, leváltottak engem, mindenkit. De most már még jobban fel tudom fogni, hogy a saját életem bűneinek következménye is lehet. Ha a betegségem valami ilyesminek a következménye, készséggel elfogadom.

Nem lehet, hogy az ellenálló-képességünket akarja Isten ezzel próbára tenni?

De igen, az is lehet. Azt szokták mondani, hogy nekem nagyon komoly ellenálló-képességem volt, meg van is.

De ez akkor két ellentétes szemlélet.

Két ellentétes dolog. Igen, de a kettő egyszerre is lehet igaz. Ez a szintézis.

Az már Isten bölcsessége, hogy melyikből-mennyit, nem?

Ezt ember nem tudja ezt megmondani. A tézis – antitézis - szintézis az egy óriási igazság és az nagyon érvényes, lehetséges még a hit területén is az embernél. Nagyon érdekes. Isten ismeri a titkainkat. Biztos, hogy a titkainkból is jót akar kihozni, ezt én teljes mellszélességgel vallom. A rosszakból is, a bűneinkből is jót tud kihozni. Így a legjobb. Ez az, amit Szent Pál mond, hogy Isten szeretőknek minden a javára válik. A mindenben a bűn is benne van, nem csak az összes jó, amit csináltak, vagy az erényeik, imádságaik, hanem a bűnük is! Megtisztít. Az ezüstben mindig van salak. A salakokkal tisztít a Jóisten.

Talán így, ez által készít fel jobban és mi is egyre jobban megismerjük.

A betegségem lényege, hogy melanómás vagyok, ez bőrrák. Én annak tulajdonítom be, hogy 35 éven keresztül nemzedékeket neveltem vitorlásnak a Balatonon, az egész nyaramat a Balatonon töltöttem a napsütésben. És nem csak ott, hanem evezős túrákat is szerveztem a diákjaimnak, minden évfolyamnak. Birkát vásároltam nekik és este megfőztük. Az orrunk előtt vágták le!

30 évet tanított Budapesten, ez az az időszak?

Hét osztálynak voltam osztályfőnöke. Az osztályaim visszajárnak, sokan tartják velem a kapcsolatot azóta is. A legtöbbjüket én eskettem, gyermekeiket keresztelem.

Ez akkor nem csak azt jelenti, hogy kémiát meg fizikát tanultak Öntől. Mit gondol Ön, mi az, amit átadott ezeknek a diákoknak a tárgyi tudáson kívül? Mi az a plusz, ami miatt visszajárnak?

Elsősorban a humort, mert úgy éreztem, hogy csak azzal tudok felül emelkedni a napi nyomorúságokon. A diákjaimnak máig ez a legérdekesebb élményanyaga, amiket mindig emlegetnek. Na, mondok egyet, csak azért, mert most eszembe jutott. Én nem emlékeztem rá, de egyszer a 30 éves találkozón hozta egy diákom és mutatta. Ez volt beleírva, amikor nagyon mérges voltam: „Egyik tanár sem születik vadállatnak, diáknemzedékek szívós munkája teheti őt azzá, mert a nevelés kétoldalú.” Na, most ezzel vége volt a haragomnak, nemhogy nem haragudtam rá, de még a szülő is mosolyogva aláírta. 30 év után ő meg büszke rá.

Az biztos, hogy változik az embernek a diákokhoz való viszonya. Ez egy szomorú dolog, amit megéltem. Az elején, két évtizedig mondjuk, az ember összekacsint, azt mondja, hogy hülyék vagytok és én is tudom és ők is tudják, hogy miről van szó. De egy idő után, sajnos olyan súlya lesz az ember szavának, amit nem is vesz észre először. Nagyon vigyázni kell rá, mert attól kezdve, ha a gyereknek azt mondja, hogy hülye vagy, akkor onnantól hülyének érzi magát.

A világ is változott közben. Én az elején pofoztam. Nagyon szégyellem, és amikor most érettségi-találkozós misék annak, az „engesztelődjetek ki szívből”-nél mindig megkérdezem, hogy van-e itt olyan, akit megpofoztam és azzal külön kiengesztelődöm, ha lenne. Nagyon érdekes, hogy azokból lett a leghálásabb diákom, akiket megpofoztam.

Azok tették a legtöbb rossz fát a tűzre?

Nem föltétlen, hanem akkor megértettek valahogy. Megérthették, hogy én most egy olyan határon vagyok, ahol nem tudok mit csinálni. Mert végül is a pofozkodás a tehetetlenség megnyilvánulása.

Mi az az örökség, ami Zoltán atya a családjából hozott?

Két képet hozok. Ez az édesanyám, kilencven évesen, ez meg az apám. Ő már negyven éve halott, fogorvos volt.

Ön 1941-ben született.

Igen. Édesapám a II. Világháborút a fronton töltötte, közben született a 3. testvérem a pincében. Összesen 6-an vagyunk testvérek, öten élünk még. Én vagyok a legidősebb, ketten vagyunk háború előttiek, háború alatt született a Kati és háború után született másik 3 testvérem. Apám fogorvos volt és nagy csoda volt az, hogy, amikor kivitték a kaposvári kórházat Németországba, akkor ott ő orvosként amerikai fogságba került, így ’45-ben hazajöhetett, mert az amerikai foglyokat hazaengedték. Kecskeméten a Rákóczi úton laktunk akkor. A zsinagóga után következő ház első emeletén. Teljesen üres lakásban, mert Kecskemétet kiürítették, biztosan hallott róla. Azt mondták annak idején, el kell menni mindenkinek, mert a németek majd itt vetik be a fegyvereiket. Persze az itt maradottak kirabolták a várost, így egy teljesen üres lakásba jöttünk vissza anyámmal.

Egyszer csak mondták, hogy vissza lehet jönni?

Igen, ’45 nyarán már vissza lehetett jönni. Amikor visszajöttünk anyám óvodát nyitott, mert nem volt más képzettsége.

Óvónő volt?

Nem. Anya.

Az sok mindenre képesít.

Sőt, délután német óvodát nyitott, mert németül tudott. Akkor még természetben fizettek az emberek, fantasztikus volt! Sose felejtem el, hogy egyszer kaptunk egy szál kolbászt, amit a kályhába dugtunk el. Később begyújtott és elégett az egész kolbász. Elmesélek valamit, mert ez magának biztosan sokat fog mondani, én jegyes-oktatáson használom. Azt szoktam mondani a pároknak, hogy 3 dolog tart össze. Ha röviden akarjátok tudni: a közös ágy, a közös asztal és a közös imádság. Ezeknek az ereje exponenciálisan növekvő. Legkevésbé tart össze az ágy, pedig az ember azt hiszi, hogy az tart össze. Az asztal sokkal jobban, mert a művelt emberiségnek minden nagy dolga az asztalnál történt, az utolsó vacsorától a Platón vacsoráján át a Jaltai Konferenciáig. Na, hát a közös imádságra elmondom, hogy mit éltem át kisgyermekként: Úgy aludtunk, mert nem volt fűtés, még fűtőanyagunk sem, hogy lábtól az öcsém meg én, az anyám meg fejtől. Egy éjszaka egy füttyszó hallatszott az utcáról, mire az anyám úgy kelt fel, mint akit a darázs csípett meg. Megjött az apánk, akit mi nem is ismertünk, persze.

Akkor négy éves volt…

Több, mert ’41 február 22. a születésem napja, és ez ’45 novemberben volt.

Szóval egy füttyszó és ugrott fel az anyám. Apám első kérdése az volt, hogy mondtátok-e együtt este az imádságot? És mondtuk, persze, hogy mondtuk, de fogalmunk sem volt róla, hogy anyánk meg apánk megfogadták, hogy minden este 8-kor imádkoznak egymásért. Biztosan megérti, hogy énnekem senki nem fogja megmagyarázni, hogy nem a közös imádság hozta haza az apámat akkor, amikor évek óta nem látták egymást, és amikor 3000 kilométerről mehetett volna az apám ahová akar. Azt szoktam mondani ezeknek a fiataloknak, hogy addig biztosan összetart a Jóisten, amíg ti egymás kezét fogva el tudjátok mondani a Miatyánkot.

Mi az, amit a szüleitől kapott?

Apámtól kaptam, hogy kamasz-koromban, vagyis már 16 éves koromtól kezdve asszisztáltam nála a rendelőben. Asszisztens nővér is volt ott, de ő készakarva befogott maga mellé és higgye el, hogy nekem ma is hatalmas segítség a gyóntatásban, ahogyan az apám viselkedett a fogorvosi székben ülő emberekkel. Láttam, hogy a szorult helyzetben lévő emberrel hogyan kell viselkedni. Megértéssel. Ha nagyon érdekli, hogy hogyan viselkedik egy gyóntató, elmondom.

Nagyon érdekel, mert azon az oldalon nem szoktam ülni és ez az egyik olyan titok, ami szerintem nagyon érdekli az embereket!

Akkor mondom. Évtizedeken keresztül jártam Abaúj megyében atyai jó barátaimhoz, akik tábori papok voltak és visszajöttek az orosz fogságból. Nagyon jó emberek voltak. Balogh István Göncön, annak a testvére a Balogh Laci – ezekhez jártam én papkodni nagy ünnepeken. A gönci templomban volt régi gyóntatószék, amilyeneket most már csak a filmekben látni. Ebben a gyóntatószékben felül, belül, úgy, hogy csak a pap látta, volt egy régi kitűzött, gubacs tintával írt felírat, hogy „Szolgatárs vagy”. Emlékszik? A tízezer talentum és a száz dénár.

Amikor elengedi az Úr a szolga bűnét, ő pedig számon kéri szolgatársát.

Jézus ezt a példabeszédet olyan fantasztikusan koreografálta meg, hogy a tízezer talentumról nem tudjuk, hogy mennyi, ill. tudjuk, hogy egy tehervonatnyi arany. Ennyi adósságot felhalmozni eleve lehetetlenség, ebből látszik, hogy más adóssággal áll szemben az Istennel az ember és más adóssággal egy emberrel. De ennél sokkal többet is mond, azt, hogy körbetartozással sem lehet ennyit felhalmozni. Ha sokan 100 dénárral is tartoztak ennek az embernek, akkor is tízezer évig kellett volna, hogy éljen, hogy ennyit felhalmozzon magának. A gyóntató az sohasem bíró, hanem egy szolgatárs.

Akinek lehet, hogy többet elengedtek?

Lehet. Tehát semmi más dolga nincs a gyóntatónak, mint az, hogy hagyja szabadon beszélni azt, aki mondani szeretne valamit és segítsen kiengesztelődni neki a Jóistennel. Hála Istennek, hogy így 74 éves koromra én már annyi mindent hallottam, hogy nekem senki nem fog újat mondani. Nem is vagyok kíváncsi sem, soha semmire. Csak az az ember számít, aki oda betérdel. A saját KISZ titkáromat meg a feleségét, akiket esküvőre készítettem fel, a Gellért hegy oldalában gyóntattam meg. Annak nincs jelentősége, hogy az ember hol gyóntat, itt is a szobámban rendszeresen gyóntatok. A kemoterápia alatt csak maszkban gyóntathatok.

Az Ön védelme érdekében.

Igen, ezt az orvosok hagyták meg, hogy ne kapjak el fertőző betegséget. Furcsán néz ki benne az ember… A templomban a gyóntatószékek közül az egyiket át is alakítottam, most szemben ülünk egymással. Szóval a gyónásnál fontos, hogy az ember segítse az illetőt a Jóistennel kiengesztelődni és, hogy vegye komolyan az egészet egyáltalán. Előfordult, hogy bekopogott valaki, hogy „Atya, én csak egy gyors feloldozást akarok, nem kell semmi más, már futok is”. Hát mondtam, hogy így nem tudom mi alól feloldozni, előbb jöjjön csak be.

Mennyire felületesek a gyónások?

Nincs neki jelentősége. Nagyon sok felületes gyónás van, amit az ember emberileg úgy érez, de a Jóisten tudja pótolni.

Fontosabb a szándék, hogy eljön, le akarja tenni a bűnét?

Ha már le mer térdelni, az már… az már elég a Jóistennek.

Akkor Ön egy irgalmas szívű gyóntató, ahogy az édesapjától tanulta…

Ha le mer térdelni, akkor az szerintem a Jóistennek elég, ha el sem tudja mondani, akkor is nyugodtan fel lehet szerintem oldozni. Nyugodtan. És ezek mind titkok, olyan belső titkok, amiket nem is szívesen mondok el, de én nem is mondok nehéz, bonyolult elégtételeket. Két Miatyánk, két Üdvözlégy. Meg elmondom legfeljebb, hogy nem maga tesz elégtételt, hanem Jézus tesz elégtételt, ezzel csak belekapcsolódik abba az elégtételbe, amit Jézus tesz. Azért az imádság semmi más, mint Jézushoz való kapcsolódás.

Ön átélt nagyon sok évtizedet az egyházban is, kezdve attól, hogy a kis gimnazistaként a Nagytemplomban húzta a harangot és még Mindszenty hercegprímással is találkozott. Mit szól ahhoz, hogyan változott az egyház? Ön mit tapasztal?

Óriási hitetlen tömegek vannak manapság. Mi itt Kecskeméten például egy 110 ezres város egy vékony penészrétegéhez férünk csak hozzá.

Nemes penészre gondol?

Csakis. Vékony nemes penész rétegéhez férünk hozzá, amelyik egyre vékonyodik, és amelyet pótolni nagyon nehéz, szóval a Jóistenre bízzuk, hogy pótolja ő, mert mi nem győzzük. Nagyon kicsi eredményét érzem az aktivitásoknak, amilyen aktuálisan pl. a városmisszió. Nagyszerű dolog, amit maguk csinálnak a Parázs Központban, minden elismerésem. Azért mégsem azon múlik, ahogy mi akarunk futni, hanem az irgalmazó Jóistenen múlik minden. Így érzem.

Az biztos, hogy a kegyelem nélkül nem megy.

Az iskolában tanítok most is, egészen pontosan a 16 éves fiúkat és lányokat, akik bérmálásra készülnek, majdnem 50-en vannak. A tapasztalatunk a következő: most már olyan nemzedékek járnak ide hozzánk, akiknek már a nagyszüleik sem tanultak hittant. Semmilyen alapjuk nincsen.

Sem elméleti, sem gyakorlati.

Semmilyen. Ha tudunk nekik valamilyen liturgiából eredő, szentmisékből eredő, szentség kiszolgáltatásokból eredő élményt adni, az óriási dolog.

Kezdete egy jó kapcsolatnak. Azt jelzi, hogy az egyház jó, valami jót ad neki. Ezt az élményt lehet utána elmélyíteni a katekézis által.

Igen. Nekem a legnagyobb élményem, amikor jönnek 12-esek, olyanok, akikről tudom pontosan, hogy soha nem járnak misére. A legnagyobb része a diákjainknak nem gyakorló keresztény. Nálunk minden évben, minden osztályban legalább négyszer közös gyónási alkalmak vannak, közös bűnbánati liturgiával összekötve, azonban egyre kisebb eredménnyel tudjuk zárni. Régen, mikor még én voltam diák, vagy tanítani kezdtem, az osztályok nagy része meggyónt. Most az osztályok 5-10%-a, és az már jó.

Biztos, hogy Isten kegyelme a döntő, mert ő akkor adja meg a kegyelmét, amikor ő akarja és biztos, hogy a kövekből is tud fiakat támasztani… De mégis, mit gondol, Zoltán atya, hogy mi lehet a pasztoráció iránya, hova kell nagyobb hangsúlyt tenni? Vajon mi hogyan tudjuk Isten kegyelmét megalapozni? Hogyan lehet ezt az óriási tömeget, akik már nem is hívők, valahogyan kapcsolatba keríteni az egyházzal vagy Istennel?

Nekem ebben az a tapasztalatom, hogy nagyon hatékony, ha használom a Bibliát. Ott van a háta mögött 2 szatyornyi Biblia, hogy mindenkinek jusson.

Mert Isten igéje több, mint az emberi szó…

Fantasztikusan hat. Mondok egy példát: Ha azt mondom húsvét, elolvassuk együtt a történetét, mert mindenkinek ott van a kezében. A húsvét a zsidóknak egy felszabadulási ünnepe volt, ami a magyaroknak nincs is, mert sosem szabadultunk fel igazán. Aztán elolvassuk, hogy hogyan volt az, amikor a zsidóknak megtiltották a gyerekszülést, hogy a gyerekeket ki kellett tenni és Mózes anyja mit tett, és Mózes mit csinált...ezután, hogy a keresztény húsvét, az semmi más, mint ennek a továbbfejlődése. Mert nekünk is van egy húsvéti bárányunk, akinek a vére által mi is megszabadultunk. Hogy ha az ember ezt így végigviszi, akkor megértik. Mindenestül. Persze millió dolgot kell elmondani nekik, mert alapvető dolgokat nem értenek. Például most a szentségek közül a gyónásnál tartunk, és sorra került a tékozló fiú példabeszéde. A tékozló, a tékozlás szót sem értik, magát a szót.

Nem használjuk a köznyelvben.

Egész csomó dolgot el kell ilyenkor magyarázni. Nagyobb tékozló is van a példabeszédben, nem csak az a fiú, hanem mondjuk az apja is, aki gyűrűt húz az ujjára, sarut a lábára, levágatja a hízott borjút és így az atyáról, vagyis az Úrról szóló példabeszéd az egész. Ez meglepetés és jó hír, ugye?

Ezt sokkal jobban megérti az, megérinti azt, aki még nem szokta meg ezt a történetet!

Az Isten visszavárja azt az elkóricált gyerekét, sőt az otthon maradott fia elé is kimegy, aki szintén elszakadt tőle. Ennek megértésében nagy segítség a Biblia olvasása mindenhol, a bérmálásra vagy az elsőáldozásra való felkészítésnél, jegyes-oktatásnál is. Az elsőáldozásra való előkészítésnél el szoktam olvasni velük Jézusnak a kafarnaumi beszédét, de úgy, hogy előzőleg elolvassuk annak az előzményét is, a kenyérszaporítás csodáját és hogy Jézus a vízen jár, majd utána Kafarnaumban elmondja azt a beszédet. Ami János evangéliumának egy fantasztikus része, ahol feltárul az eucharisztia valósága szépen lassan. „Az én testem valóban étel és az én vérem valóban ital”, vitatkozás a zsidókkal, hogyan adhatja ez magát… és elhagyják emiatt, mert ez botrány. Hogyan lesz érthető? Ilyenkor nem az utolsó vacsora történetét olvasom el, hanem az 1. Korintusi levél 11. fejezetét, Szent Pálnak azt a rövid tudósítását, mert az 30 évvel előbb készült, mint az evangéliumok. Mert az Úr Jézustól tudom, hogy az elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret… És ott van az a csodálatos rész is, amit a misén is mondunk, hogy „Halálodat hirdetjük, mi Urunk és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz”. Innen idézzük mindig. Ha így végigvesszük, akkor megértik azt, hogy az egyház ezt a gyakorlatot, hogy egy darab kenyérre rámondja a pap, hogy ez az én testem és egy kevés borra, hogy ez az én vérem, ezt halálosan komolyan veszi 2000 év óta, és ezt gyakorolja.

Így megértik a Szentmisét is.

Igen. Jézus elrendelhette volna, hogy öljünk meg egy csirkét, de ő nem akart ilyen érzékeinkhez szóló, ilyen megrázó dolgokat használni, hanem egészen egyszerűen beleszőtte a hétköznapjainkba az eucharisztia titkát. Közönséges vacsora, egy szeretetvacsora, mindennapi kenyér, mindennapi bor. Vegye észre az ember azt, hogy az Isten így is meg tud nyilvánulni! Ezért nekem a legnagyobb élményeim ezek a 11-12-es fiúk-lányok, akik egyszer csak eljutnak odáig, hogy első áldozók akarnak lenni. Akkor eljönnek ide 4-5 alkalomra, szépen előkészülünk, és adok nekik egy egyszerű lelki tükröt. Nem az a lényeges, hogy az ember kimerítően tudja a lelkiismeretét, ez a tízparancsolat alapján van.

Ez van a gyóntató szék mellett is? Vagy egy bővebb?

Azokat a képeket régi káplán atyánk, Szojka Ödön rajzolta. Ezt más írta.

Ön nagyon sok nagy nevű piaristával élhetett együtt.

Engem Sík Sándor vett fel piaristának, 18 évesen.

Akkoriban ez természetes volt, hogy valaki 18 évesen papi pálya felé lépett, vagy akár megházasodott. Ma éppen azt éljük meg, hogy a fiatalok nehezen döntenek, 30 év felett házasodnak, több szakmát szereznek, több egyetemet elvégeznek. A döntésre, az elköteleződésre való képességük mintha kisebb lenne. Mit gondol Ön erről?

Csökkent, de ebben van egyfajta óvatosság is, én az óvatosságot nem érzem rossznak okvetlenül. Abban az időben én átéltem, hogy az osztálytársaim közül sokan voltak szegényebb sorsú úgynevezett egyházmegyei támogatott gyerekek, akiket ideadtak az egyházi iskolában és az egyházmegye őket anyagilag is támogatta, majd utána természetes úton mentek tovább…

 

… folytatjuk:    >  következő rész:    2015.12.30.   20:00 óra

Archívum

Hozzászólások