2015.12.30. 15:40 JóB

Hozzászólások: 0

Beszélgetés Fórián–Szabó Zoltán atyával – 2.

Egyenes út volt a papságig?

Viszonylag egyenes út volt. Mentek tovább a szemináriumba, kispapok lettek, és vagy kispapként, vagy felszentelt papként gondolták meg a dolgot. Nálam ez nem így volt. Én kifejezetten elhatárolódtam tőlük, kecskeméti voltam, ők a kollégiumban éltek.

Ez érdekes, vajon mi volt a motivációjuk? Ezek az emberek látták, hogy az egyházi pálya egy biztos karrier? Vagy azért, mert ez volt az elvárás velük szemben, hogy nekik papnak kell lenni?

Sok minden volt benne. A szüleik kívánságától kezdve, saját ambíciójukon át sok minden.

Annak idején a papi hivatás felemelkedés volt.

Karrier volt, persze. Ők többnyire egyszerű parasztgyerekek voltak, a családjukat még nyomorították a kuláksággal, beszolgáltatással, szörnyű dolgokat éltek át. Ez egy kitörési lehetőség lehetett. De nem ez volt az első. Az első mindig a Jóistenhez való kapcsolódás volt. Nekem az osztálytársaim mind meghaltak, akik papok voltak. Akik papként indultak, azok között van még életben pár, de szigorúbb szerzetbe léptek, megházasodtak, mi így szoktuk mondani. Én úgy gondolom, ebben vicc is van, biztosan érti, de a Jóisten nem olyan szigorú, mint egy ember.

Nem kell neki annyira megfelelni, és nem szól vissza…

Így van…

És a mostani papnak készülő generáció? Nagyon megváltozott a papságról alkotott kép és a motiváció is… Bár gondolom elsődleges most is az Isten hívása, anélkül nem lehet…

Néhány kivételtől eltekintve most is hozzátartozik a családi háttér. Nem tudom elképzelni, hogy egy teljesen hitetlen családból papnak elmenjen valaki. Ahhoz egészen különleges, damaszkuszi úti élménynek kell lejátszódni az életében.

Akkor úgy gondolja, hogy a családpasztorációnál kezdődik minden?

Ott, hogy imádkozzanak a szülők a gyerekükért és a gyerekek a szüleikért, és neveljék úgy a gyereküket.

A közös imádság egy kulcs lehet ebben is.

Erre elmesélem az utolsó öcsém, István történetét, aki orvos lett, végre. Mert abban az időben az volt az állami utasítás, hogy nem nevelünk orvos generációkat. Szeretett volna mindegyik testvérem orvos lenni, de nem lehetett. Én is gondolkodtam rajta, de nem lehettem volna, mert abban az időben azt mondták, hogy csak munkás – paraszt családok gyermekei lehetnek orvosok. De a legutolsó testvérem, István, aki 10 évvel fiatalabb nálam, már lehetett orvos. Amikor kamasz volt, akkor a mi szüleinkkel együtt jártunk templomba és az apámnak nem számított, hogy kirúgják az állásából ezért. A végén, ’56-ban a kommunisták mentek hozzá könyörögni, hogy mentse meg őket, mikor bajban voltak. Nem is ez a fontos, hanem, hogy az öcsém, István 17 éves korában bejelentette, hogy ő nem hisz és, hogy nem fog templomba járni, és szépen élte is az életét, először egy zongorista lánnyal, aztán mindenféle más barátnői voltak. Aztán felvették az orvosi egyetemre, ami óriási dolog volt, a fenti előzmények után, de harmadéves kora után abbahagyta, mert úgy gondolta, hogy neki az nem jó. Az apám már majdnem olyan idős volt akkor, mint most én, 70 éves, neki már nem volt mindegy, hogy a fiával mi lesz. István pedig bejelentette, hogy művész lesz, festő meg költő, és felköltözött a Mészáros Márta filmrendező húgához Pestre, és ott éltek együtt. Én átéltem azt, hogy az anyám imádkozott érte. Soha egy rossz szót nem mondott neki, nem emlékszem arra, hogy bármilyen módon is vádakkal illette volna a saját fiát, hanem csöndben imádkozott érte. Egyszer csak az történt, hogy összeismerkedett egy lánnyal Pesten, aki később a felesége lett, aki egy kereszteletlen, félig zsidó lány volt, akinek a hatására visszament az egyetemre. És elvégezte az orvosit. Ekkorra halt meg az apám. Elvégezte az egyetemet, utána három fiuk született. A 3 fiú közül egyik sem volt megkeresztelve. Az anyám tovább imádkozott értük. Tehát se a feleség, se a három gyerek nem volt megkeresztelve. Egyszer csak a sógornőm, a Györgyi, ahogy sétáltatta a gyerekeket, összeismerkedett olyan asszonyokkal, akik oda a Kassai téri templomba jártak a gyerekeikkel hittanra… És ezeknek az asszonyoknak a hatására eldöntötte, hogy megkeresztelkedik és megkeresztelte mind a három gyereket, az öcsém nélkül.

Isten türelmes, ugye?

Ennél többet nem tudok mondani. Átéltem még egy megdöbbentő dolgot az anyámmal kapcsolatban. 80 és 90 éves kora között sokszor ágyban fekvő beteg volt. Azt tapasztaltam, hogy a gyerekei, a testvéreim, azoknak a korosztálya nagyon nehezen viszonyult hozzá, ő csak imádkozni tudott értük. A ˝csak˝ nagyon idézőjelbe van téve. Csak imádkozni tudott értük, de az unokák viszont lógtak rajta, 17 unokája volt.

Ez sokszor így van a generációk között. Mi lehetett ennek a titka?

Egy nagymama már nem akar semmit sem elérni, csak szeretni szeretné őket, amit a gyerekei még nem így tapasztaltak. Van felelőssége, de már nem akar semmit sem elérni vele az unokáknál. Nincs elvárás, ez az a bizonyos tiszta szeretet, amit a gyerek ösztönösen megérez. Amit a gyerek hitéről mondtunk: ős-bizalom. Megérzi az ős-bizalommal, hogy ez a nagyanyó nekem csak jót akar, és akkor a legtitkosabb szerelmi ügyeikkel is felkeresték a nagyanyót, és minden meg volt beszélve. Ezt láttam. Isten adománya volt az is, hogy amikor 62 évesen nyugdíjba tettek és ide helyeztek plébánosnak, még három évig tudtam őt ápolni Kecskeméten.

Zoltán atya átélte a piarista rend évtizedeit, amellett, hogy 30 évig tanított, és még most is tanít.

10 évig voltam házfőnök. Az utolsó osztályom harmadikos volt Budapesten, akkor történt velem, hogy betegen feküdtem otthon, influenzában, és bejött hozzám az akkori tartományfőnök Kállay Emil atya. Bekopogott és elmesélte, hogy most kérjük vissza a régi iskoláinkat, mert akkor volt a rendszerváltásnak az a része, hogy vissza lehetett kérni. Tíz iskolánk volt a trianoni Magyarországon és ebből kettőt nem kértünk vissza, Debrecent és Tatát. Aztán Veszprémet sem, mert nem tudtuk, ugyanis a veszprémi rendházunkból közben kiszedték a födémet és abból levéltár lett. Szóval az volt a lényeg, hogy kérjük vissza, de ő ezt egyedül nem bírja. Én persze mondtam, hogy segítek. Ez valamikor februárban volt és májusban találtam az ajtómon egy borítékot, amiben felmentett minden eddigi dolgom alól, osztályfőnökség, házfőnökség alól és kinevezett a Piarista Iskolaépítő és Fenntartó Közhasznú Társaság ügyvezető igazgatójává. Azt se tudtam, hogy az micsoda. Volt annak idején két nagyszerű tanítványom, egy ügyvéd, Gerinci András és egy építész, aki most már Ybl díjas építész, Golda János, az ő segítségükkel kezdtem akkor egy 6 éves időszakot, amikor vállalkozó lettem. A házfőnökségem és a plébánosi időszak közötti hat évben voltam ügyvezető igazgatója ennek a közhasznú társaságnak.

Ez kicsit jellemző a papi hivatásra, ugye? Mit tanácsolna azoknak az atyáknak, akik nagyobb fába kell, hogy vágják a fejszéjüket, és nem tanulták ezt a szakmát: menedzsment, pénzügyi terület…

Nézzenek szét maguk körül, mert fantasztikusan sok jó segítséget találnak maguk körül a híveik között! Meg kell keresni azokat, akik értenek hozzá!

Ez egy érdekes kérdés, hogy hogyan felügyeli a szakemberek munkáját? Mi az ő szerepe, hogyha ő nem ért hozzá igazán?

Nagyon gyorsan beletanultam. Így fogja megérteni: akkor zajlott le a szegedi gimnáziumunknak a tendereztetése. Szegeden a Hősök kapujától egészen a Tiszáig végig, az a nagy, háromemeletes épület, az volt a piarista gimnázium. Azt nem adták vissza, hanem helyette felajánlottak egy helyet a Rókus városrészben, a mostani Tesco melletti területen, ahol meg is épült aztán a Piarista Gimnázium. Ez a két hektáros területet nagyon vizenyős volt, részben temetőterület. Amikor ennek a tendereztetése zajlott a régi tanítványaim segítségével elindultam és a tervezéstől a fő- és alvállalkozókat mind végigjártam. Isten segített, és az is előnyös volt, hogy nem volt semmi más dolgom akkor, csak ez.

Könnyű volt ez a váltás? Hirtelen a tanításból és házfőnökségből most egy egészen más területen kellett helytállni. Volt ebben veszteség is, ugye?

Könnyű volt. Veszteség volt, hogy a diákjaimmal való kapcsolat megszakadt. Gyorsan átálltam, azzal soha nem volt gondom, hogy megértessem magam egy vállalkozóval. A szegedi iskola zöldmezős beruházással készült és tizenegynehány fővállalkozó adta be a pályázatot. Amikor végignyálaztam ezt a hatalmas mennyiségű iratot, sok mindenre rájöttem. Voltak, akik kartellizálódtak egymással, megbeszélték az árakat. Ezeket kiemeltem. Egy győri cég jött ki végül győztesnek. Örültünk, hogy nem kellett előleget fizetni, mert pénzük sem volt. Nem kaptuk meg a kárpótlást, pedig akkor kárpótlásokból építkeztünk, kb. 2 milliárd Ft-ba került az iskola megépítése. 24 tantermes iskola középen udvarral, aulával, melléépített kollégiummal, tornateremmel, templommal. A győri céget megtettük fővállalkozónak, a többieket szépen sorba alvállalkozóknak. A végén történt, hogy a cég fő építésvezetője meglógott egy nővel, ellopva egy autót. Nem tudott mit csinálni ez a társaság, és akkor felkértek engem, hogy legyek én az építésvezető. Akkor már ki volt tűzve az iskola átadási ünnepe. Orbán Viktor jött felavatni, mint az első Orbán-ciklus vezetője, így muszáj volt addigra kész lenni. Egy hónapig odaköltöztem. Bonyolult dolog és közben még egészségügyileg sem voltam rendben, de átláttam mindent. Végül épület-nívódíjat kapott az iskola. Ez a Kossuth díjnak megfelelően a legnagyobb díj. Tehát a tervező mérnök, meg a kivitelező – vagyis a mi munkánk. Isten áldja meg őket! Ezt az egészet úgy tudtam végigcsinálni, hogy a könyvelő mellett laktam a folyosón, aki egyúttal a piarista rendnek is könyvelt, és volt egy könyvvizsgáló, egy öreg nyugdíjas, aki segített abban, hogy semmi ne legyen szabálytalan. Ezen kívül, akik segíteni tudtak nekem, azok a régi tanítványaim voltak, és az egyik öcsém, aki statikus.

Akkor talán az is a titka, hogy jól ismerte ezeket az embereket és viszonylag kis létszámú csapat volt?

Teljesen átlátható volt, naponta együtt voltam velük. A munkámhoz nem csak Szeged tartozott, hanem ugyanabban az időben Mosonmagyaróváron teljesen felszerelt, vadonatúj konyhát, szegedi és váci tornatermet építtettem. Vácon műemléki környezet nehezítette a dolgunkat, a régi váci vár területén voltunk. Ha a markoló belemart a földbe, már hívni kellett a műemlékvédelmet. És sajnos találtunk is ezt-azt… Egyszer a markoló leszedte egy boltívnek a tetejét. Rögtön ki kellett hívni a műemlékvédelmet, de szerencsére a piaristáknak az csak a régi emésztőgödre volt. Ugyanakkor épült Gödön az iskolánk, az is egy külön történet. Gödön sosem voltak piaristák, az egy MHSZ objektum volt, Magyar Honvédelmi Szövetség. Már nem működött, puskás őrök, meg néhány kutya volt itt. Hétvégi házakból, egy hatalmas étteremből és egy hozzá tartozó konyhából állt. Az önkormányzat azt mondta, amikor ezt elkezdte visszavenni, hogy ha valaki csinál itt egy szakmunkásképzőt, annak ezt az egész területet odaadja. Ez szintén egy 2 hektáros terület, a Duna-parton, csodaszép területen. Jelenits tanár úr tartományfőnöksége alatt történt. Júniusban megkaptuk azt a területet és augusztus végén megnyitottuk ott az iskolát. Úgy, hogy azokból a gyerekekből lehetett már akkor csak válogatni, akiket már szakmunkásnak se vettek fel sehova. Kőműves, kőfaragó, épületlakatos, épületasztalos szakmákat nyitottunk. Régi tanítványainkból szedtünk össze olyan mestereket, akik vállalták ezt az egészet és piaristák is tanítottak itt. Az egész központja egy villa volt, egy Nobel-díjas, zsidó származású fizikus, Wigner Jenő családjának villája, aki annak idején elrepült Magyarországról, a villát pedig államosították. A gyerekek fantasztikusak voltak. Még egy mondat, így fogja megérteni, hogy milyenek voltak: az első időben a pesti gimnáziumból kivittük az összes csónakunkat oda, mert nekünk a Mikszáth Kálmán térről kihordani a Dunához borzasztóan fáradságos dolog volt mindig, ha evezni szerettük volna. Kivittük Gödre és onnan indultunk mindig evezni. Egyszer evezési gyakorlatra vittem a saját osztályomat és elmentünk az ABC-be bevásárolni, akkor azt vettük észre, hogy minden polcnál áll egy eladó. Egy idő múlva elkiáltja magát a vezető, hogy ezek nem azok, mehettek a helyetekre. Kiderült, hogy oda jártak lopni a szakmunkásképzős diákok, csak ők nem tudták, hogy most milyen diáktársaság lepi el őket. Aztán egyik évben a szakmai tanulmányi versenyen az első 10 helyéből 9-et megnyertek a mieink.

Ezek szerint meg is nevelődtek közben.

Nem tudom, hogy hogyan, ez nem a mi dolgunk, ezt a Jóisten csinálta.

Azért csak van valamilyen piarista fortély!

Nem tudom, hogy mi az.

Én biztos vagyok benne, hogy több titka is van, ha belegondolunk. Például, amit nagyon sokszor emleget Zoltán atya, hogy együtt éltek a diákokkal, hogy bármikor bemehettek Önökhöz… Sok szerzetes volt még akkor és lehet, hogy napközben szigorú volt tanárként, de délután, este atyaian fogadta.

Így van.

Vagy csak, hogy fiúk-férfiak voltak együtt.

Vagy ami még ennél is sokkal erősebb volt, hogy abban az időben az, hogy kirándulni jártunk a diákjainkkal, általános gyakorlat volt.

Ezt hívják ma élménypedagógiának. Az életre tanítjuk őket, közösséget szervezünk, illetve fejlesztünk.

Pontosan. Pesten nem volt kollégista, de minden hétvégén, szinte minden hétvégén mentünk kirándulni.

Ez gondolom tudatos lépés volt a nevelésben.

Teljesen tudatos volt. Az a kapcsolat, amibe az ember egy számháborúval, egy futballmeccsel került a saját diákjaival, az egészen más, mint az iskolai kapcsolat. Ez lehetett az egyik titok, jól megérezte. De én nem csak ezt csináltam. Próbáltam megtanítani őket arra, hogy sokkal erősebb az, aki állja, nem az aki adja.

Ezt hogyan tanította meg?

Munkával és a sporttal, egyszerűen. Eveztünk, vitorláztunk, kerékpározni jártunk, elkerékpároztam velük Rómába. Ezt biztosan hallotta.

Igen, ez egy nagy piarista hagyomány volt.

A legelső kerékpártúrát Jelenits tanár úr meg én csináltuk, úgy, hogy húszonvalahány diák meg egy pap kíséretében lekerékpároztunk innen Rómába, és addigra odarendeltünk egy másik 25 fős társaságot. Egy hétig együtt laktunk az ottani piaristák által adott helyen. Akik odafele kerékpároztak, azok a tanárokkal visszautaztak, akik odafele utaztak, azok visszakerékpároztak Magyarországra, így egy társaság csak egyszer tekert.

A mai napig tart így?

Hosszú-hosszú évtizedeken át mindig mentünk, mostanában már nincs rá piarista.

Kecskeméten is nagy változásokat éltek át az iskolában, egyre több lett a diák, kevesebb a szerzetes, egyre több hölgy van a tanári karban, koedukált lett az iskola, általános iskola is alakult. Ezeknek a változásoknak milyen előnyeit látja? Egyszerűen a korhoz kellett alkalmazkodni, vagy a fennmaradásért?

Alkalmazkodni kellett a korhoz és a fennmaradásért. Addig, amíg csak egy néhány, 6 vagy 8 egyházi iskola volt, addig lehetett válogatni, de aztán sok egyházi iskola lett.

Akkoriban az elitet képezték?

Ezt is lehet mondani. Kegyelmi időszak volt, ezt csak így tudom mondani. A mi egyháztörténelmünknek és a magyar történelmünknek kegyelmi időszaka volt ez. Jelenits tanár úr mondta annak idején, és én is így érzem, és tapasztalom az életemben, hogy a sarokba szorított ember vagy belepusztul, vagy remekel.

… folytatjuk:    >  következő rész:    2015.12.31.  

Hozzászólások