Tiszta Forrás
2018. december 17.   
Névnap: Lázár, Olimpia

Laudetur Jesus Christus!

Te öntöd a források vizét patakokba, a hegyek közt csörgedeznek.
Inni adsz a mező vadjainak, a szomjas vadszamár merít belőlük.
Az ég madarai partjaikon laknak, az ágak közt zengik énekük.
A hegyeket kamráid vizéből öntözöd, eged gyümölcsével a földet jóltartod.
Füvet nevelsz az állatoknak, és növényeket, hogy az ember jóllakhasson; hogy a földből kenyeret nyerjen. (Zsolt 104.10 – 14.)

De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne." (Jn 4.14)

Jelen van

0 felhasználó
12 látogató

Látogatások

- ma: 494
- tegnap: 960
2015.12.31. 12:15 JóB
Hozzászólások: 0

Beszélgetés Fórián–Szabó Zoltán atyával – 3.

Beszélgetés Fórián–Szabó Zoltán atyával – 3.

A szerkesztő utószava:

Zoltán atya már nem velünk ünnepel szilveszterkor, de lehet, hogy számára eddig sem ünnepléssel teltek az év utolsó napjai. A Karácsony, a szilveszter neki munkát jelentett. Munkát Isten szőlőjében.

Életével példát adott diákjainak, a szentmiséket hallgató híveinek, és mindenkinek, aki ismerte őt.  Végigment azon a tüskékkel szegélyezett, göröngyös úton, amiről Pál apostol is beszélt, amin Jézus Krisztus is járt, és amin a hithű keresztények is zarándokolnak.  Földi szenvedései, sebei már gyémántként ragyognak égi koronáján (sokszor emlegette ezt prédikációiban Jézusra vonatkoztatva: úgy fogalmazott, hogy a földi sebek nem múlnak el a Mennyek Országában sem, de ott gyémántként ragyognak).

 

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

 

Muszáj kihozni a legjobbat, legtöbbet.

Igen. Amikor az összes piarista össze volt szorítva 2 egyházi iskolába, az olyan sarokba szorított helyzet volt, amikor csak remekelni lehetett. Itt Kecskeméten 1953-54-ben a kosárlabda csapatunk megnyerte az országos kosárlabda bajnokságot. Olyan gyerekek, akiknek edzőjük sem volt, csak szerettek kosarazni. Akkor épültek a vitorlásaink. Én nem csak a vitorlásépítésekben voltam benne, hanem a 4 személyes műanyagból készült kenuk építésében. Annak idején kitanultam ennek a technológiáját, üvegszálas polisztirolból készültek sablonra. A diákjaimmal együtt építettem ezeket a csónakokat Budapesten, Kecskeméten pedig Havas és Jelenits tanár úr. Egészen más azokkal a csónakokkal elvinni a diákokat, 30-nál kevesebb diákkal soha életemben nem eveztem. Nem győzi az ember egyedül, átlátni egy 30-as tömeget, ezért mindig vittem magammal a már végzett diákjaimat, akik akkor már egyetemisták voltak. Nekik is óriási tapasztalat volt, hogy ők nevelték a következő generációt. Amit nekem nem hitt el a diák, azt elhitte az idősebbnek egy pillanat alatt. Vagy például: Hortobágyon a 15 éves gyereknek éjszakai őrségben kellett lennie, váltásban. Nem volt semmi különös, de legalább látta az éjszakát, látott csillagot. Néha meg ellopták a csónakokat…

Voltak ilyen beépített akciók is?

Amolyan cserkészakciók, de nem neveztük cserkészetnek soha sem. Az esti ima után az első őr megkapta az én órámat, azt kellett továbbadni óránként. Az utolsó őr az én lábujjamat csavargatta reggel 5-kor, én voltam az utolsó őr. El tudja képzelni azt, hogy ezeknek a pesti diákoknak, akik csirkét csak nejlonzacskóban láttak, micsoda élményanyagot jelentett ez?

Egyszer reggel 4 és 5 között felkeltettek, hogy tanár úr, nagyon érdekes, amit mutatni akarunk, tessék jönni! Az történt, hogy a parton, ahol ki voltunk kötve, ott mellettünk egy anyajuhokból álló nyáj volt, és elkezdtek elleni, de nem volt ott ember körülöttük. Mire felkelt a nap, addigra 10 vagy 12 kisbárány megszületett. Fantasztikus biológia órát tartottunk ott együtt a társasággal. El tudja képzelni, hogy ez a gyerekeknek milyen élmény! Rengeteg ilyen történetet átéltünk. Én csak olyan helyre vittem a diákjaimat, ahova érdemes őket vinni. Nem nagyon vittem soha autóbusszal őket. Kisebb korukban csak vonattal, hátizsákkal. Mondok egy példát: másodikos korukban az rendszeres volt, hogy elvittem őket először Székesfehérvárra, az ottani romokat megnézni, majd onnan vonattal tovább Veszprémbe, utána Zirc, majd fel a Cuha völgyön gyalog, Kőpince forrás, valahol leálltunk táborozni, sátorban alvás, esti mindenféle egyéb. Az egész osztály, kivétel nélkül, aki soha nem aludt azelőtt sátorban, az is. Másnap tovább Pannonhalma, ott minden néznivaló, meccsek az ottani diákokkal, majd Győr és úgy haza. De ez mind bumlizva. Hogy az egésznek legyen fáradsága. Mert a fáradt diák a jó diák.

A viccem az volt, hogy úgy kellene csinálni az autóbuszos kirándulásokat – „kirándúlásokat”, mert az osztálykirándulás a török dúlásoknak a szinonimája – hogy kerék nélküli autóbusz, beülsz, behúzhatod a függönyöket, kártyázhatsz, semmi baj, néha egy magnó bemondja, hogy most kiszállunk, megnézzük ezt a templomot. A diákok visítva tiltakoznak. Jó, maradjatok. Két nap múlva kiszálltok és milyen nagyszerű kirándulás volt! Ezt viccként mondtam el mindig, hogy ez nem cél. Nyáron kivétel nélkül minden osztályomat kivittem Erdélybe.

Az akkoriban komoly szervezést igényelt.

Igen, de győztük. Elsőnek volt nagyon jó, mert akkor felkerestük Kolozsváron, Szervátiusz Jenőt és Ernőt, apa-fia, ők adtak további útvonalat, hogy merre menjünk. Mindig a Tölgyesi szorosba mentünk. Onnan először a Csallóra mentünk fel, aztán onnan Nagyhagymás, Feketehagymás, Egyeskő, a Gyilkos tóhoz és onnan Gyimesbe, mindezt gyalog.

Hol szálltak meg?

Semmi szállás, abban a sátorban aludtunk, amit a hátunkon vittünk, patakban mosdottunk. Legfeljebb ahol medveveszély volt, ott az esztenáknál aludtunk, ott magyarok vannak mindenütt. Minden osztályomat vittem.

Mennyien mentek?

Húsz fölött mindig, és mindig volt velünk idősebb is, meg tanár kolléga is. Ugyanígy vittem a Felvidékre is őket. Nem csak a Madách kúriába, hanem elvittem őket Selmecbányára is. A magyar történelmet így gyorsan megértették. Értékes idő volt, az egész nyarat a diákokkal töltöttem tulajdonképpen. Nem nagyon maradt egy hét sem, hogy a szüleimhez hazajöttem. Mentem az egyik vitorlás túrából a másikba, utána az evezős túra, utána a biciklitúra… Ebből lett a melanóma. Ezt is lehet mondani a végén.

Ön ezt elkötelezetten, belső indíttatásból tette, hivatásból.

Óriási dolgot jelentett nekem, és a diákjaimnak is, akik most visszajönnek 30-40 év után is és hozzák hozzám a gyerekeiket, unokájukat. Mindegyiknek ez a legnagyobb élménye.

Akkor most, amikor szenved a melanóma miatt, ezekre visszagondol.

Ezekre is vissza-visszaemlékszem. Ezek elképesztők, fantasztikus élmények! Még egyet mondok: két hét volt arra, hogy Rómába leérjünk biciklivel. Reggel-este pár órát kellett ahhoz biciklizni, nem kellett sokat. Az elég ahhoz, hogy 100 km-t tudjon menni az ember. Akkor is a jugoszláviai részen sátoroztunk, mert ott még lehetett vad-kempingezni, ahogy átértünk Olaszországba, már nem lehetett. Annyi pénzünk nem volt, hogy kempinget fizessünk, ezért a plébániákra kéredzkedtünk be. Ez Portogruaroban volt, ami Velence és Ravenna között félúton van, a Pó torkolatában, egy kisváros, Kiskunfélegyháza nagyságú. Az ottani plébános befogadott minket, 45 év körüli, jó futballista volt. Magyarországról csak a Mindszenty bíboros nevét, Puskás Öcsi és Papp Laci nevét ismerte, ezen kívül annyit, hogy kommunista ország vagyunk, akkor még a Kádár-korszak volt. Este, amikor a kertje végében főztük a vacsoránkat, odajött a hóna alatt néhány borral, amire Tokaji volt írva. Az ottani Tokaji, mert akkor még volt, az vinkó volt a miénkhez képest, de jó kedvünk lett tőle. Éneklés lett belőle és akkor egyszer csak előállt azzal, hogy énekeljék el neki a diákok a magyarok nemzeti himnuszát, amit a futball-meccsen is szoktak énekelni. Az első meglepetése az volt, hogy felálltak a gyerekek. Nem értette, hogy miért. Kérdezte, hogy miért állnak fel? Én olyan jól nem tudok olaszul, a Jelenits tanár úr, aki velem volt, jól tudott olaszul. Aztán le kellett neki fordítani a himnuszt. Akkor teljesen kiakadt, azt mondta, hogy másnap erről fog prédikálni. Ez egy szombati napon volt, másnap ott voltunk a miséjén, ott álltunk hátul. Fenn a szószéken nagy, mediterrán mozdulatokkal mesélte: „Képzeljétek el híveim, ott azok a magyarok, mennek a pápát meglátogatni. (Nem azért mentünk.) Este befogadtam őket, bort vittem a vacsorájukhoz és éneklés közben mondtam, hogy énekeljék el a magyarok nemzeti himnuszát. Képzeljétek el, ennek a kommunista országnak a nemzeti himnusza egy imádság! És, hogy a nemzeti himnusz az egy imádság, az hagyján, de mi olaszok lennénk, mit kérnénk az Istentől? Gazdagságot és ellenségeink feletti győzelmet. A magyarok is ezt kérik, de első helyen tudjátok-e, hogy mit kérnek? Jókedvet, humort kérnek első helyen. Jól nézzétek meg őket!” Na most, az volt az elképesztő, hogy mi is akkor vettük csak ezt észre.

Igen, mert azt mondják, hogy a magyar népnek betegsége a pesszimizmus.

Igen. Tehát kellett hozzá egy idegen embernek a tekintete, aki egyszer észrevesz olyan értékeket, amit nem is tudunk, hogy a miénk. Már nem is tudjuk. Utána mi elbeszélgettünk, és magunk között mondtuk, hogy leesett volna a szószékből, ha megtudja, hogy nekünk nem ez a himnuszunk, hanem a Boldogasszony Anyánk. Vagyis hogy volt tartalék mélységünk is. Olyan ez, mint amikor a két kamion megy fel a lejtőn. A magyar szegény kamion és mutatja a 3 sebességet. Nekünk ez a himnusz a reformkor csodálatos terméke, amit köszönhetünk a nagyszerű költőnknek, Kölcseynek, és Erkel Ferencnek. De hát ennél háromsebességgel több van nekünk! Na most képzeli, hogy ilyen élményeket… Ilyeneket tudok én magának garmadával mesélni – de nem fogok többet.

Én ráérek!

Egyet még elmondok, na. Minden osztályomat elvittem másodikos korukban Duna-túrára. Ez azt jelentette, hogy Mosonmagyaróvárra felvittük a csónakokat, de úgy, hogy a hátunkon ki a Keleti pályaudvarra, onnan kis kocsikon le a Mosoni Dunára, és onnan indultunk, mindig le egészen Mohácsig, onnan vissza Bajára és onnan hoztuk haza a csónakokat megint vonattal. Éjszaka mindig sátorban aludtunk. Többször véletlenül összefutottunk a nemzetközi Duna-túrával, amin lengyelek, szlovákok, csehek, osztrákok, németek vettek részt, mindenki együtt evezve. Egy vihar kivert bennünket Százhalombatta mellett először, és ezekkel táboroztunk ott, aztán lent, Mohácson is összetalálkoztunk velük. Ami az érdekes volt, hogy az ilyen evezős túrán – maga ezt biztosan nem tudja – de az embernek legjobban kikészülő alkatrésze nem a karja, amivel evez, hanem a feneke.

Én csak egyszer voltam vízitúrán, olyan barna azóta sem voltam.

Feketére sül az ember, de nem ez az érdekes. Hanem, hogy a feneke kikészül az embernek 12 napon keresztül. Feltöri a fenekét, főleg, ha vizes nadrágban ül a deszkán. Lent Mohácson könyörögtek nekem, hogy csináljunk valami mást, mert nem tudnak visszaülni. Mondtam, hogy semmi baj. Elmentünk megnézni a nemzeti gyászhelyet, a mohácsi csatáét. De én sosem voltam ott és fogalmam sem volt arról, hogy az a Dunától 12 km-re van és volt 32 fokos hőség. És mint egy vert had, úgy érkeztünk oda meg a hőségben. Arra a helyre, ahol nem találtunk semmit, csak néhány akácfát, aminek árnyéka sem volt, meg néhány beásott kopjafát. Ott szomorkodtunk éppen, mikor megállt egy elegáns belga luxusautóbusz. Kiszálltak vagy 8-10-en. Kiderült, hogy középiskolai tanárok voltak, fakultatív kirándulás volt nekik, és akiket érdekelt ez a dolog, azok jöttek ide, a többieket máshova vitték. Közülük az egyik, egy francia anyanyelvű belga történelemtanár odajött az én gyerekeimhez, elkezdett velük beszélgetni és érdeklődött – voltak közöttük franciások, én nem tudok franciául. Kikérdezte őket, hogy kik-mik. Teljesen elhűlt, hogy ezek a magyarok, ezek milyenek! Hogy nem a nemzeti győzelmi helyekre hordják el a diákjaikat, hanem lecsónakáznak Mohácsra, aztán kijönnek ide, ráadásul gyalog, 37 fokban ilyen körülmények között. Úgyhogy megfogta a csapatot, besuvasztotta őket ebbe az elegáns autóbuszba, elvitte és megvendégelte az egész társaságot. Utána még éveken keresztül kapcsolatot tartott ezekkel az osztályomba járó diákokkal, meg is hívta őket, meg én nem is tudom pontosan, minden történetet nem tudok. De azt biztosan érti, hogy az, hogy az ő szemükbe mi, magyarok milyenek vagyunk, az ilyen apró marhaságokkal derült ki, például.

Mennyi mindenre rácsodálkozhattak Önök is az útjaik során!

Bizony Erdélyben is! Biztosan érti, hogy nekem nem kellett semmit prédikálnom. Életem első evezős túráját a Marosra vezettem Szászrégentől, már éppen felszenteltek. Amit most mesélek az Kerelőszentpálon volt. Maga erdélyi?

Nem, de ki tudja merre alakul a család, a lányom most megy férjhez egy székely legényhez augusztus 8-án, Csíkszeredában.

Isten áldja! Kerelőszentpál a Haller grófoknak a fészke volt. Ott volt egy gyönyörű, de gépállomásnak használt régi kastély, ott álltunk ki egyszer. Azonnal körbe vett bennünket a helyi fiatalság, és megmutatták az egész falut. De mi tovább eveztünk, mert utunk volt. Este, mikor már megvacsoráztunk és kezdünk vackolódni, hogy lefekszünk, egyszer csak megjelentek. Gyalog utánunk jöttek. Mert a Maros sokat kanyarog, a szárazföldön nem kellett sokat jönni. És akkor én hagytam őket, hogy az ottani tizenévesek meg az én tizenéves fiaim, azok egyszerűen beszélgessenek egymással. Mondok egy példát: az egyik az egy kis magnót hozott, és az enyémek fitymálták, hogy mit hallgatnak. Bergendy vagy ilyesmi magyar együttest hallgattak. Mondták az enyémek, hogy nem ez az igazi, hanem a Pink Floyd. Ezek meg nagy szemekkel rájuk néztek és mondták: Dehát ezek magyarul énekelnek! Most biztosan megérti, hogy énnekem egy szót sem kellett szólni, hagyni kellett, hogy ezek egymással érintkezzenek. Amikor elmentünk Farkaslakára, az is fantasztikus volt. Tele vagyok ilyen történetekkel és nem akarok most már többet mondani, de ezt még elmondom. Farkaslakán ott van az a gyönyörű gránit kő, amit a Szervátiusz készített. Tamási Áron szülőházát néztük meg, akkor még élt Tamási Áron testvére, és az egyik nénje is. Amikor ott voltunk, megjelent egy töpörödött anyóka egy garabóval és töpörödött zöld almákat hozott benne. Mondta, hogy ő hallotta, hogy magyarországi fiúk vannak itt és ezt hozta nekünk. Szóba álltak ezzel az öreg nénivel a gyerekeim. Egy pillanat alatt kiderült, hogy nekik még jegyrendszerük volt akkor, és ahhoz, hogy jegyet kapjon, be kellett volna utazni valami járási székhelyre, ahhoz neki se ereje, se lehetősége. Egy pillanat alatt a garabót úgy kapta vissza, hogy mindjárt egy kiló cukrot kapott bele meg Isten tudja mit, amit mi a hátukon vittük. A könnyein gurulva ment haza. Biztosan érti. Vagy az a kislány, akivel Hidegségben találkoztunk. Teljesen elképesztő! Ott nem volt sátorozó hely, hanem egy sarjún kértünk helyet. Reggel egy 10-12 éves kislány az öcsikéjével jött oda, hogy nem akarnak-e csángó tarisznyát vásárolni. Akartunk. Azért neki haza kell mennie, de jön vissza. Közben már menni akartunk, több mint egy óra elmúlt. Egyszer csak visszaért, 100 lejért adja a tarisznyát. És akkor kis idő múlva visszajön az öcsikéjével megint, hogy az édesanyja kérdezteti, hogy nincs-e valami eladó élelmiszerünk. És hozta azt a 100 lejt. Érti biztosan.

Igen, amikor a szavakon túl megért az ember valamit és megérint. Vagyis megérint és ezért értem.

Pontosan. Ezeknek a fiúknak eltörölhetetlen emléket adott. Nekem a hazaszeretetről nem kellett mesélnem az osztályfőnöki órán. Ha hagytam fent az Egyeskőnél beszélni a turistaház vezetőjét, aki magyar ember volt, vagyis székely, beszélgetni a gyerekekkel, az ezerszer többet ért, hatásában is meg mindenben. De ugyan ez volt a Mikszáth kúriában is a Felvidéken, ahol egy parasztasszony mutatta meg nekünk a kúriát. Tudott olyanokat mondani, amitől eltátották a szájukat a gyerekek.

Azt gondolom, hogy Zoltán atya is ilyen személyiség, aki nagyon sok bölcsességet át tud adni! Nagyon nagy öröm volt számomra látni, milyen lendületesen és mosolyogva mesélt az élményeiről, a diákjairól. Látszik, hogy Ön is sokat kapott a diákjai és ezek által a történetek által.

Rengeteget kaptam tőlük, gazdaggá tették az életemet. Úgy, ahogy volt, mindenestül! A diákjaim szeretete kísér most is. Ezen a héten, szombaton jönnek páran Amerikából éppen. Ezek a történetek messzire vezetnek, nem akarok mesélni most már, mert dicsekvésnek tűnik. Pedig nem az, hanem egyszerű tény, hogy visszajárnak.

Ez is Isten ajándéka. Ön megtette, ami Önön múlott. Van, amit másképp csinálna?

A 35 éves találkozón összegyűjtötték a beírásaimat az ellenőrzőkben, és a beszólásaimat, aranyköpéseimet – még állítólag folyik a gyűjtés. Egy változatot már elküldtek.

Mi is gyűjtjük a családi aranyköpéseket, és azt látom, hogy ezekben az aranyköpésekben benne van az egész életünk. Ezek által még a negatív események is átértékelődtek. Ezek most a kincseink.

Ez velem is így van, pontosan. Például annak idején beleírattam a füzet elejébe: ˝Nehogy a tanár felelés alkalmával feltűnő előnybe kerüljön a diákkal szemben, érdemes a diáknak is elolvasni a tankönyvet.˝ Nem emlékeztem rá, de összegyűjtötték. Háromszor alá kellett húzni, hogy ˝a diáknak is˝.

Ez nagyon jó tanács egyéb élethelyzetekre is, hiszen van mit tanulnunk!

Köszönöm szépen a beszélgetést, Zoltán atya idejét, kedvességét, bölcsességét, mindazt, amit az életével tanít nekünk! Isten áldja meg gazdagon!

Néma Attiláné Ella

Archívum

Hozzászólások

Ide írhatja hozzászólását...
A hozzászóláshoz jelentkezzen be!
Még nem érkezett hozzászólás