2016.01.04. 00:00 JóB

Hozzászólások: 2

Placid atya élete - 3

I. Rákosszentmihály – gyerekkor

A nevem svéd eredetű: Olofsson, ami annyit tesz, Olof fia. Olyan gyakori név Svédországban, mint nálunk a Szabó vagy a Kovács. A család eredete XII. Károly oroszországi hadjáratáig nyúlik vissza. A svéd király 1714-ben Poltavánál elveszítette a csatát, ugyanakkor megtudta, hogy Stockholmban éhínség van. Ezért lóhalálában hazavágtatott. Tizennégy nap alatt tette meg a hosszú utat – meg kell nézni a térképen, micsoda rekord volt ez abban az időben! Megpihent Pesten, és lovat cserélt a mai Veres Pálné utcai iskola helyén levő vendégfogadóban. A kíséretében volt egy Albert Olofsson nevű úr, nem tudni, tábornok-e vagy csicskás, aki Pesten belázasodott. Ezért lemaradt a király seregétől, és később idenősült. Azóta vagyunk itt. A svédek általában evangélikusok, édesapám is az volt. Járt kint Stockholmban, kinyomozta, hogy a család Åland szigetéről származik. Mikor Münchenben voltam, megpróbáltam eljutni Svédországba, de nem volt elég pénzem az utazásra. Csak az egyik barátom jutott el oda. Összeismerkedett egy svéd történelemtanárral, aki így mutatkozott be neki:

– Calle Olofsson vagyok.

– Ez nem lehet igaz, a barátomat éppen így hívják Magyarországon!

A keresztségben Károly, svédül Calle nevet kaptam. Később itthon találkoztam velük, valóban ugyanúgy hívták, mint engem. Félóráig tanította, hogyan kell kiejteni a nevemet. A svédben nem nyomatékos a hangsúly, hanem melodikus, de nem tudtam megtanulni. Úgyhogy csak magyarosan tudom ejteni a nevemet.

Az őseim tehát 1714 óta élnek Magyarországon. Apai nagyapám „grandszenyőr” volt, kapitány a Monarchia flottájának Sophie nevű hajóján. Megvolt a társasága Sidneyben, Washingtonban, Triesztben. Ritkán tartózkodott Magyarországon, – a család Kaposvárott élt –, akkor viszont felélte a felesége négy pesti házát.

Apai nagyanyám korán meghalt. Édesapám, Olofsson Gusztáv nem jött ki a mostohaanyjával, ezért Pestre került egyetemre. Volt egy barátja, báró Barkóczy Sándor államtitkár, aki megrögzött térítő volt. Az ő kedvéért áttért a katolikus hitre. A Krisztinavárosi templomban, ahol Széchenyi István is esküdött, tette le a hitvallást, papíron tehát katolikus volt. A József Nádor Műegyetem építész szakára hívták meg előadónak, ábrázoló geometriát tanított. Korábban Münchenben tanult festészetet. A párizsi világkiállításon több képét bemutatták, de a pavilon leégett, és a képek zöme ott pusztult. A géneket volt honnan örökölnöm. Gyerekkoromban magam is gyerekrajz-pályázatot nyertem, és a növendékévek alatt festettem két kis képet Pannonhalmáról.

Édesapámnak – még a születésem előtt – fegyvergyakorlatra kellett mennie nyáron a trencséni huszárokhoz. Napszúrást kapott. Kilenc hónapig élet-halál között lebegett a bécsi szemklinikán. Azt mondták, ha folytatja a tudományos munkát, megvakul. Ezért középiskolai tanár lett. Ekkor, 42 évesen határozta el, hogy megnősül. Egy barátja mutatta be neki a Dunaföldváron élő, 34 esztendős sógornőjét – ő volt az édesanyám, Reichardt Jusztina.

A család Tolna megyei, anyai nagyanyám nem tudott magyarul, németül beszéltek otthon.

Az anyai nagyapám nem volt gazdag ember, hordóhitelesítő volt a szakmája. Édesanyámék tizenhatan voltak testvérek. A Monarchiában egy ilyen nem gazdag ember is hozományt tudott adni mind a tizenöt lányának! (Mert csak egyetlen fiú volt a családban.) Az édesanyám volt a legkisebb, neki már szinte nem jutott keresztnév: az Anna, Mária, Erzsébet mind elfogyott, így lett Jusztina. Évente csak egy lány mehetett férjhez, mert el kellett készíteni a kelengyét: huszonnégy személyes készletet mindenből. Az volt a szokás, hogy a nászútra a férjezett asszonyok magukkal vitték a még hajadon lányokat, így az édesanyám látta Tátralomnicot, Herkulesfürdőt, Abbáziát, Karlsbardot, minden üdülőhelyét a Monarchiának. A legkisebb lány viszont nem is gondolhatott férjhez menésre, mert a szülőket kellett ellátnia. Nagyapám 93 éves korában halt meg, nagyanyám meg 96 évesen. Az édesanyám addigra 34 éves lett. Ekkor ismerte meg az édesapámat, 1913 májusában. Augusztus 20-án tartották az esküvőt. Dunaföldváron népi vallás a katolikus, így a szüleim mindketten katolikusok voltak.

A hozományból Rákosszentmihályon, ami akkor még nem tartozott Pesthez, vettek egy kis kertes házat. 1914-ben született a nővérem, Jusztina, aki később apáca lett. Kitört az első világháború, az édesapámat behívták katonának a pécsi hadapródiskolába. Anyám lassan leszokott a templomba járásról, mivel két pici gyereke volt. Én 1916. december 23-án születtem. Az 1919-es Tanácsköztársaság idején mindenkinek vörös zászlót kellett kitűznie, de apám azt mondta, az ő házán nem lesz ilyen. A kiutalt vörös zászló anyagából a nővérkémnek varrt piros ruhát az édesanyám.

A háború után édesapám gimnáziumi tanár lett, szolidan, de nagyon harmonikusan éltünk. Elfogadtuk, hogy nálunk egyetlen akarat létezik: az édesapánké. Az édesanyám tündérien tapintatos teremtés. Szegények voltunk, de sohasem éheztünk. Tartottunk kacsát, libát, csirkét, nyulat. A velünk szemben lévő kecske napi fél hozamát megvettük, úgyhogy kecsketejen nőttem fel. Fele annyi ruhám se volt, mint ma egy segédmunkás gyerekének. Ötödikes gimnazista koromban kaptam először új kész ruhát, addig az édesanyám varrt nekem. Nálunk nem létezett olyan, hogy egy gyerek nem eszik meg valamit. Egyedül a nyúlhúst nem szerettem, de anyám ezt tudta, és ügyesen megoldotta, hogy apám észre ne vegye. Ha nyúlvadas volt ebédre, abban mindig akadt egy kis marhahús, ami épp az én tányéromra vándorolt. Mindent meg kellett enni, spenótot, sóskát, sárgarépát. A kelkáposztát és a rizslevest nem szerettem. A fogságban bezzeg káposztát kaptunk megállás nélkül! Mikor hazajöttem, egyszer édesanyám kelkáposztát csinált egy kis rizslevessel. Fogalma sem volt, hogy épp ezt a kettőt nem szeretem. Mikor elmeséltem neki, nagyot nevettünk, de akkor már mindenevő voltam.

Édesanyám és nővérem, aki ugyanazt a ritka keresztnevet kapta, mint ő: Jusztina.

A Jóisten olyan érdekesen rendezte el az életünket. A nővérem hat és fél évesen kezdett el tanulni, magánúton, én meg mellette figyeltem.

– Az a maszat is tud mindent – mondta az édesapám, amikor a tanító vizsgáztatta a nővéremet. így négy és fél évesen letettem az első elemi vizsgát. Nem voltam csodagyerek, csak könnyen tanultam. Mindig fiatalabb voltam másfél évvel a többieknél. Mivel hittanból is kellett vizsgáznom, édesapám tanította a katekizmust. Akkor lett ő igazán katolikus. Előtte csak papíron volt az.

Akkoriban a Tavaszmező utcai gimnáziumban tanított, később a Madáchban. Hévvel járt be Rákosszentmihályról. Pedáns ember volt, nem tűrte a protekciót, ezért nem kerülhettem abba az iskolába, ahol ő dolgozott. Megnézte a térképen, milyen gimnázium van közel az övéhez – ez volt a bencés gimnázium a Baross utca és Rigó utca sarkán. (Ma az Idegennyelvi Továbbképző Központ van ott.) Elment a Kemenes Illéshez, az akkori igazgatóhoz.

– Ugyan már hetvenhat diákot felvettünk – mondta ő –, de magának kolléga úr, megtesszük.

Így lettem a hetvenhetedik. Idejártam nyolc esztendeig, 1925–1933 között. Ez az iskola életem további pályáját is meghatározta.

Az épületet egy kiszuperált székesfővárosi elemi iskolától örököltük, itt működött a nyolcosztályos bencés gimnázium és a rendház. Olyan szűk volt, hogy nem tudtunk egyszerre kimenni az udvarra, de olyan jó híre volt, hogy hatszáz gyerek jelentkezett hetven helyre. A bencés rend jelképes összegért bérelte az intézményt: egy pengőt fizettek a fővárosnak. Ezért nem kaphattuk vissza a rendszerváltozás után, és ezért nincs most bencés gimnázium Budapesten. Szent Benedek Bencés Gimnázium volt a neve, a cserkészcsapaté pedig Czuczor Gergely. Nem volt elitiskola, mindenféle rétegből jártak oda: cipész fia, házmester fia, nemcsak úrigyerekek. Olyan családias hangulat uralkodott, hogy be lehetett menni a klauzúrába a szerzetestanárokhoz. Csupa bencés tanított minket – csak a tornatanár és a rajztanár világi –, egyik nagyobb egyéniség volt, mint a másik. Én igazából nem szerzetes akartam lenni, hanem olyan, mint a tanáraim.

Görögöt, franciát, latint és gyorsírást is tanultam, ez utóbbit Nagy Julián, a matematikatanárom tanította. Nem voltam parlamenti gyorsíró négyszáz szótaggal, de százötven szótagot bírok. Ma is ha készülök egy előadásra, gyorsírással írom le. A matematikatanárom a húszas években egy budapesti reálgimnáziumban azt mondta: a jövő olyan, hogy minden értelmes embernek kell tudni gépelni és autót vezetni – nagyon modern pedagógus volt. Megvett két lerobbant autót, és az udvaron tanultunk vezetni. Gyorsírásban az országos második helyezést érte el az iskola. Az énekkart is ő vezette, előadtuk többek között Kacsoh Pongrác János vitézét. Rengeteg ötlettel rendelkező, invenciózus ember volt. Aero-köröket csinált, propellereket gyártott az egész országnak, huszonhat motorral kísérletezett. A háború után csak két motorja maradt. Akkor kreált egy fűrészgépet: a budai hegyekből behúzott fákat fűrészeltük fel tüzelőnek. A fűrészport, mint mellékterméket összeszedtük, és olajoshordóból meg fűrészporból olyan kályhákat csináltunk, hogy még hőmérő is volt rajta. Ezekbe mind bevonta a gyerekeket, élveztük az alkotás örömét.

Kilencévesen kerültem a bencés gimnáziumba, hévvel jártam be Rákosszentmihályról. 1926-ban a szüleim eladták a kertes házat, annak az árán vettek egy öröklakást a Bartók Béla úton, ahol most is lakom. Innen háromnegyed óráig tartott gyalog az út az iskolába, nem volt villamosbérletem. Édesapám azt mondta, egy fiatalnak ennyi mozgás szükséges. Délben hazajöttem ebédelni, délután pedig vissza a különórákra: cserkészet, kongregáció, önképzőkör, gyorsírás. Egész nap ott tanyáztam, annyira szerettem az iskolánkat.

Édesapám szerint addig kell nyújtózkodni, amíg a takarónk ér. Soha nem vett fel kölcsönt. Cserkésznek elengedett, mert komoly előkészületnek tartotta az életre. A táborért fizetni kellett, de megkerestem azzal, hogy latinra tanítottam a diáktársaimat. Jó érzés volt, hogy a saját pénzemen tudtam táborba menni. 1933-ban volt a magyar cserkészet nagy ünnepe, a világjamboree Gödöllőn. Akkor már rajparancsnok voltam a hárshegyi cserkészparkban. Tekintetes úrnak számítottam mint érettségizett fiatalember, így én fogadhattam a Keleti pályaudvaron az egyik nap a jamboree-re érkező török, a másik nap az egyiptomi cserkészcsoportot. A harmadik nap, július 25-én pedig bevonultam Szent Márton hegyére.

Az iskolát 1949-ben államosították, akkor még a rendház megmaradt. De 1950-ban már azt is elvették. Akkor a matematikatanárunkat meghívták a Műegyetemre – egy olyan iskola tanárát, amelyet feloszlattak! A tornatanárunk, Kaposi Gyula, bronzérmes birkózóbajnok olimpiát nyert 1929-ben. Őt, aki addig csak a bencéseknél tanított, meghívták 1950-ben a Testnevelési Főiskolára.

Voltam-e szerelmes? Egyszer nyolcadikos koromban, egy színdarabban szerelmes diákot kellett játszanom. De nekem nem tetszett a partnerem, akit egy külsős lány alakított. Igazából a húga volt a szebbik, ő tetszett, de nem beszéltem vele két szót sem. Ez amolyan platói szerelem volt.

Érettséginél az volt a bökkenő, hogy túl fiatal voltam. Édesapám elment Pintér Jenő tankerületi főigazgatóhoz, hogy miért éppen az osztályelsőt, vagyis engem nem akarnak érettségire engedni. Végül külön főigazgatói engedéllyel érettségiztem tizenhat és fél évesen. Az osztályfőnököm Szunyogh Xavér Ferenc volt, akinek könyvei jelentek meg. Ő mondta nekünk azt a bölcsességet, amit egy életre megjegyeztem. A Miatyánknál azt a fél mondatot, hogy „Legyen meg a te akaratod” ne értsük félre, mint általában az emberek többsége. Nem azt jelenti, hogy nekem is van akaratom, meg az Istennek is, de bele kell törődnöm az övébe. A tévedés onnan van, hogy Máté evangéliumában két helyen, a hatodik és a huszonhatodik fejezetben is szerepel ez a mondat. A huszonhatodik fejezetben Jézus haláltusájánál mást jelent, mint a hatodikban, amikor arra kérték a tanítványok a Mestert, tanítsa meg őket imádkozni. Akkor mondta el nekik a Miatyánkot. Ott az Isten akarata az emberiség boldogulása volt. Ezért az osztályfőnökünk így magyarázta:

– Csempésszétek oda gondolatban, hogy legyen meg a te „üdvözítő” akaratod.

Ezt sosem felejtettem el, és úgy gondoltam, az Úristennek az az üdvözítő akarata, hogy Pannonhalmára jelentkezzem. Édesapám egy pillanatig nem volt a pályaválasztásom ellen, ahogy a nővéremé ellen sem. Elvitte őt Bécsbe, és átadta az apácafőnöknőnek. Azt vallotta, hogy az Istennel való kapcsolat többlete az életnek. A nővérem 1996-ban, 83 évesen halt meg Pressbaumban, a kolostorban. 1978-ig nem találkozhattam vele, nem kaptam útlevelet, csak egy papírt: „Az Ön kiutazása az állam érdekeit sérti.” Végül mikor már nyugdíjban voltam, meghívó levélre kiutazhattam, így találkoztam a testvéremmel harminchárom év után.

Édesapám 1936-ban ment nyugdíjba. Ízig-vérig pedagógusként egyszerűen összeesett a semmittevéstől. Tipikus tanár volt, előbb az egyetemen, később a gimnáziumban is megadta a módját: kemény mandzsetta, plasztron, fekete ünneplő, keményített ing. Pedáns, akkurátus ember volt, mint Kosztolányi Dezső Aranysárkányának tanárembere. Az a feszültség, ami nap mint nap karban tartotta, nyugdíj után gyomorbajt okozott nála. Éppen Münchenben voltam, a nővérem pedig Bregenzben, a svájci határon. Úgy jöttem haza, hogy meglátogattam őt, akkor öltözött be apácának. Kispapként részt vettem szertartáson, ezért nem ért utol a távirat Münchenben, ahová anyám megírta, hogy édesapám beteg. A távirat mindenhová jött utánam, és megérkeztem anélkül, hogy megkaptam volna. Csak úgy tudtam utazni, hogy kikértem az ösztöndíjamat. De Hegyeshalomnál elfogyott a pénzem. Bementem az állomásfőnökhöz, aki adott kölcsön pénzt, hogy hazajöhessek.

Édesapám akkor még élt. Be kellett vinni az Üllői úti klinikára, ahol az egyik tanítványa volt a főorvos. 1936. július 30-án halt meg. Rettenetes meleg volt aznap. Bementem hozzá reggel a legelső villamossal. Külön szobában feküdt, és zihálva lélegzett, nem lehetett már vele beszélni. Kiszaladtam az Örökimádó templomba misére. Mire visszaértem, meghalt. Így abban a pillanatban nem voltam vele, de érte imádkoztam a templomban. Az a délelőtt egyszerűen kiesett az emlékezetemből. Húszéves voltam, nem volt még gyakorlatom a halálhoz. Arra emlékszem, hogy a Kálvin téren a közlekedési rendőr rámszólt, miért bóklászom az úttesten. Korábban bementem a temetkezési vállalathoz, és feketeszélű zsebkendőt kerestem édesanyámnak, de mindent automatikusan csináltam. Delet harangoztak, mire hazaértem.

Nálunk a családban mindent az édesapám intézett, még azt is akkurátosan előkészítette, kinek kell gyászjelentést küldeni. Augusztus 2-án volt a temetés a Farkasréti temetőben. A Jóisten aznap délelőtt felhőszakadást küldött, hogy a temetésen friss levegő legyen. Édesanyám ugyanis súlyos szívbeteg volt. Annyira, hogy 1927-ben az Új Szent János Kórházból hazaküldték azzal, inkább itthon haljon meg. De ő negyven évvel fölcsúfolta az orvosokat. Vigyázott magára, lepihent, tudta magát kezelni. 86 éves korában halt meg.

A családunk eszményi volt. Mindig az édesapánk akarata érvényesült, ez akkoriban természetes volt. Mi négyen szoros egységet alkottunk. A kommunista érában gyakori vád volt, hogyha a gyerek rájön, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot, csalódik a szüleiben, és összeomlik... Dehogy omlik össze! Hogyan csinálták ezt nálunk? Rákosszentmihályon szuterén is volt. Az egyik hideg télen nem tudták fűteni a szobákat, ezért leköltöztünk a szuterénbe. Karácsonykor viszont nem volt hová rejteni a fát, ezért kiküldtek minket sétálni a ház elé. Ahogy ott keringünk, egyszer csak jön szembe az édesapám, nála vannak a díszek. Azt mondta, itt járt az angyalka, és kéri, segítsünk karácsonyfát díszíteni, mert sok dolga van. Arra is rászoktattak, hogy mi is adjunk ajándékot, rendszerint saját készítésű dolgokat. Úgyhogy nem csalódtunk a szüleinkben. Csodálatos családi életet éltünk, amiért nem győzök hálát adni az Istennek. Hogy a sok megpróbáltatásban később nem roppantam össze, azt a harmonikus gyerekkoromnak is köszönhetem.

----------------------------------------------

Forrás:   Ézsiás Erzsébet:  A hit pajzsa. Olofsson Placid atya élete

Hozzászólások

#2    2016.01.07.   07:28:40   Kriszta

Károly svéd király emlékét őrzik Debrecenben és Zilah-on is.
Debrecen, Zilah. XII. Károly svéd király Erdélyből hazafelé jövet Zilahon és Debrecenben is megszállt, s erről később mindkét városban megemlékeztek .
A Zilahi emléktábla melynek sokak által ismert „párja” Debrecenben a Széchenyi utca elején, őfelsége korabeli szálláshelye, a „Régi Posta” falán látható.

#1    2016.01.07.   07:19:49   Kriszta

(..) "A svéd király 1714-ben Poltavánál elveszítette a csatát, ugyanakkor megtudta, hogy Stockholmban éhínség van. Ezért lóhalálában hazavágtatott. Tizennégy nap alatt tette meg a hosszú utat – meg kell nézni a térképen, micsoda rekord volt ez abban az időben! Megpihent Pesten, és lovat cserélt a mai Veres Pálné utcai iskola helyén levő vendégfogadóban. " (...)