2016.01.08. 16:05 JóB

Hozzászólások: 0

Placid atya élete - 4

II. Pannonhalma – ifjúkor

Tizenhat és fél évesen nem szerzetes akartam lenni, hanem olyan bencéstanár, mint a példaképeim. Pannonhalmán tudtam meg, hogy ezzel együtt szerzetes is leszek. Nem volt olyan megvilágosodásom, mint Szent Pálnak a damaszkuszi úton – őt le kellett bunkóznia az Úristennek, hogy magához térjen. Nekem már ötödikes koromban csiripelték a verebek, hogy pap leszek.

Felvettek. 1933. augusztus 6-án volt a beöltözés. Tizenkilencen vonultunk be, tizenhatan öltöztünk be, és onnan már csak kilencen léptünk át a klérusba. Ez idő alatt beszélni sem szabadott a többiekkel, bele kellett tanulnunk a szerzetesi életbe. Négyen-öten laktunk egy szobában, közös fürdőszobával. Hét év alatt végeztük el a teológiát és a tanárképző főiskolát, én még doktoráltam is. Teológus szerettem volna lenni, de abban az évben választani kellett valamilyen szakot. A generációm úgy utálta a német nyelvet, mint később az oroszt, ezért magyar-francia szakra jelentkeztem.

Hívat a főapát, Kelemen Krizosztom, hogy meghalt két német-szakos tanár, ezért magyar-német szakra kell mennem. Mivel nem beszéltem jól a nyelvet, két szemeszterre kiküldtek Münchenbe. Bencés kollégiumban laktam, és a Ludwig Egyetemre jártam. Ez 1935-ben volt, már Hitler hatalomra jutása után. Nagyon militáns hangulat uralkodott az egyetemen. A reverendám miatt leköptek, és kutyákat uszították rám. Ott láttam először olyan térképet, amelyen Magyarország Németországhoz volt csatolva.

Itthon a második év végén alapvizsgáztunk, a negyedik év végén pedig szakvizsgáztunk. Az első teológiai év nehéz volt, a második könnyebb. Mivel két szemeszterrel elcsúsztam, az egyik legnehezebb tárgy, a dogmatika összefutott a tanárival. Kértem, hogy halaszthassak, de nem engedték. Ezért nem lettem jeles, csak jó. Nagyon elkeseredtem. Mihályi Ernő, a lelkiatyám azzal vigasztalt, hogy amikor Aquinói Szent Tamás odavitte a feszülethez a „Summa teologicá”-ját azzal: „Édes Istenem, ezt hoztam létre, mit szólsz hozzá?”, megszólalt a feszületről Jézus: „Bene scripsisti – Jól írtad ezt, Tamás”. Ha neki jó volt a bene, akkor nekem is legyen jó!

Az utolsó volt a gyakorló év a Trefort utcai iskolában. Budapesten laktunk, a központi szemináriumban, onnan jártunk be az egyetemre. Megérdeklődtem, hogy harmadik szaknak felvehetem-e a bölcseletet. Megengedték. Korniss Gyulához írtam a szakdolgozatot, sikerült levizsgáznom, így magyar-német-bölcselet szakos tanár vagyok. Ezt csak azért csináltam, hogy ne kelljen németet tanítanom. Akkor még nem tudtam, hogy nem tart soká a tanári pályafutásom: mindössze négy és fél évig.

Pannonhalmán úgy készültem, hogy itt a hegy tetején, a világtól elvonulva fogom leélni boldog életemet, mint bencéstanár. De a Jóisten másképp határozott. Sokáig én voltam a bencések között a legfiatalabb, de „kigyógyultam” belőle. Most már én vagyok csaknem a legöregebb a 87 évemmel.

Papszentelésre összesen hárman kerültünk – akkor még volt szelekció. A beöltözés úgy történik, hogy szertartás közben leveszik a vállunkról a zakót:

– Vedd le a régi embert, és – kezembe adják a reverendámat –, vedd fel az új embert, Piacid testvér!

Akkor tudtam meg a nevemet, amelyet ők választottak. Placid Szent Benedek kedves tanítványa volt hét esztendős korától kezdve Montecassinón. Ezért kedvelt név a rendünkben. A bencések úgy vannak, mint egy nagy család: a főapát nevét megkaphatja bárki, de két Piacid nincs egyszerre. Ha meghalok, megörökli valaki a nevemet.

Hetven esztendeje vagyok bencés szerzetes. A mottóm: „Világosíts meg Szentlélekisten, hogy mindent az emberek üdvére tehessek. Ha magamat keresem, alázz meg Uram, de ha Téged hirdetlek, áldj meg, és segíts nagyon!”

Együtt a család a beöltözésem napján, 1933. augusztus 6-án Pannonhalmán

Édesapám festett nekem egy szentképet, rajta Szent Benedek és Szent Placid látható, ez utóbbinak én voltam a modellje. A latin felirat pedig „Ut in omnibus glorificiter Deus.” „Hogy mindenben Isten dicsőítessék” – ez Szent Benedek, a bencés rend alapítója regulájának egy részlete. Az életemben ez az „omnibus” nagyon változatos volt.

Mindjárt a papszentelésem is 1939. június 18-án. A győri püspök szentelt volna minket vasárnap, de szombaton megműtötték vakbélgyulladással. Végigtelefonáltuk a püspökségeket, ki tud minket felszentelni. Grősz püspök úr vállalta Szombathelyen. Elindultunk oda szombaton hárman bencések, a ferenceseknél szálltunk meg éjszakára. Kaptunk egy pici cellát: egy szekrény, egy ágy, egy térdeplő. Másnapra huszonhárman jöttünk össze az ország minden tájáról. Úgyhogy a felszentelés kilenckor kezdődött, és pontosan tizenkettőt harangoztak, mikor újmisés áldást adtunk a híveknek. Sajnos, az édesanyámat már nem tudtam értesíteni, így csak egy nagybátyám volt jelen. Utána elmentünk a püspök úrhoz megköszönni a „beugrást”. Nagyon örült, hogy ennyien voltunk, mert – mint mondta – Jézus az utolsó vacsorán csak tizenegyet szentelt fel, ő meg huszonhármat. Visszamentünk a ferences kolostorba, a cellánkba. Nyitom a szobám ajtaját, hát tele volt tömjénnel, virággal, az asztalon misekönyv, kehely, stóla –a tipikus ferences lelkiség iskolapéldája. Olyan jó volt ezzel kezdeni a papságomat...

1964-ben volt a huszonöt éves papi jubileumom, de akkor még megbélyegzett ember voltam. Titokban kellett ezüstmiséznem, Budapesten erre gondolni sem lehetett. Édesanyám Agyagosszergényben vészelte át a háborút egy rendtársamnál. Ott engem ismertek, egyszer zarándoklatot is vezettem Oslira, a Mária-kegyhelyre. A győri püspöki helynök engedélyét kellett kérni, hogy ott ezüstmisézhessek. Nagy békepap volt, de nem mert nemet mondani, csak azt, hogy ne hirdessék. Faluhelyen azonban semmi sem marad titokban, az emberek már meszelték a házakat a tiszteletemre. Előtte való nap elmentem Pannonhalmára, és a főoltárnál csendben elmondtam az ezüstmisémet. Aztán felültem a vonatra, hogy elutazzam Kapuvárra. (Agyagosszergény félúton van Kapuvár és Petőháza között, nincs vasútállomása.) Csakhogy elaludtam a vonaton. Vitnyéden ébredtem fel. Kutyagoltam visszafelé az országúton, hátha felvesznek. Egyszercsak egy motor állt meg mellettem:

– Tanár úr, hová megy?

– Agyagosszergénybe, az ezüstmisémre.

– Beviszem a pajtásomat előbb, aztán kijövök magáért – mondta a fiatalember.

Úgy is lett, csakhogy nem egyedül jött, hanem három másik motorossal. Így díszkísérettel, dudaszó mellett vonultam be – teljes titokban – a faluba.

Az aranymisém idején, 1989-ben már jobbak voltak a körülmények. Pannonhalmán tarthattam meg ünnepélyes körülmények között. Előtte való vasárnap, éppen Pünkösdkor zarándoklatot vezettem Medjugoréba.

Az aranymisém 1989-ben ugyancsak Pannonhalmán

1999-ben volt a gyémántmisém a Budai Szent Imre templomban. A főapátom engedélyével kisegítek ezen a plébánián, amelyet tizennégy éve visszakaptak a ciszterek. Szívvel-lélekkel együttműködöm velük, immár több mint negyedszázada. Hogy nem egészen sikertelenül, azt az igen jó hangulatú gyémántmisém bizonyította. Pannonhalmának persze ma is varázsa van, ott a hegyen még a levegő is más. Jelenleg 360 diák tanul a bencés gimnáziumban, de a civil tanárok aránya nagyobb, mint a szerzeteseké. Most is csak egyetlen novíciusunk van. Az idős papok otthonában bármikor lenne helyem, de úgy érzem, itt van dolgom, ahol vagyok. Idén, 2004 júniusában lesz a vasmisém.

----------------------------------------------

Forrás:   Ézsiás Erzsébet:  A hit pajzsa. Olofsson Placid atya élete

……………………………………………………

 - Oloffson Placid atya 2008-ban, Lajoskomáromban mesélt a Gulágon túlélt időről, a túlélés szabályairól, életéről:

https://www.youtube.com/watch?v=cJ63GZVlMdc  1:44:43

Hozzászólások