Placid atya élete - 5

III. Komárom–Sopron–Pápa – háború

A felszentelésem után megkaptam a kinevezésemet, mint tartalékos tábori lelkész. Egy évig voltam káplán Győrszentivánban, onnan hívtak be katonának. Hat hét kiképzésre kellett bevonulnom a hadosztály parancsoksághoz, Székesfehérvárra. Mivel már tartalékos főhadnagy voltam, kilógtam a sorból, ezért három nap múlva leszereltek. Behívták viszont hadi szolgálatra a főapát titkárát, Dezsényi Lórántot, a Rómában tanult tudóst. Felajánlottam Kelemen Krizosztomnak, hogy bevonulok helyette, így lettem újra tábori lelkész.

Komáromba kerültem, ahol a katonaság létszáma harmincezer volt. Akkor szerveződött a hadi kórház. Öt iskolát foglaltunk el, kerékpáron jártam misézni. 1941-ben Magyarország még nem volt hadszíntér, de már beléptünk a háborúba. A front egyre közeledett. Meghozták az első, hatnapos sebesülteket. Később rengetegen érkeztek lefagyott végtagokkal. Nem volt altatás, helyi érzéstelenítéssel végeztek mindent. Egy csepeli vasmunkás fiatalember, akinek már nem lehetett megmenteni a lábát, azt kérte, legyek mellette a műtétnél. Próbáltam vele beszélgetni, miközben lefűrészelték a lábát. Utána két mankóval járt, és megtettem szobaparancsnoknak. Jelentenie kellett, ha bementem – katonáéknál vagyunk! Felállt, összecsapta a két mankóját:

– Alázatosan jelentem, főhadnagy úr...

Úgy ültem ott a betegek ágyánál, mint egy pszichológus. Foglalkozni kellett velük, lelkisegély szolgálatot tartani. 1941–42 karácsonyán huszonhárom karácsonyfát díszítettünk, minden kórteremben egyet.

Akkor tanultam meg, hogyan lehet szépen díszíteni a fát pattogatott kukoricával. A társadalom adakozott, a betegek kaptak ajándékot. Volt egy fiatal református lelkész, akkor nősült, ő olvasta fel az evangéliumot, én prédikáltam, az asszony meg kiosztotta a cigarettát, a levelezőlapot, süteményt, amit össze tudtunk gyűjteni.

Egy nagyváradi pincér volt az első halottja a komáromi hadikórháznak. Az első halottra nagyon odafigyeltek. A város összes cigányzenekara eljött muzsikálni, a bőgőt beborították fekete lepellel, és díszmenetben mentünk végig a városon hősi halottnak kijáró tisztelettel. De egyre több lett a halott. Volt, aki flekktífuszban halt meg, azt már csak elkaparták.

Két iskolában állandóan műtöttek. Még én is sorra kerültem egyszer. December 6-a Horthy Miklós névnapja volt. Nem lehetett nem misézni, négy helyen kellett lennem. Egyikről a másikra kerékpárral mentem, ahogy leléptem róla, kitárult a sérvem. Pokoli fájdalom volt. Leinjekcióztak, jegeltek, hogy legalább a karácsonyt végig tudjam csinálni. Ünnep másnapján aztán befeküdtem a sebesültjeim közé. Megműtötték lágyéksérvvel altatás nélkül.

Komáromban tizenegy hónapig voltam, közben Érsekújvárra is átjártunk felállítani a hadikórházat. Ott már nem működtem. Addigra a tábori lelkészségem csúfos véget ért: lefokoztak. A lefokozásom története nem mindennapi. 1942 nagyböjtje után, áldozócsütörtök előtt volt a tiszti kar közös áldozása. Előtte három erkölcsi oktatást kellett tartanom. A magam fiatalságában a szószékről csupa negatív példát soroltam, amelyeket korábban a sebesültjeimtől hallottam. A prédikáció refrénje az volt:

– Az ilyen viselkedés nem öregbíti tiszti becsületünket a legénység előtt.

A harmadik beszédet már nem mondhattam el, mert tizennégy alakulat feljelentett, hogy a tiszti becsületükbe gázoltam. Letartóztattak, Székesfehérvárra vittek, ahol hadbíróság előtt hallgattak ki. Huszonhat példámat kifogásolták, amelyeket név, hely, idő, alakulat megjelölése nélkül mondtam. Tudták, hogy igazam van, de ilyet a Horthy-hadseregben nem lehetett csinálni. A hadbírónak azt mondtam, hajlandó vagyok mind a huszonhat példát név, hely, idő, alakulat pontos megjelölésével a Honvédelmi Minisztérium harmadik ügyosztályának elküldeni. Fenegyerek voltam, lázadó huszonöt évesen. De egy katolikus papot akkor nem lehetett csak úgy elítélni. Az altábornagy felajánlotta, hogy a tizennégy alakulat visszavonja a feljelentését – akkor nincs ügy, engem meg csendben leszerelnek.

– Ha ez megtörténik – mondtam –, akkor én fogom feljelenteni mind a tizennégy alakulatot, hogy a tiszti becsületembe gázoltak.

Végül úgy zárult az ügy, hogy a főapát úr utasítására be kellett tartanom engedelmességi fogadalmamat. Megírtam az altábornagynak, hogy elveim fenntartása mellett rendelkezésére bocsátom a rendfokozatomat. A katonakönyvembe pedig az került, hogy tartalékos honvéd, tehát lefokoztak. Indokul azt hozták fel, hogy „a győzelembe vetett biztos hitet gyengítettem”. Ez az indoklás szemet szúrt egy törzsőrmesternek, aki a Ménesi úti kiegészítő parancsnokságon dolgozott 1955-ben. Oda kellett bevinnem fogság után a katonakönyvemet. Azt tanácsolta, kérjem vissza a rendfokozatomat, erre az indokra a népi demokrácia visszaadja.

– Vigyázzon, – mondtam neki – most jöttem haza a Szovjetunió politikai fogságából. Jobb lesz nekem tartalékos honvédnak maradnom...

Tábori lelkészként 1942-ben.

Itt még tartalékos főhadnagy vagyok

Amikor leszereltek, Sopronban lettem tanár. A bölcselet mellett világnézeti előadásokat tartottam a kapitalizmusról, a fasizmusról, a nemzetiszocializmusról, a keresztény világnézetről. A negyediknek voltam az osztályfőnöke, ide járt a fia a soproni rendőrkapitánynak. A papa megüzente, ha mégegyszer rosszat mondok a szövetségeseinkről, kénytelen lesz engem letartóztatni. Ez már 1944 márciusában volt. Éppen a nemzetiszocializmusról tartottam nem túl szimpatizáló előadást, mikor két napra rá megszálltak minket a németek. Sopronban letartóztatták a rendőrkapitányt, a polgármestert és az állomásparancsnokot. Az evangélikus gimnázium pincéjébe vitték őket, ahol egy német katona állt őrt. Mikor meglátta a reverendámat, csendesen odaköszönt németül:

– Dicsértessék a Jézus Krisztus.

Kiderült, hogy bencés bruder, aki katonai szolgálatot teljesít. Megállapodtunk, hogy nem veszi észre, ha bemegyek a letartóztatottakhoz. Óriási ovációval fogadtak, vittem nekik a híreket. Ott paroláztam a rendőrfőnökkel, aki korábban engem akart letartóztatni.

Soproni tanár koromban 1944-ben.

Akkor még nem sejtettem, hogy fogolyként kerülök ide vissza

Utána Pápára helyezett a rendem. A gimnáziumban volt a katonai kórház, ezért a rendházban tanítottunk, amennyire tudtunk. Akkor már bombáztak. Az óvóhelyünket átadtuk a civil lakosságnak, mi pedig lementünk a templom kriptájába, a kétszáz évvel korábbi rendtársak mellé aludni. Mellettem Legányi Norbert feküdt, a későbbi főapátunk. A rendház előtt vezetett az országút, az oroszok pedig már a szőlőskertekben voltak. Ha jönnek, akkor egyenesen neki az épületnek, amely az út kiszögellésében feküdt. A németek ott ásták be magukat, és várták az orosz tankokat. Szerencsére virágvasárnap előtti délután jött nekik a rendelet: visszavonulni. Így a bencés rendház megmenekült. Addigra már megtanultam annyit oroszul, hogy „monastir” az kolostor. 1945 virágvasárnapján éppen ezt a feliratot szögeztem ki a rendház falára, mikor mögöttem már vonultak az orosz seregek. Elöl a büntetőbrigádok – részeg ázsiai hordák –, akik kikutatták a zsebeimet, még a zsebkendőmet is elvették. A karórámat szerencsére a bokámra kötöttem, így nem vették észre. Akkor már voltak híreink a hódítókról...

1945 augusztusában a főapátom Budapestre helyezett azzal, hogy úgyis pesti gyerek vagyok. Szörnyű állapotok voltak akkor a fővárosban, romok mindenütt, nem járt a villamos, az emberek éheztek. Vidékre mentek batyuzni, és örültek, ha lóhús akadt.

Ugyanabban az iskolában tanítottam, ahol diák voltam: a budapesti bencés gimnáziumban, a Rigó utca 16-ban. 1946 májusában litániákat tartottunk a földszinti kápolnában, amely dugig volt emberekkel. Mintha érezték volna, hogy a Jóistenre nagy szükség van. Az egyik ilyen estén bejön a kapun egy katona, valamelyik diákunk édesapja, aki akkor jött haza a fogságból. Beszaladtam a kápolnába, hogy nagy örömet szeretnék szerezni, – mondtam az illető nevét –, engedjék ki a feleségét és a gyerekét a tömegből, mert az édesapa hazaérkezett. Általános örömujjongás támadt, hogy valaki visszatért a halálból.

Én vagyok a legbencésebb budapesti bencésdiák. Az iskola 1933-as tablóján ott vagyok mint érettségiző, a 1946-os tablón pedig mint érettségiztető tanár. Az írásbelit még én vittem végig a diákokkal, de a szóbelit már nem. A Jóisten másképp rendelkezett.

Forrás: Ézsiás Erzsébet: A hit pajzsa. Olofsson Placid atya élete

……………………………………………………………………………………………………………………………………

- Oloffson Placid atya 2008-ban, Lajoskomáromban mesélt a Gulágon túlélt időről, a túlélés szabályairól, életéről:

https://www.youtube.com/watch?v=cJ63GZVlMdc 1:44:43

- Placid atya (1:13:45)

https://www.youtube.com/watch?v=-zNlD2zSpRs 1:13:45

- Nehézsorsúak 5/14. - Olofsson Károly

https://www.youtube.com/watch?v=LJ7PjMEBDbk 1:14:36

Archívum