Placid atya élete - 6

IV. Budapest, Andrássy út 60. – letartóztatás

Harmadéves koromban panaszkodtam a prefektusomnak, hogy talán nem is akar engem az Isten, mert semmi nehézségem nincs. Könnyebben megy minden, mint a társaimnak. Niszler Teodóz, az igen bölcs elöljáróm csak ennyit mondott:

– Légy türelemmel! Majd jönnek a nehézségek...

Neki lett igaza.

1945-ben Serédi Jusztinián kinevezett a Slachta Margit-féle Szociális Testvérek Társasága egyházi tanácsadójának. Az ő utasítására vettem részt az őszi választásokon. Slachta Margitnak ugyanis volt egy politikai pártja, a Keresztény Női Tábor. A Kisgazdapárt listáján indultak, és százhúszan jöttek be. Százegyedikként én. Megválasztott képviselőként egy percig sem voltam a parlamentben, mert átadtam a mandátumomat. De a választási harcokban aktívan részt vettem – ez lett ellenem a vád a hadbíróságon. A Tripoliszban, a Thököly út–Amerikai út sarkán volt a székhelyünk, és számos gyűlésen beszéltem a programunkról. Mint tudjuk, azokat az őszi választásokat a Kisgazdapárt toronymagasan megnyerte, koalíciós kormány alakult. De én szálka maradtam a kommunisták szemében. Hamar elindult ellenem a sajtóhadjárat.

Akkoriban a Baross utcai bencés rendház második emeletén laktam. A Knézits utcában akkor is egyházi iskola működött, oda hívtak meg előadást tartani a szülőknek 1945 októberében. Késve érkeztem, mert a körúton előttem vonult húsz ember skandálva: „Mindenkinek kenyeret, Mindszentynek kötelet!” Mikor megérkeztem, ezzel az élményemmel kezdtem a beszédet. Másnap a Szabad Nép cikket közölt rólam „Piacid atya beszél a demokráciáról” címmel. Ez volt a nyitánya a sajtótámadásoknak, amelyek hónapokig tartottak. Még nem volt a fordulat éve, de a kommunistáknak már nagy hangjuk volt, övék volt a sajtó. Arról csak sokkal később értesültem, hogy a diákok és a szülők tiltakozó ívet írtak alá az érdekemben, sőt küldöttséget is menesztettek az akkori kultuszminiszterhez, Teleki Gézához, Teleki Pál fiához. Az osztályomban Zsirai Bandi édesapja nehézfogású birkózóbajnok volt, százhúsz kilós. Ő lett a delegáció vezetője. Nem lehetett részrehajlónak minősíteni, mert a fia félévkor háromból bukott. Nagyon komikus lehetett a két ember együtt: az apró miniszter és a szálfaegyenes, óriás apuka. Teleki Géza köztudottan alacsony ember volt, akkor még megtűrték, de mikor Rajk László lett a belügyminiszter, leváltották.

1946 nagyböjtjén lelkigyakorlatot tartottam Csepelen a MADISZ-nak, a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetségnek, az állatorvosi főiskolának és a ciszterci gimnáziumnak. Ez „csípte” a szemüket. Én mindig is lázadó szellem voltam, már a katonaságnál lefokoztak emiatt. Szerintem, ha a szovjetek nem vonnak ki a forgalomból, Rákosi Mátyás biztosan felakasztatott volna.

A főapát úr éppen azért próbált engem Pannonhalmára menteni, hogy ne legyek szem előtt. Pár hétig prefektus voltam a letartóztatásom előtti májusban.

Ahol le akartam élni az életemet: a pannonhalmi bencés kolostor.

Innen hurcoltak el 1946. június 5-én

1946. június 5-én az egyik osztállyal éppen az Aida áriáit hallgattuk meg lemezen. Kilenc óra után elbúcsúztunk, mindenki ment a szobájába, én is. Egyszercsak hallom, hogy jön föl egy autó Szent Márton hegyére – akkor nem jártak arra sokan kocsival. Pannonhalmának saját villanyfejlesztője volt, takarékossági szempontból negyed tízkor kialudtak a fények. Mielőtt kialudt volna, a szobám előtt valaki csőre töltötte a fegyverét. Bejött két fiatalember azzal:

– Házkutatás.

Nekem Pesten, a bencés rendházban volt a szobám, – amit addigra már átkutattak – itt az égadta világon semmim sem volt.

Mutatták a letartóztatási parancsot. Szerzetesként nem mehettem el csak úgy, engedély nélkül, be kellett jelentenem az elöljárómnak. Abban a pillanatban kialudt a villany, és hiába ajánlottam, hogy hozok gyertyát, nem engedtek el maguk mellől. Jöttek szorosan mögöttem a pisztollyal. Akkor felmerült bennem, hogy megtréfálom őket. Pannonhalmán ugyanis a gimnázium harmadik emelete az, ami az apátságban az első. Úgy össze tudtam volna keverni őket, hogy nem ismerik ki magukat. De nem akartam megszökni, nem éreztem bűnösnek magam.

A perjelnek, aki lefekvéshez készülődött, dupla ajtaja volt. A külsőn kopogtattam. Ki se nyitotta, csak a belsőn keresztül mondta, hogy vigyázzak magamra. Olyan hallatlanul naivak voltunk 1946-ban! Hiszen akkor még ritkaság számba ment az egyházi személyek letartóztatása. Beültem a kocsiba, és elindultunk. Sötét éjszaka volt, a Duna mellett megpihent a sofőr. Ott már eszembe jutott, hogy talán meg kellene szökni, de nem lehetett: szorosan mellettem ültek a géppisztolyosok.

Június 6-án hajnali négykor értünk be Budapestre, az Andrássy út 60-ba. Arról persze már tudtam, hogy „gyógyintézet”. Felmentünk az első emeletre, leültettek egy padra, mellettem egy fegyőr. Jellemző a naivitásomra, hogy azt kértem tőle – mivel június első péntekje volt –, engedjen ki hatkor a Bazilikába misézni, és hétre visszajövök. Nem engedett...

Hirtelen senki és semmi lettem – ez volt az egészben a legszörnyűbb. Fiatal korom ellenére már bencéstanár voltam hatvannyolc diákkal, akit megsüvegeltek a szülők. Itt pedig az ember egyik pillanatról a másikra kiszolgáltatott senkivé válik, akivel azt tehetnek, amit akarnak. A cipőfűzőt kiszedték, a derékszíjat és a karórát elvették, a zsebeket kiürítették.

Belöktek egy magánzárkába. Ez most helyre van állítva a Terror Házában, egy rongyos szalmazsákkal a közepén. Üzenem szeretettel a kiállítás rendezőinek, hogy akkor még az sem volt! A puszta földön feküdtem, de nappal még azt sem hagyták. Éjszaka pedig folytak a kihallgatások reflektorfényben. Sose mondták meg, mi a vád.

– Tudja maga nagyon jól, miért van itt – fenyegetőztek.

Az íróasztallámpával a szemembe világítottak. Nem láttam a kihallgatóimat, csak az asztalon a géppisztolyt, a vasrudat, meg a gumicsövet – ez utóbbit kedvelték, mert nem látszott annyira a nyoma. A kihallgatóm azt hazudta, piarista diák volt. Nem hittem el, nem is a saját nevükön szerepeltek. Azt mondtak, amit akartak – ez a pszichikai megtöretés része volt, mint ahogy az is, hogy nem hagytak aludni.

Néha kiengedtek a cellából mosakodni. Akkor tudtam meg, hogy a szomszéd magánzárkában Vesenmayer ül, hazánk német Gauleitere, nem akármilyen társaság!

Egyszer pedig láttam kihallgatásra menet Kiss Szaléz ferences atyát, a Kisgazdapárt alelnökét: vérben fagyva hurcolták végig a folyosón. Később ki is végezték.

Voltak rendes emberek is. Kétszer fordult elő, hogy a kukucskálón belökött egy darab szalonnát az őr:

– A feleségem küldi.

Máig sem tudom, ki volt a jótevőm. Még reverendában voltam, mindenki tudta rólam, hogy katolikus pap vagyok. A katona megszánta a papot. Hogy mit jelentett akkor ott egy darab szalonna, azt nehéz elmondani!

Sétát nem engedélyeztek, csak a többi börtöneimben. Az Andrássy út 60-ban Péter Gábor volt akkor a nagyfőnök, a belügyminiszter pedig Rajk László. Még egy párszor eltemethetik, de akkor sem avatom szentté! Az ő regnálása alatt szüntették meg a vallásos egyesületeket, a cserkészetet, az egyházi iskolákat.

Június 11-én kivételesen küldhettem levelet az édesanyámnak. Ez az apróra összehajtott, megsárgult papírdarab túlélt ötven évet, ma is megvan: „Drága jó Édesanyám, ne nyugtalankodjál, sok-sok Édesanyának volt a fia fogoly, és nem tudtak egymásról sokáig, tán még ma se. Én hiszem, hogy ez nem lesz nálam ugyanígy, lám most is írhattam, s hiszem, máskor is értesülni fogsz hogylétemről... Sose gondoltam volna, milyen nehéz egy pünkösdöt szentmise és szentáldozás nélkül végigélni, de helyette egész nap imádkozom, s higgyétek el, nagyon érdekesen alakul a lelkivilágom, az ilyen nehéz eseményekben csiszolódik egész alázatossá és harmonikussá a lélek.”

Félni nem féltem. Csak szerettem volna megtudni, mi a Jóisten akarata, amelyet számunkra addig a főapát közvetített. De nem ő tartóztatott le, ezért a legnagyobb problémám az volt az Andrássy út 6O-ban, mit akar velem a Jóisten. Meg az, hogy a rendemnek nehogy kárt okozzak. De a bencés rend nem került szóba, személy szerint én voltam a vádlott. Sokat gondoltam idős édesanyámra is, féltem, hogy sírba viszem, hiszen nem börtöntölteléknek nevelt. De úgy éreztem, ha ez az Úristen akarata, nyilván ad neki erőt az elviseléséhez. Nagyon hívő teremtés volt, és végig bízott abban, hogy találkozunk.

Amikor éjszaka pattanásig feszült idegzettel, megállás nélkül kihallgatják az embert, akkor napközben nem tud fennkölt elmélkedéseket produkálni. Ott, a börtönben szerettem meg a szentolvasó imádságát. Volt egy bizonyos megnyugtató mechanizmusa, ahogy az Üdvözlégy Máriákat mondogattam. Állítom, hogy azért maradtam eszemnél, mert minden nap ezt imádkoztam magamban.

Verés eleinte nem volt, de mikor megtalálták a gyorsírásos jegyzeteimet, bevadultak. Azt hitték, titkosírás. Akkor tettlegességre is ragadtatták magukat, magyarul pofoztak. Az egyik jegyzetemnél keresztbe volt írva négy sor, egy divatos ének, a La Paloma szövege, persze nem hitték el. De az igazi verés a szovjeteknél kezdődött.

Nem voltam sokáig az Andrássy út 60-ban – három hétig –, de azért az untig elég volt.

Egyszercsak átvittek a Markó utcai fogházba, amely dugig volt közbűntényesekkel. Bankrablók és gyilkosok között ültem, meghúztam magam a sarokban. De legalább nem voltam egyedül, mint korábban. Másnap felvittek az emeletre, a politikaiak közé. A kétszemélyes cellában hatan szorongtunk. Minden szobának volt egy felelőse, aki vigyázz!-t vezényelt, ha bejött a parancsnok. Az egyik alkalommal úgy elszédültem – nyilván a levegőtlenségtől és a hirtelen mozdulattól –, hogy nekiestem a parancsnoknak, mint egy darab fa. Ő jobban megijedt, mint én...

A kihallgatásomon elém tették egy fiatalember fényképét, de nem ismertem, és ezt meg is mondtam nekik. Állítólag ez a fiú meggyilkolt egy szovjet katonát, és be akarták mérni, milyen kapcsolatom van vele. Monstre összeesküvési pert készítettek elő, amelyben szerepelt egy arisztokrata, egy Horthysta katonatiszt, egy egyetemista, egy pap – ez lettem volna én. Csakhát belőlem nem jött ki egy ekkora összeesküvés, ezért átirányítottak a szovjetekhez, akiknek már nagy gyakorlatuk volt a koncepciós perekben.

A Markóban még a régi fegyházak fegyelme uralkodott: séta a börtönudvaron, mise vasárnap. Kértem a fegyőrt, hadd misézzek én. Azt mondta, meg kell kérdeznie a parancsnokot, de egy nappal korábban „eltávoztam”.

Az Úristennek van humora. Eltelt több mint negyven év. 1989 Pünkösdvasárnapján a Szent Imre templom zarándoklatát vezettem Medjugoréba. Olyan sokan voltak ott magyarok, hogy ketten miséztünk a kápolnában. Nekem azonban csak fehér stólám volt, és pünkösdkor pirosban illik misézni. Kértem a horvát nővérektől, az egyik kinyitott egy szekrényt, kivett egy álomszép miseruhát és stólát széles matyóhímzéssel. Olyan voltam, mint egy karácsonyfa. Szentmise után a magyar társasággal beszélgettünk. A paptársam, akivel miséztem, azt mondta, hallott már rólam. Nem tagadtam, hogy letartóztattak, jártam az Andrássy út 60-ban, a Markóban, majd átadtak a szovjeteknek.

Erre az egyik férfi megkérdezte:

– Mikor tetszett a Markóban lenni?

– 1946 júniusától szeptemberig.

– Akkor én is ott voltam – mondta.

Erre felkaptam a fejem, mert a rabok külön „szakszervezet”. Meg akartam ölelni a rabtársamat, de ő azt mondta:

– Nono.

– Mi az, hogy nono?

– Én smasszer voltam – válaszolta.

Így áldoztattam meg Medjugoréban a Markó utcai fegyőrömet.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Forrás: Ézsiás Erzsébet: A hit pajzsa. Olofsson Placid atya élete

……………………………………………………………………………………………………………………………………