2016.01.21. 19:15 JóB

Hozzászólások: 0

Placid atya élete - 7

V. Vilma királynő út – Conti utca – Sopronkőhida – börtön és ítélet

A Markóból egy lefüggönyözött Opel kocsival átvittek a Vilma királynő út 4-be (ma Városligeti fasor), ahol a szovjet parancsnokság székhelye volt. Ma a villában egy iskola működik, falán emléktábla. Ott vették el tőlem a breviáriumot, amit addig a magyarok meghagytak. A pincében tizennégyen voltunk, köztük három tanítványom a bencés gimnáziumból. Őket röpcédulák terjesztésével vádolták, amelyeket állítólag én szövegeztem. Amikor az egyikük kiszabadult, a kabátjának a válltömésébe rejtettem egy levelet. A rendem és az édesanyám így értesült róla, hogy az oroszoknál vagyok.

Itt már kezdődött a durvább kihallgatás, magyarán ütöttek-vertek. A kihallgatóm egy jó erőben levő tornatanár volt, az asztalán a pisztolya és egy gumicső. A pisztolyát nem használta, de a gumicsővel olyanokat tudott odasózni, hogy nemegyszer leestem a székről. Előfordult, hogy elveszítettem az eszméletemet, akkor visszavittek a cellába. Egyszer mosakodásnál levettem az ingemet, és patkóalakú véraláfutásokat találtam a mellkasomon. Nem emlékeztem rá, mitől kaptam. Kiderült, hogy a tolmácsnőm üvegsarkú cipőjének a nyoma, abban az időben ez volt a női divat. Úgy látszik, mikor elájultam, rajtam táncolt. A kihallgatások ugyanis tolmáccsal zajlottak. Az enyém egy hirtelenszőke, kárpátaljai hölgy volt, Eszternek hívták. Olyan hosszan és kacifántosan káromkodni magyarul előtte senkit sem hallottam! A sors iróniája, hogy később találkoztam vele Lembergben, a láger-elosztóban. Jön szembe a tömegben az én szőke szépségem, integet, és mutatja a kezével, hogy ő is tíz évet kapott.

1946. augusztus elseje vasárnap volt. Ilyenkor szüneteltek a kihallgatások, mert a szovjet tisztek a Balatonra mentek. Egyszer csak nyitják az ajtót, bejön egy magas, jóképű tizedes, és előveszi az új pénzt:

– Ilyen pénz van most Magyarországon – mutatta az első forintot.

Akkor már három hónapja nem tudtunk semmit a külvilágról. Amikor kiment, mondom a többieknek:

– Kár, hogy ez a fiatalember a Szovjetunióban született, ragyogó KALOT-legény lenne belőle!

Abban a pillanatban nyílik újra az ajtó, ugyanaz a fiú jött vissza, és a nevemet mondja. Ahogy kivitt a folyosóra, rögtön az arcomba vágott az irdatlan nagy kulcscsomóval. Az volt a szerencsém, hogy nem folyt ki a szemem, de ömlött belőle a vér. Az aládúcolt folyosón egyik oszloptól a másikig szédelegtem, úgy ütött-rúgott-vert. Aztán visszavitt a cellába, a kübli mellé térdeltetett, és össze kellett tennem a kezem, mintha imádkoznék. Amikor kiment, azt mondták a fogolytársaim:

– Kellett neked KALOT-legény?

Ma sem tudom, mi baja volt velem, hacsak az nem, hogy pap voltam. Ezzel szórakozott vasárnap délelőtt, de ugyanakkor megmutatta nekünk az új forintot. Egy szovjet embert nehéz kiismerni, erre később rájöttem.

Szeptember elején átvittek minket a Conti utcai szovjet börtönbe, ott székelt a hadbíróság. (Most a rendőrség épülete, beszéltem is az emléktábla avatásán.) Soha senki nem látogathatott, nem is tudtak rólam, mintha már nem is éltem volna... Ügyvédem nem volt, még hivatalból kirendelt sem. Azt mondták, annyira világos a bűncselekményem, hogy nem kell ügyvéd!

Tizenhárman voltunk a perben, sokukat akkor láttam először. Hihetetlen hazugságok láttak napvilágot erről a perről a sajtóban és később könyv alakban is.

 Pintér István „Így lett végre rend” című könyvének 1974-es kiadásában van egy fejezet „Placid atya és a Bakonyi-brigád” címmel. Ebben engem összeboronálnak az általam soha nem hallott Bakonyi-brigáddal, Vágh József jezsuitával, akivel később a lágerben találkoztam, valamint két egyetemistával. Mi vezettük állítólag az 1946. június közepén leleplezett összeesküvést. „Mire a rendőrség az egyetemen talált röpcédulák nyomán letartóztatta a fasisztákat, már egy szovjet tiszthelyettes halála terhelte az ellenforradalmi bandák lelkiismeretét” – így a szerző.

Ennél is cifrább Radványi Dezső, (ld. lent) volt ávós őrnagy „Elfogatóparancs” című könyve, amely holt híremet költi. (Kossuth Kiadó, 1968.) „Krimi-verité” című fejezete regénybe illő elbeszélés arról, hogyan hallgatott ki engem az Andrássy út 60-ban, régi diákomnak adva ki magát. Állítólag térdre borultam előtte, sőt beismerő vallomást írtam, amelyből „kiderült, hogy a demokrácia elleni ádáz gyűlöletében arra bíztatta tanítványait, hogy védjék meg a hazát a vörös antikrisztussal szemben... Papi minőségében ő nyugtatta meg az aggodalmaskodókat, hogy tettük nem bűn... Világossá vált: Olofsson Placid nemcsak diákvezér, hanem a nagypolitikához is köze van.” A szerző állítása igazolásául „korabeli dokumentumokat” idéz, ami nem más, mint a magyar sajtó, nevezetesen a párt lapja. Volt tehát egy hivatalos verzió, amelytől nem lehetett eltérni még a hetvenes években sem!

Az igazság ezzel szemben az volt, hogy engem a szovjet büntetőkönyv 58-as paragrafusa 2-es, 8-as és 11 -es pontja alapján ítéltek el. Az 58-as a politikai paragrafus. A 2-es pont: antibolsevista propaganda. Ezt még tagadni sem tudtam. Aki lelkipásztori munkát végzett a háború alatt, arra mind rá lehetett fogni, hogy antibolsevista propagandát folytat. Én nem rózsacsokorral vártam a szovjet tankokat.

8-as pont: terrorcselekmény. Ez már veszélyesebb. Megdöbbentem, mikor meghallottam az indoklást: „tömegmészárlásra uszítottam a hallgatóságot”. Az 1945-ös választási küzdelmek során ugyanis több nyilvános gyűlést tartottam. Abban az időben még volt fegyver az embereknél, és előfordult, hogy egy szovjet katonát lelőttek. Az a másodéves joghallgató, aki most maga is a vádlottak padján ült, állítólag felszólalt egy ilyen gyűlésen. Arra a kérdésére, mi a véleményem a fegyveres harcról, azt válaszoltam:

– Ez nem módszer a kommunizmus leküzdésére.

Ma is ez a véleményem. Egy szovjet katona megölése nem segít. Ezt a válaszomat minősítette a hadbíróság tömegmészárlásra való uszításnak...

A 11-es pont: összeesküvés. Ezt a végén visszavonták, mert csupa olyan emberrel hoztak össze, akiket sosem láttam. Szerintük az az összeesküvés magasiskolája, amikor nem is ismerjük egymást!

Felmerül a kérdés: magyar állampolgárként mi közöm a szovjet büntetőtörvényhez? A magyar törvény ugyanis nem bünteti az antibolsevista propagandát, csak az orosz. Az Ideiglenes kormány elnöke, Dalnoki Miklós Béla azonban még 1945-ben Debrecenben aláírta, hogy kiadja azokat a magyar állampolgárokat, akiket szovjet bíróság elé állítanak. Ez a győztesek törvénye. Vae victis!

Nem haragszom se rá, se a hadbíróságra. Az elnök, Roszinszkij ezredes értelmes ember volt. Az utolsó szó jogán belekapaszkodtam abba, hogy semmi közöm nem volt a nyilas terrorhoz. Tábori lelkész voltam a Horthy hadseregben, de fegyveres szolgálatot nem teljesítettem. Erre azt mondta:

– Értse meg, nekünk nem azokkal van bajunk, akik akkor nyilasok voltak és most kommunisták, hanem azokkal, akik akkor nem voltak nyilasok és most nem kommunisták.

Ezt az érvelést el kellett fogadnom.

Szeptember 8-án és 9-én volt a tárgyalás. Tizenkét emberrel együtt ítéltek el. A jogászhallgató és a műegyetemista ellen az volt a vád, hogy megöltek egy szovjet katonát a Kamaraerdőben. Őket kettőjüket halálra ítélték, és az ítéletet végre is hajtották Sopronkőhidán. A többieket velem együtt a Gulágon letöltendő szabadságvesztésre ítéltek: heten kaptunk tíz évet, a többiek nyolcat.

Olyan naivak voltunk, hogy mosolyogva fogadtuk az ítéletet, egyszerűen nem tudtuk elhinni. Bíztunk a kegyelemben, amit csak a halálraítéltek kérhettek, de ők sem kaptak meg. A fiatalok szülei minden követ megmozgattak. Próbálták lepénzelni a fegyőröket, de nem sikerült. Kibérelték a Conti utcai épülettel szemben levő lakásokat, hogy az ablakból figyelhessék a transzportokat. Tudták, mikor viszik az elítélteket a Szovjetunióba.

Ezt a szentképet, amely Szent Benedeket ábrázolja két tanítványával, Szent Mórral és Szent Placiddal,

az édesapám festette. Az utóbbi modellje én voltam.

De előbb még Sopronkőhidára szállítottak minket november elején. Odafelé menet Petőháza tájékán kidobtam a vonatból egy kis darab papírt. Az édesanyám akkor Agyagosszergényben volt, egy rendtársam rokonainál. A kartonra rávéstem: „Tíz évet kaptam. Placid.” És az édesanyám megkapta az üzenetemet... Csodálatos dolgokra képes a Jóisten!

Épp vasárnap érkeztünk Sopronba, ahol másfél évig tanárkodtam a bencés gimnáziumban. Délelőtt tízkor menetoszlopban vonultunk végig a várkerületen – ez Sopron Váci utcája –, mert arra vitt az út Sopronkőhidára. Elől síppal egy katona, hogy mindenki térjen ki az útból, oldalt gépfegyveres őrök. A diákjaim épp ott sétáltak, és rögtön felismertek a reverendámról:

– Ott megy az osztályfőnök úr!

Később tudtam meg, hogy Slachta Margit, akkor országgyűlési képviselő, járt Sopronkőhidán, és próbált tenni értem valamit. Korábban Esztergomban is tárgyalt Mindszenty prímással a kiszabadításom érdekében.

– Pillanatnyilag a szerzetesrendek és az iskolák működése van megkérdőjelezve, ezért egy emberért nem lehet akciót kezdeményezni – mondta a prímás úr.

Sopronkőhidán éjszaka voltak a kivégzések. Ezeket a zörejekből tudtuk meg. Részleteket olyanoktól hallottunk később, akik kegyelmet kaptak. Az őrök bementek a cellába, rámutattak az illetőre, és rögtön leütötték, hogy ne kiabáljon. A sopronkőhidai erdőben temették el az áldozatokat. Később keresték a sírokat, de nem találták.

Mindegyik börtönömben, így a szovjet fogságban is az volt a legnagyobb problémám, mit akar velem a Jóisten. Nem sietett tudomásomra hozni, mert neki rendelkezésére áll az örökkévalóság. Csak én vagyok ilyen percemberke, hogy azonnal tudni akarom a dolgokat.

A „megvilágosodásom” a Conti utcában kezdődött, de ott még nem vettem észre. Egyedül voltam reverendában. Az oroszok örültek, hogy van egy pópa közöttük, ezért „kitüntetésben” részesültem. Reggeli után – a szárazborsó levest közös lavórból kanalaztuk –, kivittek folyosót mosni és vécét pucolni. Nem valami fényes munka, mert a szovjet ember elítéli a nyugatiak higiéniáját. Ők nem ülnek, hanem állnak a vécére, aztán vagy beletalálnak, vagy nem. De legalább kicsit mozoghattam. Ha találtam egy darab újságot, elolvastam, – akkor zajlott a nürnbergi per –, tudósítottam a többieket a cellában. Mindenféle náció ült: nemcsak magyarok, szovjetek és németek, hanem kínaiak, szaracénok, angolok, amerikaiak – világ proletárjai egyesültek ott. A folyosón jött velem egy géppisztolyos, fiatal katona, aki unta magát, ezért dúdolgatni kezdett. Akkor az Úristen oldalba lökött engem: ha ez a jóember énekel, akkor én is énekelhetek valamit. De a szovjet kísérőm nem ismeri a magyar nóta szövegét, úgyhogy azt is énekelhetem, hogy „egy katolikus pap takarítja itt a folyosót.”

Tudtam, hogy a folyosó végén levő hat cella a halálkamra. Harmincketten várták ott a kivégzésüket. Azt énekeltem hát, hogy „aki a szentgyónását el akarja végezni, bánja meg a bűneit, megadom a feloldozást”. Akkor még mindez latinul volt: „ego te absolvo a peccatis tuis.” Erre kerestem egy magyar nóta dallamát – „Nincs cserepes tanyám, sem szűröm, sem subám” –, és fújtam rá a latin szöveget.

De még akkor sem világosodtam meg. Az Úristennek logikátlanságra kellett kényszeríteni a szovjeteket, hogy én mindent megértsek. Mert csak logikátlanságnak lehet nevezni, hogy egy Budapesten kényszermunkatáborra ítélt rabot sopronkőhidai kerülővel vigyenek a Szovjetunióba. Márpedig bennünket, ezerháromszázunkat előbb Sopronkőhidára vittek. Ott elszedték a ruhánkat, hogy fertőtlenítsék, kaptunk egy vödör vizet és egy dió nagyságú szappant a mosakodáshoz. Ahogy ott állok anyaszült meztelenül, odajön hozzám egy hasonlóan pucér fiatalember, és azt kérdezi:

– Te énekeltél azon a folyosón?

– Én.

– Nem tudod, mit jelentett ez nekünk a halálkamrában! Amikor meghallottuk az éneked, összenéztünk, és elkezdtünk suttogni, milyen csodálatos az Isten! Ha nem tudunk megbékélni a sorsunkkal, nem tudunk megbékélni a géppisztolyos gazemberekkel, akkor legalább Vele béküljünk meg. Attól kezdve megváltozott a légkör a halálkamrában...

Ott, a fertőtlenítőben, lemeztelenített testtel és lélekkel értettem meg, hogy ez az Úristen akarata velem. Én nem diákokat fogok tanítani, ahogy elterveztem. Nekem az lesz a dolgom, hogy tartsam a lelket a fogolytársaimban. Ez volt a hivatásom a lágerben tíz évig. Ezért voltam én a legboldogabb ember az egész Szovjetunióban, mert rám talált az életfeladatom.

----------------------------------------------------------------------------

Forrás:   Ézsiás Erzsébet:  A hit pajzsa. Olofsson Placid atya élete

----------------------------------------------------------------------------

- Oloffson Placid atya 2008-ban, Lajoskomáromban mesélt a Gulágon túlélt időről, a túlélés szabályairól, életéről:

https://www.youtube.com/watch?v=cJ63GZVlMdc  1:44:43

- Placid atya (1:13:45)

https://www.youtube.com/watch?v=-zNlD2zSpRs  1:13:45

- Nehézsorsúak 5/14. - Olofsson Károly

https://www.youtube.com/watch?v=LJ7PjMEBDbk  1:14:36

- Radványi Dezső volt ávós őrnagy

Radványi (Reinitz) Dezső (1922-1998?): síkhurkoló segéd, hat középiskolai osztályt végzett. 1945. január 16-án kezdi szervezni Budapesten az MKP V. kerületi pártszervezetét, majd hamarosan politikai nyomozótiszt. 1946-tól a budapesti kerületek politikai rendészeti osztályának vezetője. 1950-től az ipari elhárítás vezetője. Nevéhez fűződik a STANDARD-ügy vizsgálatának irányítása, amelynek során a letartóztatottakat brutálisan kínozták. 1950 szeptemberében a katonai elhárítási osztályon dolgozott, amikor őt is letartóztatták főnökével, Péter Gáborral együtt. 1954-ben rehabilitálták és visszatért a testületbe. Részt vett az 1956-os forradalom leverésében. 1956-1959 között a BM tanulmányi és módszertani osztályának vezetője. 1959-ben a Magyar Televízióhoz helyezték át, ahol a dokumentumfilm gyártás felelőse volt.

Hozzászólások