Placid atya élete - 8

VI. Potyma, Mordovia, Szovjetunió – Gulág > 1.

„ A kommunistáknál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra – és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunizmus nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így hív: lelkiismeret.

A kommunista eltorzult lélek, egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista. Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása úgy kívánja.” (Szolzsenyicin)

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Tíz év a Szovjetunió munkatáboraiban letöltendő szabadságvesztés – így szólt az ítélet. Akkor persze még nem tudtam, mi az a Gulág. Mozaikszó, a Glavnoje Upravlényije Lágernovo Agyelényije rövidítése. Szolzsenyicin Gulág-szigetcsoportnak nevezi, de Oroszországban senki sem hívta így. 1952-ben együtt raboskodtam a Moszkvai Statisztikai Hivatal egykori igazgatójával, aki úgy tudta: három és fél millió politikai fogoly van a tizenhatezer lágerben. A Szovjetunióban a nagy számok törvénye uralkodik...

1946. karácsonya előtt két nappal indult a transzport Sopronkőhidáról. Nem jelentettek be semmit, az volt a fontos, hogy érezzük: hajszálnál finomabb fonálon lóg az életünk. Marhavagonokba zsúfoltak minket, mint korábban a németek a zsidókat. Tolózárral lezárták, és a tíznapos út során csak háromszor nyitották ki. Akkor kiszállhattunk nyújtózkodni, egyébként olyan szűken voltunk, hogy sem felkelni, sem guggolni nem lehetett. Baromfiudvar-szerű ráccsal volt félbeosztva a vagon, mindkét oldalon felül nyolcan, alul nyolcan. Középen vaskályha, amellett ültek az őrök. A felső részen túl meleg volt, az alsón majd megfagytam. Mire Lembergbe értünk, már mínusz 21 fok volt. Enni hol kaptunk, hol nem, általában csajkában levest. Volt egy luk a vagonban, oda kellett menni a dolgunkat végezni.

Az egyik katona Tatabánya környékén elvette a reverendámat, és adott helyette egy rongyos pufajkát. Egészen addig, tehát a letartóztatásom pillanatától a magyar és szovjet börtöneimen keresztül a transzport indulásáig meghagyták. Később, mikor Mindszenty hercegprímás emlékiratait olvastam, teljesen meghatódtam, olyan szépen írja le, hogyha egy papi embertől elveszik a reverendáját, milyen fájdalmat jelent. Bevallom, nekem a vagonban semmiféle fennkölt gondolatom nem támadt. Csak az, hogy akármit csináltok velem, felszentelt pap vagyok, ezt nem tudjátok levakarni rólam!

1946. december 24-én léptem át a magyar határt – nem önszántamból. Öt órakor megállt a szerelvény Munkácson, és itt meghallottuk a harangszót. Hárman voltunk magyarok egymás mellett a vagonban, fekve mondtuk a szentolvasónak azt a tizedét: „Akit te Szent Szűz a világra hoztál”. Ez volt Magyarországon az utolsó karácsonyom. Előtte való nap töltöttem be a harmincadik életévemet.

Hat nap alatt értünk Lembergbe, az akkori Lvovba. Ott volt a láger-elosztó egy hatalmas iskolakombinátban, ahol legalább harmincezer rab tartózkodott. Több épületben, levegőtlen, bedeszkázott ablakú osztálytermekben helyeztek el minket. Négyszázan szorongtunk egy helyen. Éjszaka csak úgy tudtunk aludni, hogy vezényszóra fordultunk jobbra-balra.

Lembergben egészségügyileg négy kategóriába osztottak bennünket. A legerősebbeket vitték Magadánba, az aranybányába és Narilszkba, a kénbányába. Ezek olyan messze voltak, hogy csak repülővel lehetett megközelíteni. Magadánban mínusz 52 fokban mosták az aranyat, európai ember nem bírta ki azt a klímát! A második csoport Karagandába ment, a szénbányába, vagy az Északi jeges tengerhez. A harmadik kategória – ez voltam én is – fakitermelésre, Moszkvától 900 kilométerre keletre, a Brianszki erdőbe. A negyedik csoport, a leggyengébbek gyárba kerültek. A közegészségügyiek döntötték el, ki hova menjen, klasszikus módszerrel: meztelenül kellett elvonulnunk előttük, és belecsíptek a fenekünkbe. Akinél megmarad az ujjuk nyoma, annak vége. Akinél nem, az mehet dolgozni. Ez csalhatatlan módszer, mert amikor az ember fenekében már nincs rugalmasság, akkor meghal.

Odafelé az úton az egyik szovjet fogolytársamnak megtetszett a félcipőm, amiben még Pannonhalmán letartóztattak. Így mezítláb érkeztem meg a lágerbe mínusz 35 fokos hidegben. Egy törött fazsindelyt próbáltam a lábamra kötni, nem sok sikerrel. Mivel O betűs vagyok, legalább félórát kellett állnom, amíg sorra kerültem. Pokoli kín volt mezítláb állni a havon, mintha tüzes parázs lett volna. Úgy bőgtem, mint egy kölyök. Aztán a barakkban, fölengedés közben is rettenetesen fájt a lábam. Röstelltem a gyengeségemet. Mint katolikus pap nem hagyhattam volna el magam!

Így érkeztem meg 1947. január végén Moszkvától 900 kilométerre keletre, Kujbisev tartományba, Mordovia autonóm köztársaságba. A főváros, Szaranszk tőlünk harminc kilométerre volt, de sosem láttuk. A vonatállomás neve Potyma, Javaszi körzet. Az óriási területen vonat közlekedett egyik lágerből a másikba. Ezen a környéken harminchat láger működött, ötvenkétezer fogollyal. Egyben körülbelül ezerháromszázan voltunk, és ugyanennyi fegyőr a családjával – egész községet alkottak. Azért csereberélték időnként az embereket, hogy ne melegedjenek meg túlságosan, ne ismerjék ki magukat. Hét helyen fordultam meg a tíz év alatt. Amikor odaérkeztem, a harminchat lágerből kettőnek volt áramfejlesztője. Az összes többiben „lucsinki”-vel, fenyőszállal világítottak, ami olyan, mint a fáklya. Mikor tíz év múlva hazajöttem, már mindenütt volt villany. Igaz, Lenin már a század elején megmondta, hogy a szovjet hatalom egyenlő villamosítással, de sokáig tartott a megvalósítása.

Nem Olofsson Piacid voltam, hanem a „876-os nép ellensége”, oroszul „vrag naroda voszjemszot-szjemgyeszat-seszty”. A számozás nem a bőrünkön volt, mint a koncentrációs táborokban, hanem a ruhánkon. Egy katona funérból kifaragott számot mártott klórmész oldatba, rányomta hátul a pufajkámra, és miközben kifehéredett, odaszólt keresetlen közvetlenséggel:

– Maga szerencsés ember!

Nem szóltam semmit, csak végignéztem a rongyaimon, és arra gondoltam, hogy ennél szerencsésebb helyzetet is el tudnék képzelni. De ő megmagyarázta:

– Ocsko.

Ez oroszul pontot jelent, de népies elnevezése is egy kártyajátéknak, a huszonegyesnek. Ha összeadjuk a számaimat, éppen 21 jön ki. A katona nagy kártyás volt, ezért gondolta úgy, hogy szerencsés lehetek. Szerencsés is voltam – túléltem. Nem győzök hálát adni a Jóistennek, hogy a tíz évet komolyabb betegség nélkül vészeltem át. Kiskoromban gyakran volt ízületi gyulladásom. A lágerben meggyógyultam, de ezt a gyógymódot senkinek sem ajánlom! A vattanadrág segített rajtam, ami dunsztkötésként szolgált. Volt még kincstári pufajkánk, vattasapkánk – mindegyiken a megkülönböztető számmal –, kaptunk fatalpú papucsot, később pedig kiszuperált, lyukas katonai bakancsot. Az utolsó időben nagyon kivakaróztunk, akkor már nemezcsizmánk is volt. A rabok belemártották egy vödör vízbe, az ráfagyott, és a jégréteg melegen tartotta a lábat.

Barakkokban voltunk elszállásolva, ötvenen-hatvanan egyben. Mocsaras volt a környék, ha az ujjunkkal megkapartuk a földet, feketekávé-színű vizet találtunk. Nem is volt szabad inni, csak forraltat. A barakkok dúcokra épültek, két-három lépcsőn kellett fölmenni az ingoványos talaj miatt. Rengeteg volt a poloska meg tetű. Az emeletes priccs – igyekeztem mindig fölülre kerülni – tele volt poloskával, forró vízzel kellett lemosni. De a poloskák kinevették ezt a védekezési módszert. A hetes dolga volt a takarítás és a fűtés a kályhában. Meztelenül aludtunk, nem mindig volt takarónk. Ez rab-szabály: alvásnál le kell vetni a felső ruhát, és azzal betakarózni, nem szabad felöltözve maradni!

December végén és január elején nagy hidegek voltak, mínusz 30-35 fok. De jobban lehetett bírni, mint a tenger mellett, ahol nedves hideg volt, nálunk viszont száraz. Csak arra kellett vigyázni, hogy az orrunk ne fehéredjen ki, mert az a fagyás jele. Ha észrevettük, elkezdtük dörzsölni. Hosszú volt a tél. A hó még júniusban is megmaradt, és szeptember második felében már havazott. Gyakorlatilag csak két évszak létezett. Háromszor értem meg az ottani éghajlat legborzalmasabb jelenségét: a vjugát, vagyis a hóvihart. Jön a szél és olyan erővel viszi a havat, hogy a három és fél méter magas kerítésünket teljesen betemeti. Semmit sem lehet látni, a porhó csak úgy száguld. Ilyenkor kötélbe kapaszkodva tudtunk csak eljutni az ebédlőig. Nem tartott soká, utána hetekig ástuk a havat. Egyszer láttam északi fényt is éjjel, mikor kimentem a latrinára. Vérvörös felhők úsztak az égen olyan alacsonyan, hogy akár elérhettem volna őket. Féléber állapotomban arra gondoltam, talán ez a világvége. A fogolytársaim mondták másnap, hogy az északi fénynek vannak ilyen messzire látszó nyúlványai. Másik élményem a hármas szivárvány – itthon ilyen nincs – eső után nyáron. Szép volt a nyírfaerdő is, ahogy zöldellt, csak a kerítés zavarta az esztétikai élvezetet. A nyár könnyebb volt, bár megszoktuk a hideget is. Sok mindent meg lehet szokni. A barakkban fűtöttünk fával, de arra vigyázni kellett, hogy a hátunkat ne tartsuk oda a melegnek, nehogy elkényelmesedjünk. Az volt a cél, hogy edzettek maradjunk. Hiszen dolgoztattak minket – kényszermunkatáborban voltunk!

A Brianszki erdő legkeletibb nyúlványát kellett kitermelnünk. Lombhullató nyírfaerdő volt, legalább ötszáz éves. Olyan nyírfák, hogy hárman alig bírtuk átkarolni. Csak úgy tudták kidönteni, hogy megvágták, az ékbe hasábfákat tettek, meggyújtották, és másnapra kidőlt a fa. Voltak, akik a hatvan méteres nyírfát úgy fűrészelték, hogy ötven centis különbséggel megállapították a dőlési szögét – nem volt gyerekjáték kiszámítani! Apró lovak húzták iparvágányokon a kitermelt fát. A lovakat nem lehetett mínusz 26 fok alatt kivinni, akkor bennünket sem vittek.

A kitermelt fa után jó lett talaj. Akkora répák és krumplik termettek, hogy egy szem elég volt egy brigádnak. Ingyen adták a földet az őröknek művelésre. De azok nem foglalkoztak vele, a szláv ember nem szeret dolgozni. A szovjet fogolytársaim úgy hordtak el egy homokbuckát több részletben, hogy az egyik odadobta a másikhoz, az meg a harmadikhoz. A magyar rab viszont rögtön odalapátolta, ahová kell.

Kilenc óra volt a munkaidő. Az ebédet kihozták utánunk a lovakkal az iparvágányon. Éhen halni nem lehetett, arra vigyáztak. A szójás kenyér tápláló volt és a káposztaleves is, amelyet reggel-délben-este kaptunk. Néha zabkását, zabot adnak a lovaknak is, hogy a szőrük fényes legyen. De valójában éheztünk. Én 42 kilóra fogytam le. Olyan gyengék voltunk, hogy segítettünk egymásnak kimenni a latrinára, ahol csak egy deszka volt. Ha valaki elveszítette az egyensúlyát, beleesett. Ezért tartani kellett egymást, miközben elvégeztük a dolgunkat.

----------------------------------------------------------------------------

Forrás: Ézsiás Erzsébet: A hit pajzsa. Olofsson Placid atya élete

-------------------------------------------------------------- folyt.

Javaszi láger https://hu.wikipedia.org/wiki/Javasz

Alekszandr Szolzsenyicin https://hu.wikipedia.org/wiki/Alekszandr_Iszajevics_Szolzsenyicin

Málenkij Robot l https://www.youtube.com/watch?v=sG7D7eKuZFA 1:28:24

Archívum