Placid atya élete - 9

VI. Potyma, Mordovia, Szovjetunió – Gulág  >  2.

Hatkor keltünk, hóban mosakodtunk. Hat hetenként volt meleg víz és fürdési lehetőség, akkor a ruhánkat is fertőtlenítették. Brigádonként mehettünk reggelizni. Konzervdobozokból csináltunk csajkát, abba merték a 750 gramm káposztalevest. „Cserpák”-nak nevezik azt a merítőedényt, ami ha színültig van, éppen 750 gramm. Amellé kaptunk egész napra 400 gramm kenyeret. Kezdetben buta voltam, és pórul jártam. Evés közben valaki megkocogtatja a vállamat, odanézek, és mire visszafordulok, a kenyéradagom már nincs sehol... A rabok egymástól is loptak. A 12 deka cukrot, amit egy hónapra kaptunk, rögtön meg kellett enni, különben ellopták. Ezt aztán jól megtanultam. Az étkezés a Szovjetunióban szent dolog. Megengedték, hogy aki számolásnál éppen az ebédlőben volt, ott maradjon. Reggeli után vittek minket munkára az erdőbe. A kékparolis fegyőrök a lágerben maradtak, a piros parolisok jöttek velünk. A kettő között volt egy senkiföldje. Minden reggel és este megszámoltak minket. A szovjet ember hangosan olvasni nagyon szeret, írni nem szeret, számolni meg nem tud! Ezért valamelyik értelmes fogolytársunk számolt, a világ legegyszerűbb módjával, ötösével. De amikor egy este már vagy negyedszer nem jött ki a létszám, baj volt. Éjfél után egykor úgy döntöttek, hogy név szerint szólítják a foglyokat. Akkor derült ki, hogy egy ukrán, aki másnap szabadult volna, nincs sehol. Elbújt az egyik barakk alá, nem akart szabadulni. Gyorsan el kellett vinni a lágerből, mert agyonütötték volna a felesleges számolás miatt!

Este bejött a brigád, vacsorára megint zabkása és káposztaleves. Ilyenkor kaptuk a pótlékot, oroszul „depolnitilni”-t a száz százalékon felüli munkáért. A szovjeteknél a dolgozót anyagilag érdekeltté teszik a munkában. Úgy is, hogyha nem dolgozott eleget, nem kapott vacsorát. Ha pedig túlteljesített, akkor 10 dekás kenyeret adtak vagy plusz kását. A köleskását ők mannakásának hívták. Ez kiemelt étel, csak a kórházbarakkban kapni, akárcsak a tehéntőgyet. Ez már húsnak számított, amit tíz év alatt sose láttam. Azelőtt nem ettem tőgyet, de nagyon tápláló. Tejet se kaptunk soha, csak halat, 40 gramm komsza volt az adag. A káposztából sosem csináltak ragut, de a zabot néha beletették a levesbe, akkor kicsit sűrűbb lett. Volt egy értékes táplálékunk: tavasszal az erdőn fakéregből csináltunk edényt, megvágtuk a nyírfa kérgét, és a nedvét az edénykébe felfogtuk. Olyan volt, mint a limonádé, kicsit savanykás, tele vitaminnal. A másik, nálunk ismeretlen növény a cikuta. A petrezselyemhez hasonlít a levele, a gyökere pedig a zellerhez, édeskés ízű és mérgező. Az erdőben találtuk, és akik ettek belőle, szinte azonnal meghaltak.

Se éhséget, se szomjúságot nem éreztem, ezért nem győztem hálálkodni a Jóistennek. Nagy áldás volt az is, hogy a szaglószervem pocsék. Mi magyarok a konyhát szálltuk meg, mert nekünk Rákosi Mátyás nem küldött csomagot. A szovjet és német rabok kaphattak. Takarodó fél tízkor volt, óránk nem lévén egy vasat vertek kalapáccsal, onnan tudtuk, mennyi az idő. Takarodó után nem volt szabad kimenni felöltözve a latrinára, mert azt hihették, szökni akarunk. Ezért még mínusz húsz fokban is trikóban kellett kimenni.

A sok káposztalevestől a lábam olyan lett, mint az elefánté, a szívem nem bírta feldolgozni a vizet. Tromboflebitist kaptam. Ez a betegség a capilláris vérerek gyulladása, megdagad, vörös, a középpontja lila, forró. Ezért külön hálát adtam a Jóistennek, mert ha azt mondom, fáj a térdem, és nem látszik, nem hiszik el. A betegbarakkba nem lehetett akárhogyan bekerülni, ennek megvolt a maga módja. Szovjet orvossal nem találkoztam a tíz év alatt, csak egészségügyi ápolókkal. Az egyik ilyen „medicinszkaja szesztra” beutalt a kórházbarakkba. Vaságyak voltak, kettő egymás mellett, azon feküdtünk hárman, közös pokróccal. Én kerültem középre, orosz volt jobbról is, balról is. Félóra leforgása alatt meghalt mind a kettő. Ott feküdtem közöttük, annyi erőm se volt, hogy kiszálljak az ágyból. A szabály pedig az, hogy halottat két óráig nem mozdítanak. Amikor pedig a tetemeket elviszik, átszúrják a szívüket, nehogy egy élő feküdjön be helyettük. Itt gróf Monte Cristo nem menekülhetett volna meg! A Szovjetunióban ennek hatalmas tradíciója van: már a cári időkben működtek a katorgák. Hivatalosan nem létezett testi fenyítés, de voltak fegyőrök, akik gorombáskodtak. Hivatalos büntetésként a sötétzárka szerepelt, ezt általában munkamegtagadásra adták három, hét vagy tíz napra. Minden lágerben volt egy kis, ablaktalan épület, ahová csak ingben, gatyában lehetett bemenni, majd megfagyott az ember. Azt sem lehetett tudni, éjszaka van-e vagy nappal.

Egyszer magam is büntetőbrigádba kerültem. Mikor festőként dolgoztam, plakátokat csináltam mindenféle felirattal: „Ne dohányozz”, vagy az úttörőknek egy mackót, aki a fogát mossa: „Mindennap moss fogat! ” A mérgező növényt, a cikutát is le kellett rajzolnom. Egyszer kaptam egy olyan szöveget, hogy: „A Vatikán az imperializmus pórázán.” Rólam mindenki tudta, katolikus pap vagyok, nem festhetek ilyet! Elmentem a táborparancsnokhoz, aki azt mondta:

– Ugye, tudja, mi ennek a következménye?

– Tudom.

– Hat hónap büntetőbrigád.

Ez a legnehezebb munka, az úgynevezett „karcsovanyija”: a lefűrészelt fának a gyökerét kell kiásni a földből. De az Úristen megmentett engem, mert mindössze tizenhárom napot dolgoztam a fél esztendő alatt. Akkor kaptam a tromboflebitist, egymás után hatszor. Így telt le a büntetésem, és utána visszakerültem könnyebb munkára.

Válogatott munkahelyeim voltak a tíz év alatt. Napos voltam a barakkban, később a láger tisztaságáért felelős. Varrodában is dolgoztam: ócska pufajkából csináltunk harisnyát. Papucsot is fontam kőrisfa háncsából. Vízben áztattuk a csuklóvastagságú fákat, és foggal próbáltuk letépni a héját, késünk nem volt. A belsejéből kellett fonni. Három pár papucs lett volna a norma naponta, de nekem sose sikerült. Ugyanakkor a zónán kívül a nyolcesztendős gyerekek játszva fonták a papucsot. Az elején a magam értelmiségi lényével olyan voltam, mint egy rakás szerencsétlenség.

De az ötödik évben már ment minden, mint a karikacsapás. Sokáig funérból készült rádióládákat csiszoltam budafoki dörzspapírral. Egy bikát agyon lehetett volna csapni velük, olyan nehezek voltak. A lakózónából egy folyosó vitt a gyárba, annak a végén volt az asztalosműhely. Itt már szabadon mozoghattunk. Akinek csiszolnia kellett, futott, hogy azokat a ládákat válassza ki, amelyeken a legkevesebb a csiszolni való. Mire én a 42 kilómmal odaértem, már csak a legrosszabbak maradtak. Nem tudtam teljesíteni a normát – hat darabot naponta –, így nem kaptam vacsorát. Ekkoriban történt, hogy az ukránokat lerajzoltam, „fotokartocski”-nak hívták ezeket a képeket, és cserébe odaadták a levesüket. Ebből támadt az a félreértés, hogy egy évig festőként dolgozhattam. Ruhagyárban is megfordultam, ahol 1910-es Singer varrógépeket használtak. Olyan öregek voltak, hogy állandóan javítani kellett őket. Katonaruhákat varrtunk, vattakabátot, nadrágot, sapkát, 2500 darabot naponta. A negyvenhét gép éjjel-nappal ment. Szabályos nagyüzem volt. A szabásmintákat rajzoltam a laboratóriumban, a szabászaton pedig a rajzom alapján kifűrészeltek az anyagot. Fél esztendeig dolgoztam itt, akkor tervezőmérnöknek minősítettek át: „inzsenyőr konstruktőr”. Tizenhét méteres munkaasztalt kaptam, és az anyaggazdálkodásért feleltem. Még meg is süvegeltek, mert ha spóroltam az anyaggal, ők kapták a jutalmat.

A legutolsó munkahelyem egy bútorgyár volt. Varrógépen dolgoztam, huzatokat csináltam az ágyakhoz, mert az asztalosmunkához nem értettem. Sokat kellett dolgozni, magas volt a norma. A lágernek önellátónak kellett lennie, a táborparancsnok csak akkor volt kedvenc a felsőbbség szemében.

Nálunk nem voltak járványok, de kétszer beoltottak malária ellen. A hátunkba adták – ezerháromszáz embernek négy tűvel –, ezért az enyém elfertőződött. Hatalmas tályog keletkezett, amit fel kellett vágni. Az egyik fegyőr lánya nővérnek tanult, ő kísérletezett rajtam, érzéstelenítő nélkül. Végül egy fogoly grúz orvos mentett meg. Egyetlenegyszer találtak leprást a lágerben, ilyet még nem láttam a huszadik század közepén! Az első szimptóma a „facies leonis”, az oroszlánarc, a szemöldök kidudorodása. Valóban oroszlánarca lett a betegnek, akit azonnal elvittek.

Öngyilkos nem volt a táborban, az emberekben ilyenkor működik az életösztön. A legnagyobb nyomorúságban sem akarnak elpusztulni, pedig igazán könnyű lett volna. Csak a kerítészónába kell belépni, és rögtön lelövik. A tizenhét méter széles kerítés egy „költemény” volt: csúszóláncon a farkaskutya, utána szántás, aztán elektromos drót, reflektorok éjjel-nappal. Lehetetlen volt megszökni, bár az első időben néhány naiv rab megkísérelte. Ilyen akció 3500 kilométerre a határtól egy olyan országban, ahol az idegent rögtön jelenteni kell, képtelenség. Az egész ország börtön volt, ahonnan nem lehet megszökni. Elfogták és szitává lőtték őket. A holttesteket odarakták véresen a kapu elé elrettentő példának, mellettük kellett elmennünk. Magasiskolája volt ott a börtönvilágnak. Szibériában mindig is voltak lágerek, ahogy Dosztojevszkij és Tolsztoj regényeiből ismerjük. Szolzsenyicint később olvastam. Tőle azt lehetett megtudni, hogy a rabok szállításánál álcázott teherautókat használtak, amelyekre az volt írva: „kenyér”.

Egyszer hat női rabot hoztak az Északi tenger mellől. Akkor láttam emberi arcokat teljesen kivetkőzve önmagukból. Egyetemi hallgatónők voltak, akik Ukrajnában részt vettek a függetlenségi mozgalomban. A 25 éves büntetésüket töltötték, bokájukhoz hegesztve egy öt kilós vasgömb, kopaszra nyírva – ami egy nőnél nem ugyanaz, mint egy férfinál. Országutat építtettek velük fent északon az ötvenes években, mintha száz évvel megállt volna az idő!

Jutalomból vittek el a nők közé egy május elsejei ünnepségen, beszélni nem lehetett velük. A mozielőadás címe: „Vengerszkije melodii”. „Magyar melódiák”, ukrán felirattal. Mint rájöttem, a „Déryné” című magyar film volt, Tolnay Klárival, Gyurkovics Máriával, Sárdy Jánossal, Szabó Sándorral és csupa nagyszerű színésszel. Ilyen csodálatos esemény is történt az életünkben!

Mindent magunk csináltunk, mint Robinson Crusoe, próbáltuk számontartani az idő múlását. Általában tudtuk, hányadika van, milyen hónap, még azt is, mikor szökőév volt. De soha nem szabadott úgy számolni, mennyi van még hátra. Mert azt sosem tudhattuk... Tervezni nem lehetett. A pillanatnak éltünk, mert nem tudtuk, mit hoz a holnap. Tudatosan csinálták a rabtartóink, hogy azt érezzük, hajszálon függ az életünk. A létbizonytalanság volt a legrosszabb. Lehet, hogy a következő pillanatban tarkón lőnek, de az is lehet, hogy megcsókolják a lábunkat.

Édesanyám évekig azt sem tudta, élek-e. A lágerben a kárpátaljai foglyoktól megtudtam, hogy Munkácson a főesperest Sörös Jánosnak hívják, ami ugye magyar név. A Szovjetunión belül lehetett levelezni, ezért oroszul írtam neki egy levelezőlapot. Aláírtam, hogy Placid, pannonhalmi tanár. Ha ő magyar és pap, akkor kisütheti, hogy bencés vagyok. Nem tőle, hanem Strausz Katalin oltáregyleti hölgytől kaptam fél év múlva választ, azzal, hogy János bácsi „kórházba került” – tudtuk, ez mit jelent –, és ő nézte át a leveleket. A nagy Szovjetunióban legveszedelmesebbek a levelek, a noteszek, a címek... Mint később megtudtam, Sörös Jánost 25 év kényszermunkatáborra ítélték, Harangozó Ferenc találkozott is vele a 37-es táborban. Katalin, akivel szabadulásom után találkoztam, írt Pannonhalmára, onnan pedig ment az üzenet édesanyámnak. A levelezés hivatalosan 1954-ben indult meg a Szovjet Vöröskereszt és Vörös Félhold szervezeten, valójában azonban a Szovjet Külügyminisztériumon keresztül.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Forrás:   Ézsiás Erzsébet:  A hit pajzsa. Olofsson Placid atya élete

……………………………………………………………..

Egy keresztút 14 állomása          http://slideplayer.hu/slide/2688633/

Déryné (1951) - részlet               https://www.youtube.com/watch?v=JLnvPUb_5YQ 4:31

Felkelés a Gulágon 1                   https://www.youtube.com/watch?v=DREpo_BTaFE  7:50

Hozzászólások