2016.02.27. 14:00 JóB

Hozzászólások: 0

Placid atya élete - 10

VI. Potyma, Mordovia, Szovjetunió – Gulág  >  3.

Nyolc év telt el, mire az édesanyám megtudta, hogy egyáltalán élek. Hogy bírta ki? A hitével. A rendtársaim mesélték később, ha meglátták az édesanyámat, igyekezték elkerülni, mert biztosak voltak abban, hogy már nem is élek. Ők gondolkodtak reálisan, de az édesanyámnak lett igaza.

1954-ben válthattunk először levelet olyan tábori levelezőlapokon, amelyeknek a második felét letépték, azon jött a válasz. Huszonegyszer írtam, de csak tizenkétszer kaptam választ. Az első két levelemet botor fejjel oroszul írtam.

Először a nővéremnek, – aki, mikor letartóztattak, a Sophianeumban volt apáca –, mert azt sem tudtam, hogy az édesanyám él-e. A válaszból megtudtam, hogy Jusztina testvérem négy éve „vidéken van”, vagyis Ausztriában, ezt a rendtársai írták meg nekem.

Megvannak ezek a régi tábori levelezőlapok, rajtuk cirill betűkkel egy postafiók cím: „Moszkva, SZSZSZR, 5110-33.” Nagyon apró, gyöngybetűkkel írtam, hogy sok szöveg férjen rá. Az egyik dátuma: 1954 Pünkösdje, amely akkor június 6-ára esett – ez nem lehet véletlen, a letartóztatásom évfordulója!

„Drága jó Édesanyám! Meghatódottságtól reszkető kézzel írom nyolc év után első magyar soraimat. Szeretném bennük elküldeni fiúi szívem egy darabkáját, hogy boldoggá melengessem vele a Te sajgó anyai szívedet. Emlékszel, miről beszélgettünk édesapánk halála után? Arról, hogy Te teljesen nyugodt lehetsz, hisz mindent megtettél, amit az élet kívánt Tőled: holtáig kísérted élete útján hitvesedet, gyermekeidet pedig Istennek nevelted... Érzem és tudom, hogy anyai szereteteddel Te mindig mellettem vagy.” És egy másik 1954. szeptember 24-éről: „Nap mint nap mélyebben értem meg Szent Pál szavát. Ha minden gazdagság és tudomány, tehetség és hatalom az enyém lenne, de szeretetem nem volna, semmi sem lennék. És nap mint nap határozottan iparkodom megélni azt, hogy egyetlen letagadhatatlan érték van a világon: a szeretet. Egyetlen értelme és tartalma, törvénye és boldogsága van az életnek: a mindent átölelő szeretet. S gyakorlatilag oly jóleső érzés látni a környezetben is ennek a szeretetnek a csodáit.”

Strausz Katalin kétszer is küldött csomagot Kárpátaljáról, de nem kaptam meg. Előzőleg megkérdezte, mit szeretnék. Egy napszemüveget kértem, mert a hómező vakított a napsütésben, és megengedték a viselését. Ezért elterjedt otthon a hír, hogy megvakultam. Mazsolát is kértem – „izjum” oroszul, – hogy beáztassam, mert az olyan, mint a szőlőlé. Mindezt Katalin megírta az édesanyámnak, aki nem értette a fiát, sose volt ilyen „kívánós”.

A mazsola, pontosabban a szőlő leve a szentmiséhez kellett. Mert nyolc év alatt minden éjjel miséztem – ez külön csodája a Teremtőnek. Megőrzött engem, hogy soha nem vettek észre. Az első két év azért maradt ki, mert ostyát és bort kellett szereznem. A kenyerünk nem volt alkalmas a szentmiséhez a szója miatt. A lengyelek és a litvánok kaptak a csomagban „oplatkát”, mert van egy népszokásuk, amely szerint a családfő karácsonykor ostyafélét nyújt át a családtagoknak a szeretetegység szimbólumaként.

Ez búzából készült, tehát ostyám már volt. Mikor ez elfogyott, az Úristen megint a segítségemre sietett. Megtudtam, hogy a mechanikus brigádban egy ember nem fogadja el a napi 400 gramm kenyeret.

– Megőrültél pajtás, öngyilkos akarsz lenni, nekünk a kenyér életfontosságú tápszer – mondtam neki.

– Hithű zsidó vagyok – válaszolta. – A moszkvai izraelita hitközség küldi nekem a maceszt, mert mi Jom Kippur ünnepe előtt hat héttel kovászos kenyeret nem ehetünk.

– Nem írnál a hitközségnek? Nekem is szükségem lenne maceszre!

Két kiló maceszt kaptam. Egy magyarországi bencés tanár a Szovjetunió lágerében a moszkvai izraelita hitközség maceszával misézik – ez aztán az Úristen csodája!

A borral bajban voltam, mert az őröktől legfeljebb csak vodkát lehetett volna szerezni. Akkor az egyik rabtársam, Páter Leoni olasz jezsuita, aki a Fekete-tengeri olasz matrózkolóniának volt a lelkésze, felvilágosított:

– Magyarországon nem hallottátok, hogy 1942-ben XII. Pius pápa hozott egy rendeletet, amely szerint rendkívüli körülmények között nem szükséges a szentmiséhez kiérlelt bor, csak szőlő leve?

A pápa persze nem a kedvemért hozta a rendeletet, hanem akkor lett Közel-Keleten állami törvény az iszlám, amely üldözte az alkoholt.

A kaukázusi fogolytársaim, a tadzsikok, a grúzok, az örmények mindig kaptak a csomagban egy-két fürt szőlőt – az ott nemzeti eledel, – annak a levét tudtam használni.

A fogságom második évében tehát elkezdtem éjszaka misézni. Rájöttem, ha két pohár vizet megiszom elalvás előtt, akkor felébredek. Az ágyon hason fekve, pucéran, a poloskákat elzavarva miséztem éjjel kettő és három között. Összegyűlni nem lehetett a barakkban, de akik mellettem feküdtek, azok velem imádkoztak. Nem volt ott oltár, csak egy feszület és egy kis terítő. De ez ugyanolyan értékű szentmise volt, mintha a Szent Péter bazilikában lett volna! Megáldoztam és reggel megáldoztattam a fogolytársaimat. Ez hívő embernek nagyon sokat jelent, erősít a nyomorúságban. Nemcsak a mi barakkunkból, hanem az egész lágerből jöttek hozzám áldozni titokban. Találtam egy kis vazelinos dobozt, azt kitisztítottam, és beletettem az oltáriszentséget.

Amikor motozás volt, a dobozt a markomban szorítottam, nem vették észre. Örökké motozás volt, pedig semmink sem volt. A legtöbben alaposan csinálták. A fegyőrök ugyanis rosszul voltak fizetve, és prémiumot kaptak minden szabálytalanságért. A fogolytársaim alumíniumból készítettek egy icipici keresztet, amit a nyakamban akasztva hordtam. Ugyancsak tőlük kaptam egy feszületet, amit hazahoztam emlékbe.

Kézzel faragott kereszt, amelyet a málenkij robotra elhurcolt Mészáros Magda készített (a Terror Háza Múzeum gyűjteményéből)

 Egy kecskeméti, református fiatalember faragta nekem, igazi műremek! Talált egy vaslemezt, azt három hónapig csiszolta kővel, hogy kése legyen. Aztán egy darab mordoviai nyírfából kifaragta a feszületet, közel négy hónapig dolgozott rajta titokban. Az áldoztató kelyhet az esztergályos műhelyben fusiztak nekem. A terítőt egy ukrántól kaptam. Annyiszor mostam, hogy az volt a legtisztább ruha a lágerben, de most a Terror Házában, a Gulág-teremben olyan szürkének látszik.

Az Úristen még azt a csodát is megtette, hogy női rabokat tudtam áldoztatni. Férfitábor voltunk, de a ruhagyárban együtt dolgoztam ezerháromszáz női rabbal. Reggel a munkába először mentek a férfiak, utánuk a nők. Este fordítva: először jöttek haza a nők és utána mi, hogy ne találkozhassunk. December egyik napján, a kapu mellett áll egy fogolytársunk, és oroszul kérdezi:

– Van-e köztetek magyar?

Jelentkeztem. Kiderült, hogy ő is magyar ember, Munkács városának tiszti főorvosa. Éppen tíz évi büntetését töltötte. Amikor Kárpátalja újra Szovjetunió lett, ő szerelemből ottmaradt, és feleségül vette a munkácsi kórház orvosnőjét. Vállalta érte, hogy a Harcos Ateista Szövetség főtitkára lesz. A letartóztatása után tudta meg, hogy az az asszony, akit ő mindennél jobban imádott, elvált tőle – egy politikai rabtól ott a beleegyezése nélkül is el lehet válni –, és hozzáment a legjobb barátjához. Ezért rossz lelkiállapotban volt. Annyira összebarátkoztunk, hogy karácsonykor megáldoztattam őt, a harcos ateistát. Azért küldték a lágerbe, hogy a munkásnők szemét vizsgálja. Mivel szabad bejárása volt a női barakkba, megismerte Mária nővért, a bazilita nővért Kárpátaljáról. Mi hárman kitaláltuk, hogy aki a nők közül gyónni, áldozni szeretne, az este álljon a fa alá. Mikor bejöttem a munkából, odamentem a palánkhoz, és annyi feloldozást adtam latinul, ahányan csak voltak. Éjszaka miséztem, és másnap reggel az orvossal elküldtem nekik az oltáriszentséget gyógyszeres papírba csomagolva. A női raboknak ez óriási dolog volt, hiszen sosem láttak papot. Nekünk, férfiaknak mindig volt papunk, püspökünk: protestánsok, görögkatolikusok, ortodoxok. Teljes egyházi gyülekezet volt a lágerben.

Másik csodája az Úristennek, hogy ez az orvos általában egy hétig volt egy lágerben, de nálunk ott felejtették április végéig. S addig becsülettel vitte a szentostyát a női raboknak. Május elsején azonban már nem volt ott. Május közepén viszont tizenkét női rab érkezett a tőlünk hatezer kilométerre levő táborból, egy ottani ruhagyárból tapasztalatcserére. Kinéztem magamnak egy fiatalabb, fehérorosz nőt. Megkérdeztem, elvinne-e Mária nővérnek egy levelet. Azt gondolta persze, hogy szerelmeslevél. Az elsőbe még nem mertem betenni az oltáriszentséget, de megszerveztük ezt is. Így még további két hétig minden nap tudtam táv-áldoztatni.

Augusztus 11-én viszont engem szállítottak el. Ezt a női láger raktárosnője, aki lengyel volt, előző este megtudta, és végigvitte a nőknél a hírt, mint a véres kardot:

– Az atya elmegy!

Nem tudtam semmit, mert külső munkán voltam. Mikor bejöttem, a nők már ott álltak a fa alatt, a női láger kapuja mellett. Éppen egy olyan sztársina volt szolgálatban, akit korábbról ismertem. Mivel teológiailag képzett vagyok, és tudok bűn nélkül füllenteni, azt mondtam neki, ott vannak a honfitársaim, hadd búcsúzzam el tőlük. A mennyországban mindenki a honfitársam... Nem engedte meg, de távolabb ment. Erre odaléptem az asszonyokhoz. Gyónásról nem lehetett szó ilyen rövid idő alatt, de mindenki megbánta a bűneit, és általános feloldozást adtam. Éjszaka még miséztem, és amennyi szentostyát csak tudtam, a megmaradt gyógyszeres papírokba csomagoltam. Reggel ötkor odavezényeltek minket a kapu előtti senkiföldjére. Ahogy ott állunk, látom ám, hogy Mária nővér ébresztő előtt – ami tilos volt, mert szökési kísérletnek minősült! – valamit beszél az őrséggel, és jön felém. Az asszonyok éjszaka kihímeztek egy fehér kendőt a monogramommal: O.P. Ezt a zsebkendőt csúsztatta oda nekem, én pedig ugyanazzal a mozdulattal átadtam neki a becsomagolt oltáriszentséget. Ezek olyan csodálatos pillanatok, amelyeket csak a Jóisten tud teremteni!

Sztálin halála után már elkanászodtam, és vasárnap nappal is miséztem. Az egyik őrbrigád a létszámellenőrzés után átadta a szolgálatot a másiknak, és mivel ők a számolásban nem jeleskedtek, ez néha eltartott egy óráig is. Ez alatt az óra alatt nem volt fegyőr a lágerben. 1954 Húsvétvasárnapján, ami ott munkanap volt, azt találtam ki, hogy hajnali ötkor összejövünk a kultúrteremben, és húsvéti szentmisét tartunk. Ébresztő előtt tilos volt felöltözve kimenni, ezért hónunk alatt hoztuk a ruhát. A fogolytársaim fából esztergályoztak színes, piros-fehér-zöld vázákat, és az erdőből hoztak barkát. Kis magyar hangulat támadt. Már éppen készítem elő az oltárt, mikor egyszer csak nyílik az ajtó, és bejön két fegyőr. Hirtelen ötlettől vezérelve ékes orosz nyelven azt mondtam nekik:

– A lehető legjobbkor jöttek, vegyenek részt a húsvéti szentmisén! Krisztus feltámadt!

Oroszul: „Krisztosz voszkresz!” Amire a válasz: „Valóban feltámadt!”, oroszul: „Voisztinu voszkresz!” Ez a leggyakoribb köszöntés húsvétkor Oroszországban, olyan, mint nálunk az Adjon Isten. Az idősebb rá is válaszolta, hogy „Voisztinu voszkresz!”

– Az ellenőrző utunkat folytatnunk kell, de nagyon hangosan ne énekeljenek! – mondták és kimentek.

Napokig vártuk a büntetést: több mint húsz magyar ébresztő előtt összejött, ez akkora vétség, amit nem lehet büntetlenül hagyni. Ezért az „összeesküvésért” a rosszul fizetett fegyőrök legalább három hónapnyi fizetést kaptak volna! Eltelik két nap, három nap. Egy hét múlva ortodox húsvét. Egy román pópa énekelt a barakk sarkában a vallásos ortodoxoknak. Elkapták őket és sötétzárkába vitték, a pópát pedig másik lágerbe. Velünk egy hónap után sem történt semmi.

Németh Sándor fogolytársunk, aki saját bevallása szerint 1916-ban látott utoljára templomot, amikor megkeresztelték, odajön hozzám:

– Atya, ezt magyarázd meg Isten nélkül!

– Én már rég leszoktam arról, hogy valamit Isten nélkül magyarázzak. De hogy ezt éppen te mondod, ennél nagyobb örömet nem szerezhettél!

A hajunk szála sem görbült meg. Az Úristen nem engedte, hogy feljelentsenek.

Az, hogy nyolc éven keresztül sikerült miséznem, segített megőrizni a derűt. Azt mondták a szovjet fegyőrök, nem is vagyok igazi pap, mert nincs szakállam és mindig mosolygok. Ők a pópákhoz, a „bátyuskákhoz” voltak szokva. Én viszont egyszerű ember voltam, közel a hívekhez. Nekem nem lehetett összeroppannom, mert akkor ott a kereszténység roppan össze.

-------------------------------------------------------------------------------------

Forrás:   Ézsiás Erzsébet:  A hit pajzsa. Olofsson Placid atya élete

-------------------------------------------------------------------------------------

 A Sophianum  épületének története:      

  https://btk.ppke.hu/uploads/articles/12086/file/Sophi_TABL%C3%93K_v06_net.pdf

Élet a Sophianumban :                             

  http://www.tani-tani.info/a_termeszetes_es_az_epitett

Felkelés a Gulágon 2 :                            

  https://www.youtube.com/watch?v=a8P3mQ3MZ1s  7:21

Hozzászólások