Placid atya élete - 11

VII. Gulág – őrök és foglyok > 1.

A lágerparancsnokok aránylag rendesek voltak. Tudták, hogy élet-halál urai, és ezt mi elfogadtuk. Az egyik lágerben a pékség vezetőjének hiányzott a jobb keze tőből, itt hagyta Budapesten, a Gellért téren. Ezért gyűlölte a magyarokat. Volt egy tizenhat éves kislánya, akit imádott. Egy nyári zivatarnál a gyerek vezetékes rádió mellett ült, belevágott a villám és meghalt. Hogy valami emléke legyen, hozott egy rossz minőségű igazolványképet, fessem le: tündérszép hölgyet varázsoltam.

Éjszaka dolgoztam a kultúrteremben mécses mellett. Fel nem tételeztem volna erről a gyűlölködő emberről, hogy milyen tapintatos. Ő volt az ügyeletes éjszaka, de nem jött be, csak ledörgölte a jégvirágot az ablakról, onnan figyelt. Az őröknek szoktak vetítéseket tartani, egyszer megkérdeztem tőle, milyen filmet látott.

– Valami muzsikusról, Mazarról szólt – mondta.

Ez volt a híres Mozart-film.

Egy őrnagy volt a kultúrfelelős abban a lágerben, ahol plakátfestő voltam. Egyszer nagyon morgott, kérdeztem, mi baja.

– Megbetegedett a kislányom, és nem adtak kocsit, hogy bevihessem Szaranszkba.

– Sokat evett a leányka? – kérdeztem.

– Igen.

Január eleje volt, az ortodox karácsonyt ünnepelték.

Amikor a hazafelé tartó szerelvényre felszálltunk, ez az őrnagy kedvesen odahívott magához:

– Azt kérem, ha véleményt kell mondania rólunk, ne felejtse el, hogy én magával mindig jóban voltam.

– Ilyen agyaglábakon áll a nagy Szovjetunió? – gondoltam, de megígértem neki.

Harminchat láger volt a körzetünkben, a 19-es mellett a büntetőzóna. Akiket nem volt elég sötétzárkával büntetni, azokat oda vitték. Egyszer engem is. Állítólag összeesküvést szerveztem azzal, hogy esténként a fiatal fogolytársaim körülálltak, és beszélgettünk. Egy szerelvény végigjárta az összes lágert, begyűjtötte a büntetendőket, voltunk vagy hatvanan. Nem szeretek tolakodni, a sor végén álltam, amikor megérkeztünk. A táborparancsnok, egy jóindulatú fiatal főhadnagy odaintett magához:

– Kak professzia? Mi a foglalkozása?

Mellettem egy lengyel, aki tudta, hogy rajzolok, azt válaszolta:

– Hudozsnyik. Festő.

– Milyen? – kérdezte a parancsnok.

– Portretyiszt – mondtam.

Ez volt a szerencsém, mert egy pillanatig nem voltam a büntetőzónában. Jött másnap a táborparancsnok a tisztjeivel, hogy fessem le. Hozott egy tizenkét tubusból álló festékkészletet és egy dobozfedelet. Teljesen kétségbeestem. Olajjal sosem dolgoztam, csak vízfestékkel. Palettám sem volt, de a szovjet ember találékony. Végül is ablaküvegre nyomtam ki a festékeket. Ecset is kellett. Addigra már tudtam a borz nevét oroszul, az ecsethez borzszőr kellene, de mivel nem találtak, kecskefarokból készült. Most már volt ecsetem, festékem, papundeklim – el kellett kezdenem festeni. Mögöttem álltak a többiek és figyeltek. Állandóan kértem a parancsnokot, hogy ne bóbiskoljon el, hanem tartsa a fejét, és ettől megjött az önbizalmam. Miután már egy órát ült nekem, annyira kifáradt, hogy meg se látta, mi van a képen. Másnap aztán iparkodtam kijavítani, egész használható lett. Kínjában az ember mindent megtanul.

Baranovnak hívták azt a fegyőrt, akit nem szerettünk, mert örökké motozott és gorombáskodott. Az egyik litván fogolytársunk csomagot kapott. Úgy tudták meg a címét, hogy a gazdasági irodában az őrök feleségei dolgoztak – velük beszélő viszonyban voltunk –, egyikük megírta a litván családjának. Nagy ribillió támadt. Behívták a foglyot a parancsnokságra, de nem árulta el a fehérnépet, ehelyett azt mondta: Baranovtól tudták meg a címét. Büntetésből a fegyőrt a konyhára küldték krumplit pucolni. Amikor visszakerült hozzánk, nagyon jámbor lett!

Egy szamojéd csomagban kapott egy üveg fókazsírt. Nem vette le a szájáról, míg ki nem itta, a saját szememmel láttam. Attól féltem, hogy belepusztul, de kutya baja sem lett. Egyszer viszont az egyik ukrán kapott csomagban négy keménytojást. Olyan éhes volt, hogy egyszerre megette – és reggelre meghalt.

Zsuliknak hívták a „láger krémjét”, a felső tízezert. Voltak közöttük valódi gazemberek is. Egy huszonháromszoros szovjet gyilkos, aki az utolsó hat gyilkosságát már a lágerben követte el, szeretett mellettem ülni. Kérte, hogy a tükre hátoldalára fessek valamit. Egy huszonháromszoros gyilkosnak nem mertem nemet mondani, ezért festettem rá egy női képmást. Viszonzásul azt mondta:

– Szeretném neked megköszönni, de semmim sincs. Tudod mit, ha téged valaki bántani akarna, szólj nekem!

Így lett saját testőröm a lágerben... A négy őrtorony a golyószóróval kismiska volt ahhoz a védelemhez képest, amelyet én élveztem.

Az egyik orosz rab éppen előttem támadta meg a szintén fogoly konyhafőnököt. Egy nadrágba tett téglával verte szét a fejét, szerencsére nem halt meg, de szerteszét fröccsent a vére. Tizenhatezer kilométer távolságból kapta erre az utasítást – így működött a lágermaffia. Tanúskodnom kellett a parancsnokságon, annyira az orrom előtt történt a dolog. Rá két hónapra egy barakkba kerültünk. Féltem a bosszújától, de aztán elszállították.

A Szovjetunióban nincs karácsony, csak január elsején „jolka”, vagyis fenyőfa és „gyed moróz”, szó szerint „fagy bácsi”, azaz a Télapó. A magyar népszokásban nincs ilyen, nálunk Kisjézus van és karácsonyfa. Összebeszéltünk az egyik lágerben, hogy karácsonyestet tartunk, akármi történik is. Noha december 24-e munkanap volt. Jóban voltam a főnökömmel, akinek volt egy négyesztendős, beteg kislánya. Megkértem, hadd csináljak neki jolkát. Az erdőről hozattam a fogolytársaimmal egy pici fenyőt, papírdíszeket akasztottam rá, ez lett a mi karácsonyfánk is Szenteste. Mind a harminc magyar bedolgozott ebbe a karácsonyba, hoztak egy darabot a kenyéradagjukból. Az ukránoktól kértem egy gerezd fokhagymát, azok mindig kaptak a csomagban, bedörzsöltem vele a kenyér héját – ez lett a kolbász. A kenyér beléből kockákat gyártottam, rászórtam a nyakamban hordott havi 12 dekagramm kristálycukor normámból – ez lett a sütemény. Két fogolytársunk szolgálatban volt a villanyfejlesztőn. Ők azzal járultak hozzá az ünnepi esthez, hogy rövidzárlatot csináltak, mire az őrtoronyban kilőtték a színes rakétákat. Csillagszóró helyett tűzijáték lett! Mindenki arra figyelt, és a kutya sem törődött velünk. Imádkoztunk, énekeltünk, gondoltunk az otthoniakra, próbáltuk elfelejteni a nyomorúságunkat. Hirtelen nyílik az ajtó, és bejön egy Sztálin-díjas szovjet költő, Ivan Fagyejevics Szolovjov. Ránk néz, aztán kimegy. Azt hittük, megy egyenesen a parancsnokságra feljelenteni az összeesküvést. Húsz magyar együtt – ez csak összeesküvés lehet, ami a Szovjetunióban a legnagyobb bűn! Másnap találkozom vele, és meghatottan azt mondja:

– Tudod, hogy engem ateistának neveltek. De hogy ti ilyen körülmények között, a hitetek alapján tudtok mosolyogni, ennél nagyobb istenérv nekem nem kell!

Földbe gyökerezett a lábam Isten újabb csodájától, hogy az öröm is lehet istenérv!

Amikor gyengélkedtem, hetes voltam a barakkban. Hoztak egy konzervdobozban fáradt gépolajat, hogy csináljak belőle mécsest. Gondoltam, telefonon tudok viharlámpát rendelni a Vasértből, de mécsest csinálni nem. Egy tizenhat esztendős ukrán fogolytársam elkérte, és öt perc alatt mécsest csinált: kivette a kabátjából a vattabélést, az lett a kanóc, egy faágból úszót kreált, beletette az olajba és kovakővel meggyújtotta. Ő mondta nekem először, hogy bácsi, „batyka”, pedig csak harminc esztendős voltam! Amikor nekem kellett begyújtanom a kályhába, átmentem a másik barakkba, hogy egy kis parazsat hozzak. Az volt a baj, hogy kértem, és nem erőszakoskodtam. Ott guggoltak a szovjetek a kályha körül, mindegyik belém rúgott. Amikor kijátszották magukat, végül adtak parazsat. A szlávokat nem lehet megérteni. Ahogy Dosztojevszkij írja, megölelik az embert, és hátulról beleszúrják a kést.

Ugyanakkor működött a szolidaritás a rabok között. Velünk volt a lágerben egy berlini mérnök az UFA-filmvállalattól. Amikor ezt a környékbeliek megtudták, idehordták a régi, kurblis vetítőgépeiket javítani. Megjavította, de kért filmet a kipróbáláshoz. Behozták a Kaméliás hölgyet, Greta Garbóval a címszerepben. Levetítette nekünk a barakkban – akkor egy kicsit embernek éreztük magunkat...

Sokat beszéltettem a fogolytársaimat, ez segített szellemileg épen maradni. Egyikük tudta Blok költeményeit kívülről. Egy német páncélos tábornok pedig Goethe Faustjának prológusát. Három másik tábornok is volt: Kijev vörös parancsnoka, aki feladta a várost, egy piperkőc román tábornok és egy fehérorosz földbirtokos. Egy kijevi egyetemi tanárt, aki talajmeliorizációval foglalkozott, azért ültettek le, mert a könyvében nem minden lapon szerepelt idézet Sztálintól. Akkor az volt a szabály, hogy minden oldalon idézni kellett a Vezért. Nagyon könnyű volt a Szovjetunióban politikai fogolynak lenni!

Volt egy pajtásom, orvos, moszkvai ember. Olyan nyakkendőben érkezett, amelybe magyarul volt beleírva: „tiszta gyapjú”. Szépen beszélt oroszul. A színház, a sport és a nők érdekelték. Ő szervezte meg a színházi előadásokat már a Sztálin halála utáni enyhülésben. Csehov „A medve” című egyfelvonásosát adtuk elő vasárnap szabadidőben. Fejből tudta a híres versenyzők sakkjátszmájának lépéseit, és elmondta az 1936-os belgrádi Fradi-meccs játékosainak nevét. Fantasztikus emlékezőtehetsége volt. Nagyon megbecsültük ezért. Szabályos irodalmi szemináriumokat tartottunk a kis szabadidőnkben. Vigyáztunk, hogy ne váljunk primitívekké. A Kreml főiskolájának az igazgatója például jól ismerte Lenin, Sztálin, Marx, Engels műveit, én viszont ezekben nem voltam tájékozott. Egyszer azt mondtam neki:

– Sajnálom magát, mert egész életét a kommunizmusra tette fel. Én egy téglát sem raktam a kommunizmus épületébe, így könnyebb elfogadnom, hogy rám szakadt, mint magának, aki építette.

Valójában mindenkivel jóban voltam. Az a tizenhat éves ukrán, aki olyan ügyesen csinált mécsest, diák volt, tehetséges fiú. Ha színdarabokat adtunk elő, ő játszotta a női szerepeket. Fejből tudta a Csehov-darabokat. Nagyon szerettem, majdnem megkereszteltem. Sokat beszéltem neki Jézusról, a megváltásról. Amikor születésnapja volt, azt mondtam:

– Tegnap éjjel, mikor miséztem, felajánlottam Istennek, hogy inkább én maradok itt a lágerben, csak te hazamehess!

Akkor elképzelhetetlennek tűnt a dolog, de rá két hétre szabadult...

Ő volt az, aki Sztálin halála után vigasztalt engem. Ez volt az egyetlen nehéz periódusom a lágeréletben. Nagy állami ünnepeken adtak amnesztiát, de csak köztörvényeseknek, politikaiaknak soha! Ez volt az első alkalom, hogy politikaiak is szabadultak. Háromezerkétszázan mehettek haza, köztük olyanok is, akiket 25 évre ítéltek. A mi lágerünkből a hatvannégy magyar közül negyvennyolcan hazajöttek. Én nem. Akkor az volt az érzésem, most becsukódott a kapu, sose szabadulok innen! Az ukrán fiú azzal vigasztalt, ne búsuljak, ha letelik a tíz év, akár harminc kilométeres körzetben is szabadon mozoghatok a tajgában. Valahogy nem ez volt az álmaim netovábbja!

----------------------------------------------------------------------

Forrás: Ézsiás Erzsébet: A hit pajzsa. Olofsson Placid atya élete

-------------------------------------------------------------------------------------

Alekszandr Blok : https://hu.wikipedia.org/wiki/Alekszandr_Alekszandrovics_Blok

Sztálin halála: https://www.youtube.com/watch?v=h0vnLXGGEoQ 5:

A medve-Csehov : https://www.youtube.com/watch?v=t1e6MitFW14 18:43

Kaméliás hölgy, Greta Garbóval: https://www.youtube.com/watch?v=4AaagGHtMlQ 3:45

Szaranszk: https://hu.wikipedia.org/wiki/Szaranszk

Magyar orvos szovjet fogságban: http://www.magtudin.org/Toth_Zoltan_Magyar_orvos_szovjet_fogsagban.pdf

Felkelés a Gulágon 4: https://www.youtube.com/watch?v=y4qeusmgosQ 7:45

Archívum