2016.12.08. 22:15 JóB

Hozzászólások: 0

Placid atya élete – 12

VII. Gulág – őrök és foglyok > 2.

Fantasztikus sorsú emberekkel találkoztam a lágerben. 1995-ben kaptam egy levelet Moszkvából, egy volt fogolytársam írta, Lev Szergejevics Lebegyev, aki ennyi év után megköszönte, hogy segítettem a lelki-szellemi kibontakozását. Együtt dolgoztunk a ruhagyárban, ő volt a laboratórium vezetője. Megkért, meséljek valamit a diplomácia történetéről.

– Minek neked a rabságban a diplomácia története? – kérdeztem. Elmesélte, hogy a lengyel határtól két kilométerre levő, fehérorosz városkából, Magilovból származik. Az édesapja iskolaigazgató volt, nagy párttag. Ő gyerekként Lenin művein tanult olvasni, de valamit konyított a némethez is. Amikor 1943. június 22-én a németek pár óra alatt elfoglalták a várost, apja Leningrádban rekedt. Édesanyja aknatalálatot kapott, és elvérzett.

Ő maradt ott családfenntartónak a kilencéves, gyerekbénulásos húgával és a hétesztendős öccsével. A német parancsnokság alkalmazta tolmácsként. Miközben csinálta, kezdett neki megtetszeni a nemzetiszocializmus. A nagy kommunistából nagy náci lett tizennyolc évesen. Amikor négy év múlva közeledett a Vörös Hadsereg, belépett az SS-be, és elindult velük Németországba. Észtországban szovjet hadifogságba került – itt kiábrándult a nemzetiszocializmusból is –, de nem árulta el a kilétét. Egy volt osztálytársa azonban megismerte és feljelentette. Csak azért nem ítélték halálra, mert akkor alakult meg San Franciscóban az ENSZ, amelynek csak olyan ország lehetett a tagja, ahol nincs halálbüntetés. Egy olyan diktatúrában, mint a Szovjetunió, egyszerűen felfüggesztették a halálbüntetést arra a kis időre. Ezért kapott 25 évet.

Addigra belátta, hogy a kapitalizmus nem jó, a nácizmus nem jó és a szocializmus sem jó. Magyaráztam neki, hogy van ennél jobb: a kereszténység. Szomjas lélekkel fogadta a tanítást. Jól jött, hogy tudott németül, mert oroszul trágárkodni hamarabb tanultam a fegyőröktől, mint azokat a szavakat, hogy kegyelem, megváltás. Négy hónapon keresztül minden nap élesztgettem a hitét. Ezt köszönte meg negyven év után írt levelében, amelyből az is kiderült, hogy később megkeresztelkedett.

A magyarok között voltak érdekes emberek is, például Sági Zoltán ludovikás páncélos főhadnagy. Ezzel a foglalkozásával itt nem sokra ment, de mint volt piarista diák a latin tudásával megértette a zsákmányolt orvosságok összetételét. Ezen az alapon beépült az egészségügybe. A betegbarakkban először a padlót mosta, aztán lázat mért, később mint vöröskeresztes egészségügyis jött velünk az erdőbe. Amikor tromboflebitisszel kezeltek, ő adott vitamint. Igaz, nem nekem írta ki a nővér, hanem az oroszoknak, de a magyaroknak maguk felé hajlott a keze. Konzultáns főorvosként tért haza – igazi láger-karriert futott be. Később tényleg elvégezte az orvosi egyetemet Marokkóban, és egy spanyol grófi család orvosa lett haláláig.

Legjobban a kárpátaljai görögkatolikus lelkészekkel tudtam beszélgetni, magyar lelkész kevés volt. Mindenekelőtt Vágh József jezsuita páter, akivel együtt ítéltek el, ő is tíz évet kapott. 1953-ban szabadult, évekig egy lágerben voltunk. Zseniális koponya, sokat tanultam tőle, de távol állt a gyakorlati élettől. Az volt a rögeszméje, hogy itt a lágerben bűnben vagyunk, mert a kommunizmust szolgáljuk, ezért nem lehet senkit feloldozni. Én rugalmasabb voltam. Szerintem nem jószántunkból jöttünk ide, és ahogy mi a kommunizmust felvirágoztatjuk, azzal nem sokra mennek. Úgyhogy minden további nélkül feloldoztam a fogolytársaimat. Volt egy érdekes mondása: „az egyszerű ember azt csinálja, amit tud, az értelmes ember azt csinálja, amit kell, a katolikus ember azt csinálja, ami lehetetlen.” Nagyon gondolatébresztő mondás, de nem mentünk vele sokra. Mert ott nem azt tettük, amit tudtunk, hanem amire köteleztek bennünket. Én a három diplomámmal például papucsot fontam.

Másik paptársam, Mészáros Tibor veszprémi egyházmegyés pap volt. Remekül bírta a fizikai munkát, bányában dolgozott. Felnéztek rá a fogolytársak, úgy helytállt.Vele együtt jöttünk haza, de a magyar határnál elszakadtunk, mert a jászberényi börtönbe vitték. Csak az 1956-os forradalom alatt szabadult. Amikor elhagyta az országot 1956. november elején, én búcsúztattam. Svájcba került, majd Rómába, Mindszenty József titkára lett.

A harmadik, Harangozó Ferenc, akinek megírták az emlékiratait „A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig” címmel, szombathelyi egyházmegyés pap volt.

Együtt ítéltek el Köllei Györggyel, aki akkor kispap volt. Csak az 1953-as szabadulása után lett fölszentelt pap, részt vettem az újmiséjén. 1956 októberében elkezdte szervezni a cserkészetet, ezért a forradalom bukása után még egy évet kapott. Később sikerült emigrálnia.

Böröcz Sándor evangélikus lelkész volt, vele a szabaduló táborban találkoztam. Később megírta az emlékeit „Kiáltás a mélyből” címmel. Ezt még kéziratban olvastam, az első fejezet a letartóztatástól a szovjet határig, a második a szovjet határtól a szovjet határig tartott. Akkor, a kommunista érában szó sem lehetett a kiadásáról. 1991-ben kapok tőle egy dedikált könyvet, ebben már volt egy harmadik fejezet is: 1955-1990. Nagy keserűséggel ír arról, hogy az egyháza nem rehabilitálta. Nekem ez eszembe sem jutott. Nem az egyházam ítélt el, mégcsak nem is a magyar hazám, hiszen a szovjet büntetőtörvénykönyv alapján ítéltek el. Böröcz Sándorral a rendszerváltozás óta együtt tartjuk a gulágos hálaadó szentmiséket a Szent Imre templomban. Igazi ökumenikus szertartások ezek a hajdani rabok részvételével.

Minden vallás papjaival megtaláltam a közös hangot a lágerben, kivéve a pópákkal – tisztelet a kivételnek. Ők hihetetlenül méltóságteljesek és morózusok voltak, nem mentek, hanem vonultak. Elvárták, hogyha egy ukrán csomagot kap, megkínálja őket. Az egyszerű emberek rendkívüli módon tisztelték őket, ennek gyökerei még a cári időkig nyúltak vissza.

Mi magyarok meghatároztuk, erkölcsileg mit lehet és mit nem. Szigorúan vettük, hogy egymást meglopni nem szabad. De ha valakit kivittek a vonathoz cukroszsákot rakodni, és egy zsák kiszakadt, akkor ott lehetett marokszámra enni.

– Kicsit meg is lehet rúgni azt a zsákot? – kérdezték.

Még ebbe is belementünk. Élet és halál bizonyos dolgokat másképp láttat. Ezek mind a túlélés eszközei voltak.

Háromezerötszáz kilométerre az otthonunktól az volt a legfontosabb, hogyan tudjuk túlélni a nyomorúságot. Közösen megfogalmaztuk a túlélés négy szabályát:

1. A szenvedést nem szabad dramatizálni! Nem szabad panaszkodni, mert attól gyengébb lesz az ember.

2. Az öröm szükséges a túléléshez. Ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit.

3. Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. Ez mozgósítja az életenergiákat.

4. A negyedik szabály kicsit vallásos: akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. Mi hívők, ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy Ő is akarja túlélésünket.

A négy szabály a beszélgetések során alakult ki – nem én találtam ki –, és áthatotta az egész lágeréletünket.

Senkit nem engedtünk panaszkodni. Azt vallottuk, ha más kibírta, mi sem vagyunk gyengébbek náluk! Az apró örömök felkutatására pedig versenyt rendeztünk. Egész nap lestük az örömöket, és este, a káposztaleves elfogyasztása után beszámoltunk egymásnak. Aki a legtöbbet tudta felsorolni, az lett a győztes. A következő fordulóban a győzteseket eresztettük össze. A harmadik forduló győztese lett az olimpiai bajnok. Úgy éltettük, mint egy igazi bajnokot. Volt egyszer valaki, aki tizenhét apró örömöt tudott felsorolni este:

– Gyerekek – újságolta –, ma nem értem rá szenvedni, mert örökké az örömöket figyeltem, és mondogattam magamban, hogy el ne felejtsem.

Ehhez rutin kell.

Ha mínusz húsz fokban motozásnál az őr elfelejtette levenni a vattasapkámat – az már öröm volt, mert nem fáztam meg. Vagy: ma két krumplival több van a levesemben, mint tegnap.

Ha száz százalékon fölül teljesítettünk, akkor kaptunk pluszban egy tíz dekás kenyeret. Mikor terveztem a szabásmintát, ha egy centit tudtam spórolni az anyaggal, már öröm volt. Szinte mindenki részt vett ebben a játékban. Akik nem – a depressziósok –, azok pusztultak el leghamarabb.

A harmadik szabály a legnehezebb, mert a politikai fogoly mindig ártatlannak érzi magát, akit a gazemberek megaláznak. Ilyen szituációban kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk az őreinknél. Erre a legjobb példa az volt, mikor aláíratták velünk a szabadulást. Másnap már nem kellett volna bemennünk dolgozni. Éktelen káromkodások közepette jött a bútorgyár igazgatója, hogy őt tönkreteszik, ha ez a hetven ember nem megy be másnap dolgozni. Nem tudja teljesíteni a harmadik negyedévi tervet, és akkor nem kap prémiumot.

– Mi rabok garantáljuk a maga prémiumát – mondtuk a nagyúrnak. – Önként megyünk erre az öt napra dolgozni.

A füle ketté állt a csodálkozástól. Ilyen még nem volt a Szovjetunió negyven éves történetében! Persze feltételeket szabtunk: csak nappali munka, azt a fizetést kapjuk rubelben, amit a szabadok, nem vonhatnak le belőle világítás, szállás címén. Mert ha egy rubelt adtak, 99 kopejkát levontak belőle. Mindenbe beleegyezett. Meghajtottuk magunkat: első nap 160 százalék, másnap 240 százalék, harmadik nap 300 százalék.

– Ezek a koszos magyarok tudnak háromszáz százalékot csinálni, ti meg a nyolcvanat sem éritek el! – mondta az igazgató a szovjeteknek.

A negyedik szabályra rengeteg példát tudok. Már az is kész csoda volt, hogy éjszakánként tudtam misézni. Isten közvetlenül is megmutatta: azt akarja, hogy túléljük ezt a poklot. 1952-ben például küldött nekünk egy újszövetségi szentírást. Az Északi jeges tenger mellől jött egy szállítmány, tizenegy rab, köztük egy Kalocsa környéki henteslegény.

Odahoz nekem egy könyvet, fedő- és hátlap nélkül: egy 1930-as, egypengős, a Szent István Társulat által kiadott Újszövetségi Bibliát. Elmesélte, hogy mikor három nap sötétzárkát kapott, kínjában elkezdte tapogatni a falakat, és a két fenyőgerenda között ezt találta.

Rejtély, hogyan tudta elhozni, hiszen örökké motoztak, de elhozta. Akkor már hatodik éve nem láttam magyar szót, csak cirill betűs plakátokat és a Pravdát. Fantasztikus élmény volt, hogy magyarul tudtunk olvasni! Ívekre szedtük és szétosztottuk egymás között. Nem számított, hogy hitetlen vagy hívő, szomjas lélekkel olvastuk, hiszen magyar szó volt! Hetenként cserélgettük az íveket, úgy, hogy először idézetet kerestünk a túlélés első szabályára, aztán a másodikra, és így tovább. Értelmes dolgokról beszélgettünk – ez segített embernek maradni az embertelenségben.

Pravda - 1953 ( A "nagy" Sztálin halála)

A holocaustról azt hangoztatják, hogy ahhoz képest a Gulág turistaút volt. Nem volt turistaút – ezt tisztázni kell. Kétségtelen, nem voltak gázkamrák. Nem így pusztították el az embereket, hanem munkaerőnek használták őket. De gázkamra nélkül is ott pusztult a rabok 78,3 százaléka...

A Szovjetunióban még mindig ködösítés folyik a számokat illetően. „A Gulág tényekben, adatokban” című, 1991-es magyar kiadvány szerint, amely a Szovjet Belügyminisztérium adatai alapján készült, a lágerekben mindössze 6663 a „Szovjetunión kívüli nemzetiségű” elítélt raboskodott. Ehhez képest csak Magyarországról harminckét ezer hadbíróság által elítélt embert hurcoltak a Gulágra. (És akkor hol van még a többi náció?!) A magyar foglyok közül huszonhat ezren meghaltak odakint. Ez az elítéltek 78,3 százaléka, ami óriási szám! Hatezer egypárszázan jöttünk haza, most már ezren sem vagyunk. Senkit ne tévesszen meg tehát, ha derűsen beszélek a lágerről, mert nem a borzalmakat hangsúlyozom, hanem a túlélés csodáit. Mindvégig biztos voltam benne, hogy Isten segítségével túlélhetem.

----------------------------------------------------------------------

Forrás: Ézsiás Erzsébet: A hit pajzsa. Olofsson Placid atya élete

1946 | Június Gyilkos fasiszta összeesküvést leplezett le a rendőrség (Diákok, papok a letartóztatottak között)

http://www.huszadikszazad.hu/cikk/gyilkos-fasiszta-osszeeskuvest-leplezett-le-a-rendorseg

Harangozó Ferenc : A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig

http://www.martinuskiado.hu/termekek/1351/a_csendlaki_parokiatol_a_sziberiai_homezokig

Mészáros Tibor (1919-2003) római katolikus pap

http://lakatospal.hu/index.php?page=kategorizalt&kat_id=13&id=3229&90-eve-szuletett-msgr-meszaros-tibor-

Msgr. Mészáros Tibor: A száműzött bíboros szolgálatában. Mindszenty József titkárának napi jegyzetei (1972–1975)

http://www.ppek.hu/k248.htm

Mészáros Tibor visszaemlékezései

http://www.mindszentyalapitvany.hu/products/meszaros-tibor-visszaemlekezesei/