Tiszta Forrás
2018. december 19.   
Névnap: Viola, Anasztáz

Laudetur Jesus Christus!

Te öntöd a források vizét patakokba, a hegyek közt csörgedeznek.
Inni adsz a mező vadjainak, a szomjas vadszamár merít belőlük.
Az ég madarai partjaikon laknak, az ágak közt zengik énekük.
A hegyeket kamráid vizéből öntözöd, eged gyümölcsével a földet jóltartod.
Füvet nevelsz az állatoknak, és növényeket, hogy az ember jóllakhasson; hogy a földből kenyeret nyerjen. (Zsolt 104.10 – 14.)

De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne." (Jn 4.14)

Jelen van

0 felhasználó
13 látogató

Látogatások

- ma: 83
- tegnap: 792
2015.02.24. 00:00 JóB
Hozzászólások: 0

EMLÉKEZÜNK, HOGY EMLÉKEZTESSÜNK!

EMLÉKEZÜNK, HOGY EMLÉKEZTESSÜNK!

70 éve történt

95 férfi, 114 nő. Ebből 39 tizennyolc éven aluli, 5 tizenhat éves, 6 tizenöt éves.

Ketten ott születtek, anyakönyvükben az állt születési helyként: Vorosilovka. A tőlünk több mint ezer kilométerre lévő orosz bányásztelepülés. Mit kerestek ott eleink?

Azt mondják, háború volt. Azt is mondják, hogy az egyik győztes (a Szovjetunió) rengeteg véráldozatot hozott a győzelemért. Ezért jogot formált magának arra, hogy a vesztes országokból ártatlanok százezreit hurcolja el bányáiba, üzemeibe frontokon elesett munkaerejének pótlására, gazdaságának helyreállítására. Megteheti-e ezt egy győztes hatalom?

A szövetségesei azt mondták, hogy igen. Rábólintottak. A szovjet partner élt is a gesztussal:

marhavagonok ezrei szállították a "kicsi munkára" a vétlenek tömegeit. - Azt mondták két-három hét az egész, s csak ide Debrecen mellé! - Hazafelé már jóval kevesebb vagonra volt szükség. A legoptimistább becslések szerint is ott pusztult minden negyedik, ötödik internált. Belepusztultak a magasabb rendű társadalom építésébe!

 

 

A válogatásnál a legkevésbé sem számítottak a szabályok és az emberiességi szempontok. Azt mondták, hogy a 17 és 45 év közötti férfiakat, és a 18 és 30 közötti német származású nőket hurcolják el. Ehhez képest vittek mindenkit, akit találtak! A létszámkényszer mindent felülírt: vittek 1890-ben született férfit, sokgyermekes anyákat, gyerekeket. 15-16 éveseket!

(Nézzünk csak gyermekeinkre, s képzeljük el őket egy bánya mélyén!) Elvitték a szülőket, de itthon maradtak a gyerekek teljesen egyedül. Elvitték a családot, itthon maradt a legkisebb gyermek. Bezsuppolták a mamát, a nagyszülőknél maradtak a kisgyermekek. Mikor hazajött az anyuka nem ismerték meg. Vagy hazajött a mama, nem sokkal előtte temették el kislányát.

 

Ahány család, annyi kisebb nagyobb tragédia. A legnagyobb azonban az, hogy harmincan soha többé nem térhettek haza. Meghaltak bányaszerencsétlenség érte őket, eleve maradandó betegségük volt, a többség azonban éhen halt. Éhen halt!

Miközben állat módjára hajtották, rabszolga módjára dolgoztatták, nem jutott nekik annyi, amennyivel testüket egyik napról a másikra regenerálni tudták volna. Ezt bizonyítják a visszaemlékezések:

"Csak egy falat kenyeret hozzatok nekem! Csak egy falatot, mindjárt jobban leszek!"

Nem lett jobban, mert nem tudtak neki vinni! Nekik sem volt. Se ennivaló nem volt, se erejük.

Ma is hallom Patrik atya szavait: "Ha én igazi pap vagyok, nem hagyom magára!"

Ö is elkészült az erejével, s míg segítségért ment, az otthagyott társa meghalt. Soha nem tudta magának megbocsátani.

Az elhunytakat holtukban sem illette meg semmi. Még csak egy lepedőt sem érdemeltek, vagy egy tisztességes sírt, vagy keresztet. Mint a kutyákat, úgy kaparták be őket! Még a halotti bizonyítványukat is meghamisították! A halál valóságos oka helyett, különböző belső szervi problémákat írtak be. Ami éppen eszükbe jutott.

 

A temető még meg van. Senki nem gondozza. Az ukránok egy időben rátemettek, aztán ott hagyták. Gazban áll minden, nincsenek fejfák. Se az ukránok, se mi nem törődünk vele.

Hál' Istennek, azért már emlékezünk, van emlékművünk is, s igyekszünk megbecsülni azokat az elhurcoltakat, akik még köztünk vannak. Ezzel közvetve emléket állítunk azon szeretteinknek is, akik családjainkból, rokonságunkból ugyancsak végig járták ezt a kálváriát, s az isteni gondviselés hazasegítette őket.

 

 

Az isteni gondviselés szerepéről az elhurcoltak életében így írt naplójában Patrik atya:

"Teljesen igaz az, amit a Szentírásban olvastunk. ’ Ne aggódjatok ételetekről, mit egyetek, sem ruházatotokról, mibe öltözzetek.’

Ez utóbbi is teljesen helytálló. Olyannyira meglepő valóság, hogy szinte reszketve írom le. Az öröm és a félelem elvegyülő érzéseivel kellett tapasztalnom, mint gondoskodik Isten azokról, akik nem vétkeznek, hanem imádkoznak és dolgoznak, amikor senki párfogójuk a földön nincsen. Sem pénz a zsebében, sem éléskamra, sem konyha a közelünkben, mint az édes otthonban."

 

 

 

70 éve történt. Nem feledjük, nem feledhetjük! Nem csak azért, mert a mieinkkel történt, hanem azért, mert ember emberrel ilyet nem tehet, a hatalom és erő birtokában sem! Mások bűneiért az ártatlan nem felelhet!

Endrész György

 

Forrás: Rátkai Lapozgató V. évf. 1. szám (2015. január)

Archívum

Hozzászólások

Ide írhatja hozzászólását...
A hozzászóláshoz jelentkezzen be!
Még nem érkezett hozzászólás