Tiszta Forrás
2022. december 03.   
Névnap: Ferenc, Olívia

Laudetur Jesus Christus!

Te öntöd a források vizét patakokba, a hegyek közt csörgedeznek.
Inni adsz a mező vadjainak, a szomjas vadszamár merít belőlük.
Az ég madarai partjaikon laknak, az ágak közt zengik énekük.
A hegyeket kamráid vizéből öntözöd, eged gyümölcsével a földet jóltartod.
Füvet nevelsz az állatoknak, és növényeket, hogy az ember jóllakhasson; hogy a földből kenyeret nyerjen. (Zsolt 104.10 – 14.)

De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne." (Jn 4.14)

Jelen van

0 felhasználó
32 látogató

Látogatások

- ma: 203
- tegnap: 125
2022.07.15. 12:20 JóB
Hozzászólások: 0

Születésnapi beszélgetés Deák Hedvig domonkos szerzetessel

Születésnapi beszélgetés Deák Hedvig domonkos szerzetessel

 

Az Árpád-házi Szent Margitról Nevezett Szent Domonkos Rendi Nővérek Apostoli Kongregációjának leköszönő elöljárója; a Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciájának elnökségi tagja, korábbi elnöke; a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola dogmatikatanára, Deák Hedvig nővér július 15-én tölti be 50. életévét. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele a budakeszi Sienai Szent Katalin-rendházban.

 

 

– Honnan kapta a hitet?

– A szüleim és főként a nagyszüleim fontosnak tartották a katolikus vallásgyakorlatot. Úgy gondolták, ez hozzátartozik a keresztény polgári neveltetéshez, és át akarták adni, amit ők is hoztak magukkal. Így részesültem elsőáldozási felkészítésben még a kommunizmus idején. Két évig a nagyszüleimnél laktunk, Újlipótvárosban. Az elsőáldozásomra egy föld alatti pincehelyiségben kialakított kápolnában került sor, ma ez a premontrei atyák által ellátott Szent Ágoston Lelkészség. Valami (valaki) megfogott azon a helyen, az elsőáldozás után is szorgalmasan jártam oda szentmisére.

Tízéves koromban költöztünk új lakásba, Pasarét környékére, ahol a legközelebbi templom a ferenceseké volt. Ott derült ki számomra, hogy a hitoktatás nemcsak az elsőáldozásig tart, hanem utána is folytatódik. Elkezdtem hittanra járni, amit ferences testvérek vezettek. Vonzó volt számomra az a közeg, a rengeteg kiscsoport és a sok vidám, fiatal szerzetes, akik foglalkoztak velünk, táborozni vittek. Később a szentendrei Ferences Gimnázium diákja lettem. A domonkos rendbe lépésemig sok szálon kötődtem a pasaréti ferences templomhoz és közösséghez.

– Hogyan kapta a szerzetesi hivatását, és miért lett az addigi kötődései ellenére domonkos nővér?

– 1990-ben érettségiztem. A bérmálásomkor tizenöt éves voltam, akkortájt kezdett foglalkoztatni, mire vágyom az életben, kerestem, mire hív Isten. Világossá vált számomra, hogy szeretnék teljesen vele és neki élni. 1989 nyarán lehetőségem nyílt arra, hogy egy rövid lelkigyakorlatot végezhessek Vácz Jenő jezsuita atyánál Püspökszentlászlón, ahol szerettem volna választ kapni arra a kérdésre, hogy mire hív az Úr. Ott ez egyértelművé vált, és az én válaszom is feltétel nélküli igen volt.

Hogy miért éppen a domonkosok? Bár a ferenceseket nagyon szerettem, a domonkosokról azt olvastam, hogy az igazságot hirdetik, és ezt nekem szólónak éreztem.

Az is vonzó volt, hogy a rendnek van egy intellektuális profilja, fontos a tanulás. Hivatalosan akkor még nem létezett Magyarországon domonkos közösség, csak annyit lehetett tudni, hogy külföldön biztosan vannak. A rendszerváltás környékén a rendek kezdtek előjönni az illegalitásból, hallattak magukról. Akkor tudtam meg, hogy bár egyelőre nem formális keretek között, de élnek domonkos nővérek Magyarországon is.

– Hogyan ismerkedett meg velük?

– A Margitszigeten Szent Margit halálának évfordulóján minden évben ünnepi szentmisét mutatnak be. Az akkor még illegalitásban élő nővérek ezen a misén stencilezett kis ismertetőt osztogattak magukról, és hozzám is eljutott egy ilyen. Levélben vettem fel velük a kapcsolatot, így derült ki, hogy Óbudán van egy ház, ahol havonta találkoznak. Kissé aggódva, de elmentem az egyik ilyen találkozóra. Meglepett, hogy több, hozzám hasonló fiatallal is találkoztam ott. Ez többek között annak volt köszönhető, hogy az egyik rendtársunk, Ármella nővér – aki bár már a 93. évében jár, még ma is buzgón apostolkodik – Hódmezővásárhelyen tudatosan foglalkozott hivatásgondozással.

– A tanulás és a tudomány gyakran lehet istenélmény forrása, és Önnek fontos a tudás.

– Sosem voltam kitűnő tanuló, mert a gimnáziumban  erősen szelektáltam aközött, ami érdekelt és ami nem. Hamar megmutatkozott, hogy bölcsészirányultságú vagyok: a hittan, a történelem, az irodalom és a latin nyelv érdekelt igazán. 1990-ben felvettek az ELTE Bölcsészkarára, történelem–latin szakra.

Az egyetem óriási élmény volt nekem. Különösen a kurzusok és a tanárok sokasága, meg az a szabadság, amit az egyetemi élet nyújtott.

Olyan nagy tanáregyéniségek tanítottak, akikre ma is szívesen és hálával emlékszem vissza. A latin szakon például Ritoók Zsigmond előadásai minden alkalommal lenyűgözőek voltak. Kivételes élményt jelentett hallgatni őt! Ő tanított meg arra, hogy mi fán terem a klasszika-filológia. Nagy hatással volt rám Bollók János, Dér Katalin, és Adamik Tamás, Borzsák István órái is felejthetetlenek maradtak. A történelem szakról Klaniczay Gáborral még mindig kapcsolatban vagyunk, ő lett a doktori témavezetőm. Az ő javaslatára választottam Szent Margitot a szakdolgozatom, majd később a doktorim témájául, így vette kezdetét az életemben egy azóta is tartó munka ezen a kutatási területen.

– A növendékévei hogyan alakultak?

– 1991-ben léptem be a rendbe. Ez volt az első olyan év, amikor szabadon meg lehetett szervezni a noviciátust, az egyházjog által előírt formában. Ezzel együtt a körülmények eléggé rendkívüliek voltak, főleg a rendi képzés mai formájához képest. A szombathelyi házunkat abban az évben, januárban kaptuk vissza, szinte romos volt még. Júliusban tizenketten kezdtük el a noviciátust, ebből ma ketten vagyunk a rendben Lujza nővérrel, egy harmadik nővérünk már meghalt. Ma egy év jelöltség után két évig tart a noviciátus, akkor azonban a jelöltségünkbe beszámították a belépés előtt kint töltött pár hónapot. Nekünk Szombathelyen egy hónappal később, 1991 augusztusában már kezdődött is a noviciátus, egy év után pedig letettük az első fogadalmat. Három év elteltével tehettem volna örökfogadalmat, de úgy éreztem, és a rendi vezetés is úgy látta, jobb lenne nem elsietni ezt a lépést, ezért vártunk még egy évet. Így 1996-ban tettem örökfogadalmat Budapesten, a Thököly úti domonkos templomban.

– Hogyan kapta a Hedvig nevet?

– Sziléziai Szent Hedvig a védőszentem, akinek október 16-án van az ünnepnapja. Ő Szent Erzsébet nagynénje, Meráni Gertrúd testvére volt, feleség és családanya, de amikor a férje meghalt, ciszterci szerzetes nővér lett. Tetszett benne, hogy mindenféle hivatást megélt. A neve azt jelenti: harcoló. Azt tanultuk, hogy a lelki élet folyamatos küzdelem, ezért is találtam rokonszenvesnek a nevét.

– Amikor Szombathelyen volt, hogyan végezte az egyetemi tanulmányait?

– A rendi vezetőim úgy gondolták, hogy folytassam a tanulmányaimat az ELTE-n. Erre úgy nyílt lehetőség, hogy egy rendtársunknál laktam, aki még az illegalitásban lépett a rendbe, és akkor még nem volt lehetősége arra, hogy vállalja a közösségi életet.

– Az örökfogadalom után hogyan alakult az élete?

– Az akkori elöljárók – nagyon bátran – megengedték, hogy külföldre menjek tanulni. A történelem–latin szak mellett ugyanis elkezdtem a teológiát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán, mert a domonkos hivatással együtt megkaptam a hittudomány iránti érdeklődést is. 1996-ban kerültem Rómába, először két évre az Angelicumba, a domonkos egyetemre, majd a Pápai Gergely Egyetemen végeztem a licenciaképzést dogmatikából, újabb két éven át.

– Más domonkosokkal élt ott?

– Egy Dél-Afrikában alapított, de nagyobbrészt ír származású domonkos nővérekből álló kongregációnak volt egy háza Rómában. Ezt megnyitották olyan, angolul beszélő nővérek előtt, akik különböző okokból – főként tanulmányi céllal – Rómában tartózkodtak, hogy így egy nemzetközi közösségben élhessenek szerzetesi életet. Ez egy új világ volt számomra, több ott megismert nővérrel máig kapcsolatban vagyunk. Megismerhettem a domonkos rend nemzetközi távlatait, és betekintést nyerhettem az Egyház univerzalitásába. A domonkos atyák központja és a rendfőnök székhelye, a Santa Sabina-bazilika és kolostor egészen közel volt a lakóhelyünkhöz az Aventinuson, így a rend központi vezetésében dolgozó domonkos testvérekkel is kapcsolatba kerülhettünk, és képet kaphattunk a munkájukról. Néha például beugrott a nővérekhez egy teára Timothy Radcliffe, a rend akkori vezetője is.

– Milyen út vezetett az egyetemi katedráig?

– 2000-ben jöttem haza Rómából. Akkoriban indult a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola, illetve akkor még létezett a Sophia képzési forma, amely a hittanári szak anyagát adta le nyáron és év közben tömbösítve azoknak a szerzetesnővéreknek, akiknek a nappali képzési formára nem lett volna idejük. Lukács László piarista atya és Baternay Ágota Sacré Coeur nővér kértek meg, hogy kezdjek el egyháztörténelmet tanítani mindkét helyen.

Hét év itthoni tanítás után lehetőséget kaptam arra, hogy visszamenjek Rómába, és dogmatikából is befejezzem a tanulmányaimat a doktorátussal a Gregorianán. A témám Aquinói Szent Tamás teológiai antropológiája volt. Ezután kezdtem dogmatikát is tanítani, nemcsak a Sapientián, hanem több más helyen is, például a Regnum Marianum Patkoló kurzusán, az Aquinói Szent Tamás Ökumenikus Közéleti Akadémián, a Jeunesse-Lumière katolikus missziós közösségben.   

– A hivatása kezdetén fontos volt Önnek az igazság. Melyek azok az értékek, amiket ma fontosnak tart?

– A szerzetesi és a közösségi élet sok szempontból alakított rajtam. Nagyon lényegesnek tartom a közösséget és a benne ajándékba kapott kapcsolatokat, az Istennel való kapcsolat személyességét és elsőbbségét. A teológiai tanulmányaimon keresztül kaptam meg az Aquinói Szent Tamás teológiájában való elmélyedés lehetőségét. Rendünk legnagyobb teológusának az emberről, Istenről és a világról olyan víziója van, amely a keresztény élet valamennyi területe számára fontos mondanivalót hordoz.

Szent Tamás szemlélete szerint a teológia az a tudomány, amely mindenről Isten fényében szeretne beszélni. Nála a teológia még nem vált szét sok-sok diszciplínára. Többek között ez az egészben látás az, ami különlegessé teszi – holisztikusnak is nevezhetnénk ezt a megközelítést.

A tamási látásmód azon alapul, hogy Isten az embert boldogságra teremtette és a boldogságra akarja elvezetni a saját szabad cselekedetein keresztül. Az isteni kezdeményezést, a kegyelmet és az ember cselekvését, szabad akaratát Tamás harmóniában látja: az ember Isten partnere, nem versenytársa. Az erények gyakorlása az embert jóvá, így boldoggá teszi. Ez a látásmód ma is felszabadító tud lenni, bár néha túl optimistának tűnhet. Tamás nem a bűnnel foglalkozik elsősorban, hanem a boldogsággal és az erényekkel.

– Hamarosan véget ér tizenkét éve tartó elöljárói megbízatása, és ez a változás majdnem egybeesik a születésnapjával. Milyen érzések vannak Önben ezzel kapcsolatban?

– A főnöknői megbízatás előtt hat évig voltam Budakeszin helyi elöljáró. Úgy gondolom, a másokról való gondoskodás mindenki számára életfeladat. Hogy ezt elöljáróként gyakorolhattam, jót tett nekem és az Istennel való kapcsolatomnak is. Az általános főnöknőt a választó káptalan hat évre választja, és ugyanennyi idővel meg lehet hosszabbítani a megbízatását. 2016-ban engem már újraválasztottak, vagyis most mindenképpen új elöljárót kell választani. Így most egy érdekes átmeneti időszakot élek meg.

Tizenkét éven át az élet mindig hozta magával, hogy vezetőként éppen mivel kellett foglalkoznom. Visszatekintve, úgy elrepült ez a bő évtized, mintha csak tegnap kezdődött volna. Bár azzal, amit a hozzám leginkább közel állónak érzek – a tanítással és a tudomány művelésével –, csak marginálisan tudtam foglalkozni, sok mindenért hálás vagyok. Az elöljárói szolgálatnak köszönhetően növekedett bennem az Úrba és a rendtársakba vetett bizalom, gyakorolhattam a ráhagyatkozást az Úrra, a kegyelem erejére, hiszen egy elöljáró gyakran tapasztalja meg a saját és mások korlátait. Olyan készségeket és tulajdonságokat hozott elő belőlem az elöljárói szolgálat, amelyekről nem is tudtam, hogy bennem vannak. Szinte szárnyakat adott a nővérek bizalma, az, hogy megválasztottak elöljárójuknak, és utána is mellettem álltak. Korábban sohasem gondoltam volna, hogy képes lennék egy ilyen vezetői szerepre és az azzal járó, elsőre bonyolultnak látszó feladatokra. (Bár az igaz, hogy úttörő koromban voltam őrsvezető, de azt szabotáltam.) Hálás vagyok a sok személyes beszélgetésért is, különösen azokért, amelyek során betekintést nyerhettem abba, hogy Isten miként működik másokban. De a közösség összetartása és vezetése is örömteli pillanatokkal járt. Meg persze sok nehézséggel is.

– A jövőjéről milyen elképzelései vannak?

– Az elöljárói feladatkörrel összefüggő felelősség és teher sokszor nyomasztó, így biztosan megkönnyebbülést és felszabadultságot érzek majd, amikor ez lekerül a vállamról. Huszonkét éve egyfolytában tanítok, így a Sapientián szombatévet kértem a következő évre, és ezalatt a renden belül sem lesz állandó megbízatásom. Valójában nem volt még időm, hogy alaposan átgondoljam, mit is szeretnék. Több olyan tudományos projektem is van, amelyeket idő hiányában eddig nem tudtam befejezni, remélem, most majd sikerül foglalkoznom velük. Szeptember második felében szeretnék elmenni az El Caminóra, úgy gondolom, ott lesz idő arra, hogy részletesebben végiggondoljam az elmúlt ötven évet, hálát adjak érte, és készüljek a jövőre. Nem tudom, az Úrnak, illetve a közösségemnek milyen tervei vannak velem. Azért ahhoz lenne kedvem, hogy végre megtanuljak sütni, vagy elsajátítsak egy új nyelvet.

 

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

 

Archívum

Hozzászólások

Ide írhatja hozzászólását...
A hozzászóláshoz jelentkezzen be!
Még nem érkezett hozzászólás