Ne legyünk. De azért rögzítsük: minden másképpen lett, és minden úgy lett, ahogy megjósoltuk. Németország vezetése néhány héten keresztül égbekiáltó hülyeségeket beszélt – aztán kijózanodott. Emlékeznek még: Németország minden szír menekültet befogad;  Németország nyolcszázezer menekültet is képes befogadni; Németország egymillió menekültet is képes befogadni; A menekültek befogadásának nincs felső határa.

Innen indultunk. A német társadalom pedig csak bámult, és el sem hitte talán, hogy ez vele történik. S miközben a német vezetők ezt ismételgették, egyre bágyadtabban és egyre kevesebb meggyőződéssel, a német média is nekilátott, hogy megdolgozza a közvéleményt, és bevezesse a maga jakobinus véleménydiktatúráját. „Willkommenskultur” – ezt a kreténséget találták ki, és fáradságot nem kímélve tuszkolták le az egyre kétségbeesettebb és egyre haragosabb németek torkán.

Aztán eltelt nagyjából egy hét, beözönlött Németországba úgy hatvanezer (nem egymillió!) migráns, és a németek közölték: Összeomlott a rendszer, Németország megtelt, Németország időt kér, Németország nem bírja ezt a nyomást. A tartományi kormányzatok – élükön a bajorokkal – sorra mondták fel az együttműködést a központi kormányzattal. Ami nem csoda, mert ők érzékelték először és közvetlenül, hogy mit is jelent valójában az idióták „Willkommenskultur”-ja, és azt is közvetlenül érzékelték, mit gondolnak erről a választóik. Így jutottunk el az egymillió migráns befogadásától a német határzárig, és Schengen „ideiglenes” felfüggesztéséig.

Egy hét alatt.

Az önálló gondolatot és cselekvést felmutatni képtelen Ausztria, élén minden idők legtehetségtelenebb és egyben legaljasabb kancellárjával, Németország nyomában kullog. Ráadásul az aljas osztrák kancellárt leginkább az foglalkoztatja, hogy a küszöbön álló helyhatósági választásokon szocdem pártja el fogja veszíteni Bécset (is). Ennek rendelt alá mindent, és a „Willkommenskultur” helyi barmai között igyekszik szavazatokat gyűjteni, többek között azzal, hogy Magyarországot és a magyar miniszterelnököt nácizza. Ennek a gazembernek erre kellenek a migránsok, és ezen kívül semmi egyébre nem volt képes, mint hogy naponta egymásnak homlokegyenest ellentmondó nyilatkozatokat tegyen. Most – a németek nyomán- ismét a határellenőrzés visszaállításánál tart. De bejelentette határai védelmét Szlovákia, Lengyelország, Dánia és Hollandia is, a csehek pedig mindjárt bejelentik.

Schengennek vége. Legalábbis egyelőre. Az unió belső szabad mozgása megszűnt, és ez egyszersmind előre vetíti végre a helyes és normális cselekvések ígéretét. Ez pedig nem lehet más, mint az unió külső határainak védelme, azok lezárása. Így segítséget kell nyújtani Görögországnak, hogy ott már ne tudjon betörni Európába a migránsok áradata. Nemzetközi haderőt kell odaküldeni, erőt, pénzt nem kímélve. És ugyanez vonatkozik Olaszország és Spanyolország tengeri határaira is. Ezzel együtt pedig, természetesen, továbbra is fenn kell tartani a magyarországi határzárat.

Úgy tűnik, hogy az európai vezetők, ha lassan is, de kezdik felismerni a helyzet tarthatatlanságát, és azt is, hogy az európai polgárok nem hajlandók azt gondolni és érezni, amit ők eredetileg elterveztek. És meg fogják őket büntetni. Ezért inkább lépnek – végre a helyes irányba.

Amúgy az unió vezetőinek elég lenne az is, ha figyelmesen elolvasnák, mit is írt a montreali polgármester és a jegyző a helyi muszlim közösségnek. Hogy miről van szó? Hát erről:

Muszlim szülők azt követelték, hogy Montreal (Kanada) egyik elővárosának minden iskolai menzájáról tiltsák ki a disznóhúst. A polgármester elutasította a követelést, a jegyző pedig levelet küldött minden szülőnek, ezt:

„Önöknek, muszlimoknak meg kell tanulniuk, hogy Kanada és Québec szokásaihoz, hagyományaihoz és az itteni életformához alkalmazkodjanak, mert a bevándorlásukkor ezt választották. Meg kell érteniük, hogy integrálódniuk kell, mert önöknek kell az életmódjukon változtatni, nem a kanadaiaknak, akik önöket nagyvonalúan befogadták. Meg kell érte­niük, hogy a kanadaiak sem nem rasszisták, sem nem idegengyűlölők, hogy már eddig is sok muszlim bevándorlót fogadtak el. A kana­daiak nem hajlandók arra, hogy azonosságukat és kultúrájukat feladják. És ha Kanada befogadó ország, akkor nem a polgármester az, aki a külföldieket befogadta, hanem Kanada-Québec népe. Végül meg kell érteniük, hogy Kanada a maga zsidó-keresztény gyökereivel, karácsonyfáival, templomaival és vallási ünnepeivel a vallást a magánélet keretei között tartja.

A közösségnek joga volt arra, hogy mindenféle megegyezést az iszlámmal és saríával elhárítson. Mindazoknak a muszlimoknak, akik ezt a világszemléletet nem tudják elfogadni, és nem érzik jól magukat Kanadában, azt tudjuk mondani, hogy a világon ötvenhét csodaszép muszlim ország van, a legtöbbjükben népességhiány van, és készek arra, hogy a szegényeket a saríával összhangban szeretettel fogadják. Ha önök a hazájukat Kanadával és nem valamelyik muszlim országgal cserélték fel, akkor ez azért volt, mert a kanadai élet kellemesebb mint bárhol másutt. Tegyék fel egyszer maguknak a kérdést: Miért jobb itt, Kanadában, mint ott, ahonnan jöttek?”

Ez így eléggé pontos. Ezt ki lehetne osztani az Európába érkező migránsoknak is. Különösen azoknak, akik egy-egy pályaudvaron állva elkezdik üvöltözni annak az országnak vagy városnak nevét, ahová menni akarnak. A kívánságműsornak vége. Ott maradtok, ahol befogadnak titeket. Vagy mentek vissza oda, ahonnan jöttetek.

Világos?

Ne legyünk. De azért rögzítsük: minden másképpen lett, és minden úgy lett, ahogy megjósoltuk. Németország vezetése néhány héten keresztül égbekiáltó hülyeségeket beszélt – aztán kijózanodott. Emlékeznek még: Németország minden szír menekültet befogad;  Németország nyolcszázezer menekültet is képes befogadni; Németország egymillió menekültet is képes befogadni; A menekültek befogadásának nincs felső határa.

Innen indultunk. A német társadalom pedig csak bámult, és el sem hitte talán, hogy ez vele történik. S miközben a német vezetők ezt ismételgették, egyre bágyadtabban és egyre kevesebb meggyőződéssel, a német média is nekilátott, hogy megdolgozza a közvéleményt, és bevezesse a maga jakobinus véleménydiktatúráját. „Willkommenskultur” – ezt a kreténséget találták ki, és fáradságot nem kímélve tuszkolták le az egyre kétségbeesettebb és egyre haragosabb németek torkán.

Aztán eltelt nagyjából egy hét, beözönlött Németországba úgy hatvanezer (nem egymillió!) migráns, és a németek közölték: Összeomlott a rendszer, Németország megtelt, Németország időt kér, Németország nem bírja ezt a nyomást. A tartományi kormányzatok – élükön a bajorokkal – sorra mondták fel az együttműködést a központi kormányzattal. Ami nem csoda, mert ők érzékelték először és közvetlenül, hogy mit is jelent valójában az idióták „Willkommenskultur”-ja, és azt is közvetlenül érzékelték, mit gondolnak erről a választóik. Így jutottunk el az egymillió migráns befogadásától a német határzárig, és Schengen „ideiglenes” felfüggesztéséig.

Egy hét alatt.

Az önálló gondolatot és cselekvést felmutatni képtelen Ausztria, élén minden idők legtehetségtelenebb és egyben legaljasabb kancellárjával, Németország nyomában kullog. Ráadásul az aljas osztrák kancellárt leginkább az foglalkoztatja, hogy a küszöbön álló helyhatósági választásokon szocdem pártja el fogja veszíteni Bécset (is). Ennek rendelt alá mindent, és a „Willkommenskultur” helyi barmai között igyekszik szavazatokat gyűjteni, többek között azzal, hogy Magyarországot és a magyar miniszterelnököt nácizza. Ennek a gazembernek erre kellenek a migránsok, és ezen kívül semmi egyébre nem volt képes, mint hogy naponta egymásnak homlokegyenest ellentmondó nyilatkozatokat tegyen. Most – a németek nyomán- ismét a határellenőrzés visszaállításánál tart. De bejelentette határai védelmét Szlovákia, Lengyelország, Dánia és Hollandia is, a csehek pedig mindjárt bejelentik.

Schengennek vége. Legalábbis egyelőre. Az unió belső szabad mozgása megszűnt, és ez egyszersmind előre vetíti végre a helyes és normális cselekvések ígéretét. Ez pedig nem lehet más, mint az unió külső határainak védelme, azok lezárása. Így segítséget kell nyújtani Görögországnak, hogy ott már ne tudjon betörni Európába a migránsok áradata. Nemzetközi haderőt kell odaküldeni, erőt, pénzt nem kímélve. És ugyanez vonatkozik Olaszország és Spanyolország tengeri határaira is. Ezzel együtt pedig, természetesen, továbbra is fenn kell tartani a magyarországi határzárat.

Úgy tűnik, hogy az európai vezetők, ha lassan is, de kezdik felismerni a helyzet tarthatatlanságát, és azt is, hogy az európai polgárok nem hajlandók azt gondolni és érezni, amit ők eredetileg elterveztek. És meg fogják őket büntetni. Ezért inkább lépnek – végre a helyes irányba.

Amúgy az unió vezetőinek elég lenne az is, ha figyelmesen elolvasnák, mit is írt a montreali polgármester és a jegyző a helyi muszlim közösségnek. Hogy miről van szó? Hát erről:

Muszlim szülők azt követelték, hogy Montreal (Kanada) egyik elővárosának minden iskolai menzájáról tiltsák ki a disznóhúst. A polgármester elutasította a követelést, a jegyző pedig levelet küldött minden szülőnek, ezt:

„Önöknek, muszlimoknak meg kell tanulniuk, hogy Kanada és Québec szokásaihoz, hagyományaihoz és az itteni életformához alkalmazkodjanak, mert a bevándorlásukkor ezt választották. Meg kell érteniük, hogy integrálódniuk kell, mert önöknek kell az életmódjukon változtatni, nem a kanadaiaknak, akik önöket nagyvonalúan befogadták. Meg kell érte­niük, hogy a kanadaiak sem nem rasszisták, sem nem idegengyűlölők, hogy már eddig is sok muszlim bevándorlót fogadtak el. A kana­daiak nem hajlandók arra, hogy azonosságukat és kultúrájukat feladják. És ha Kanada befogadó ország, akkor nem a polgármester az, aki a külföldieket befogadta, hanem Kanada-Québec népe. Végül meg kell érteniük, hogy Kanada a maga zsidó-keresztény gyökereivel, karácsonyfáival, templomaival és vallási ünnepeivel a vallást a magánélet keretei között tartja.

A közösségnek joga volt arra, hogy mindenféle megegyezést az iszlámmal és saríával elhárítson. Mindazoknak a muszlimoknak, akik ezt a világszemléletet nem tudják elfogadni, és nem érzik jól magukat Kanadában, azt tudjuk mondani, hogy a világon ötvenhét csodaszép muszlim ország van, a legtöbbjükben népességhiány van, és készek arra, hogy a szegényeket a saríával összhangban szeretettel fogadják. Ha önök a hazájukat Kanadával és nem valamelyik muszlim országgal cserélték fel, akkor ez azért volt, mert a kanadai élet kellemesebb mint bárhol másutt. Tegyék fel egyszer maguknak a kérdést: Miért jobb itt, Kanadában, mint ott, ahonnan jöttek?”

Ez így eléggé pontos. Ezt ki lehetne osztani az Európába érkező migránsoknak is. Különösen azoknak, akik egy-egy pályaudvaron állva elkezdik üvöltözni annak az országnak vagy városnak nevét, ahová menni akarnak. A kívánságműsornak vége. Ott maradtok, ahol befogadnak titeket. Vagy mentek vissza oda, ahonnan jöttetek.

Világos?