2018.10.15. 00:00 JóB

Hozzászólások: 0

Egyházunk új szentjei

VI. (Szent) Pál

(született: Giovanni Battista Enrico Antonio Maria Montini; Concesio, Brescia megye, 1897. szeptember 26. – Castel Gandolfo, 1978. augusztus 6.) római pápa 1963 és 1978 között.

Ő felügyelte elődje, Szent XXIII. János pápa által összehívott II. vatikáni zsinat legtöbb döntésének meghozatalát.

A korai évek

Giovanni Montini helyi nemesi család fiaként született Concesióban. 1916-ban kezdte meg papi tanulmányait, és 1920-ban szentelték pappá. A Szent Gergely Egyetemen, a Római Egyetemen és az Accademia dei Nobili Ecclesiasticin tanult. 1937-től XI. Piusz pápa államtitkárának, Pacelli bíborosnak a helyettese. Amikor Pacelli XII. Piusz néven pápa lett, megerősítette Montinit ebben a pozíciójában, majd az új államtitkár 1944-es halála után szerepét maga a pápa vette át, Montini továbbra is betöltötte ezt a posztot.

Milánó érseke

1954-ben Montini a Milánói főegyházmegye érseke lett. A hagyomány szerint ezt a rangot az kapja meg, akit a pápa bíborossá szándékozik kinevezni, amint üresedés van a bíborosok sorában. Sokak meglepetésére XII. Piusz nem nevezte ki Montinit bíborossá (nem volt köztudott, hogy az 1952-es titkos konzisztóriumon ő nem fogadta el a kinevezést). Bár sokan XII. Piusz későbbi örökösének tekintették, Montini, mivel nem volt bíboros, nem követhette Piuszt a pápai trónon, így annak halála után (1958) Angelo Roncalli bíboros lett az új pápa XXIII. János néven, aki viszont szinte azonnal bíborosi rangra emelte Montinit.

Pápasága

Montini bíborost mindenki János pápa leendő utódjának tekintette. Támogatta János döntését a második vatikáni zsinat összehívására. Amikor János 1963-ban elhunyt, Montini lépett a pápai trónra VI. Pál néven. Az ő uralma alatt fejeződött be a vatikáni zsinat, 1965-ben. Ugyanebben az évben felállította a püspöki szinódust, de két dolgot kivont a hatáskörükből: a papi nőtlenséggel és a fogamzásgátlással kapcsolatos döntéseket; később mindkét témakör nagy port felverő enciklikái témája lett. Feloszlatta a nemesi testőrséget és a palotaőrséget, és a Svájci Gárdát tette meg a Vatikán egyedüli fegyveres erejévé.

Ő volt az utolsó pápa, akit a pápai tiarával koronáztak meg; utódja, I. János Pál eltörölte e ceremóniát. VI. Pál tiaráját, amelyet milánói egyházmegyéjétől kapott ajándékba, a Washingtonban álló Szeplőtelen fogantatás Bazilikájának adományozta, ajándékképpen az amerikai katolikusok számára.

Kanonizációs eljárás

2014. május 10-én az Apostoli Szentszék bejelentette, hogy VI. Pál pápa boldoggá avatása 2014. október 19-én fog megtörténni, ugyanis Ferenc pápa ehhez megadta hozzájárulását.

2014. október 19-én Ferenc pápa, XVI. Benedek emeritus pápa jelenlétében, délelőtt 10 óra 30 perckor boldoggá avatta egykori elődjüket, VI. Pál pápát, akinek liturgikus ünnepét születésnapjában: szeptember 26-ában jelölte meg.

2018. október 14-én, több ezer hívő jelenlétében avatta szentté Ferenc pápa a Szent Péter téren.

Enciklikái

• Ecclesiam suam (1964. augusztus 6.)
• Mense maio (1965. április 29.)
• Mysterium fidei (1965. szeptember 3.)
• Christi Matri (1966. szeptember 15.)
• Populorum progressio (1967. március 26.)
• Sacerdotalis caelibatus (1967. június 24.)
• Humanae vitae (1968. július 25.) - A helyes születésszabályozásról.

Apostoli levelei 

• Quarta Sessio (1965. augusztus 28.)
• Postrema Sessio (1965. november 4.)
• Petrum et Paulum Apostolos (1967. február 22.)
• Signum Magnum (1967. május 13.)
• Recurrens mensis october (1969. október 7.)
• Quinque iam anni (1970. december 8.)
• Evangelica Testificatio (1971. június 29.)
• Marialis Cultus (1974. február 2.)
• Nobis in Animo (1974. március 25.)
• Paterna cum benevolentia (1974. december 8.)
• Gaudete in Domino (1975. május 9.) - A keresztény örömről
• Evangelii Nuntiandi (1975. december 8.)

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Vinzent Óscar Arnulfo Romero y Galdámez

Ciudad Barrios, 1917. augusztus 15. – San Salvador, 1980. március 24.)

A salvadori szegények és elnyomottak érdekében fellépő salvadori érsek, vértanú, akit 1980-ban, misézés közben gyilkoltak meg.  Világszerte mint a szegények püspökét, a nép jogainak védelmezőjét és vértanúját tisztelik.

Gyermekkora és tanulmányai

Óscar Romero a legkisebb, de legnagyobb népsűrűségű közép-amerikai állam, El Salvador egy kis hegyi falujában, Ciudad Barriosban született, egy szerény körülmények között élő családba. Szülei Santos Romero és Guadalupe de Jesús Galdámez voltak. Édesapja helyi távírászként és postásként kereste kenyerét, de emellett földet is művelt. Édesanyja nyolc gyermeket hozott a világra, közöttük Óscar volt a második. A nyolc gyermek közül egy kislány születésekor meghalt, az egyik fiútestvér pedig fiatalon, 1939-ben hunyt el.

Óscar kiskamaszként először asztalos-tanoncként szakmát kezdett tanulni, 13 éves korában azonban, a helyi polgármester biztatására, sikerrel jelentkezett a San Miguelben működő bennlakásos kisszemináriumba. 1937-ben kezdte meg teológiai tanulmányait San Salvadorban, majd a római Gregoriana Egyetemen folytatta. Itt szerzett licenciátusi fokozatot 1941-ben, cum laude minősítéssel. Rómában szentelték pappá 1942. április 4-én. Püspöke kérésére 1943-ban félbeszakította a doktorátusra való felkészülését és visszatért Salvadorba.

Papi és püspöki évek

Hazatérte után püspöke rögtön plébánossá nevezte ki Anamorósba, majd néhány hónap múlva a püspöki székhelyre, San Miguelbe hívta és kinevezte püspöki titkárnak. Ezt a tisztet töltötte be 23 éven át. A titkári feladatok mellett szerkesztője volt az egyházmegye hetilapjának és vezetője a székesegyházhoz tartozó plébániának, élénk és szerteágazó lelkipásztori tevékenységet kifejtve.

1967-ben kellett elhagynia San Miguelt, mivel megbízták a salvadori püspöki konferencia titkári feladatainak ellátásával.

VI. Pál pápa 1970-ben San Salvador segédpüspökévé nevezte ki, majd 1974. október 15-én a Santiago de Maria egyházmegye élére helyezte megyés püspökként.

San Salvador érsekeként

1977 februárjában lett San Salvador érseke. Kinevezését az állami vezetők és az ország irányítását gyakorlatilag kézben tartó kis létszámú oligarchia szívesen fogadta, mivel Óscar Romero eddigi tevékenysége során mind egyházi, mind politikai szempontból konzervatív beállítottságúnak mutatkozott. Ezért joggal remélték, hogy vele könnyen meg fogják találni a közös hangot. Ez annál inkább fontos volt számukra, mivel a megelőző években egyre fokozódott a nyomorban tartott alsóbb néposztályok elégedetlensége, melyet a katonai diktatúra csak kemény megtorló intézkedésekkel tudott kordában tartani. Tőle várták, hogy megszabadítja az egyházat a „kommunistáktól”. - A felszabadítási teológiát valló vagy azzal szimpatizáló papok pedig bizalmatlansággal fogadták Romero érsekké történő kinevezését, mivel Romero fenntartással viszonyult ehhez a teológiai irányzathoz. Osztani látszott azok véleményét, akik szerint a felszabadítási teológia csupán keresztény lepellel elfedett marxista mozgalom.

A Salvadorban évtizedek óta fennálló konfliktus legfőbb oka az volt, hogy a mezőgazdasági földterület túlnyomó része kis számú gazdag földbirtokos család kezén volt, ugyanakkor az ország lakosságának döntő részét a nincstelen népesség tette ki. A kis létszámú és gazdag oligarchia csak szervezett állami terror révén tudta fenntartani hatalmát. E társadalmi igazságtalanság miatt egyre nőtt a lázadó csoportok létszáma és ereje, köztük a fegyveres ellenállástól sem tartózkodó gerilla-csoportoké.

Ezekben az években a szegénység kérdése egész Latin-Amerikában a katolikus egyház egyik fő témájává, megoldandó problémájává vált.  A társadalmi forrongás utat talált a munkájuk révén a szegényekkel és elnyomottakkal szoros kapcsolatba kerülő papok körébe is. Egyre többen szimpatizáltak a jellegzetesen latin-amerikai felszabadítási teológia elveivel.

 Óscar Romero kezdetben távol tartotta magát ezektől a társadalmi mozgalmaktól. 1977-ben, érsekké történő kinevezésének az évében az országon agitációs hullám söpört végig. Sztrájkok és tüntetések követték egymást, a parasztok sok helyütt elfoglalták a földesurak birtokait. Február 28-án, pár nappal Romero beiktatását követően, egy választási csalás elleni nagyszabású tiltakozás vérfürdőbe torkollott, március 12-én pedig megöltek egy jezsuita szerzetest, Rutilio Grande atyát, aki a szegények pártfogójaként végzett szociális munkát a nyomorgók között. A megölt jezsuita atya Romero érsek nagyrabecsült jóbarátja volt. Ez az esemény változtatta meg az érsek látásmódját. Ettől kezdve vált a szegények, az elnyomottak, a nincstelenek védőjévé, szószólójává. Szentbeszédeiben, amelyeket nem csupán a székesegyházban hallgathattak meg a hívek, hanem az egyházmegye rádiója révén az egész országban, folyamatosan szóvá tette a katonaság és a halálbrigádok által elkövetett jogtalanságokat. Konkrét segítséget is nyújtott, egy jogsegélyszolgálatot működtetett, látogatta és bátorította a vidéki közösségeket, ahol a halálosztagok működtek.

1979 márciusában jelentette ki: „Miközben világos, hogy az Egyházat üldöztetés érte az elmúlt három évben, még fontosabb, hogy tisztában legyünk annak okával [...] Az üldöztetésre azért került sor, mert az Egyház védelmébe vette a szegényeket, közösséget vállalt a szegények sorsával.” [...] „Amikor az Egyház hallja az elnyomottak kiáltását, nem tehet mást, mint hogy megbélyegzi azokat a társadalmi struktúrákat, amelyek létrehozzák és állandósítják a nyomorúságot, amelyből e kiáltás fakad.”

 1979 májusában hét dossziét mutatott be II. János Pál pápának, amelyek a gyilkosságokról, eltűnésekről, az emberi jogok megsértésének eseteiről szóló jelentéseket és dokumentumokat tartalmazták.

Ugyanebben az évben a társadalmon belül a forrongás tovább erősödött. 1980 januárjában a munkások, parasztok, diákok különféle szervezetei január 22-ére tüntetést szerveztek 300 ezer ember részvételével. Az ország valaha volt legnagyobb tüntetésére még nagyobb elnyomás volt a válasz, mely általános sztrájkot váltott ki. Romero érsek keményen elítélte az elnyomást, és a tömegeknek az „erőszakos felkeléshez való legitim jogáról” beszélt, ha minden békés kísérlet kudarcba fullad.

Egy 1980. február 15-én adott interjúban így nyilatkozott: „Minden nyomorúságunk okozója az oligarchia, családok kis, szorosan összetartó csoportja, amelyet nem érdekel, ha a nép éhezik, hanem épp ellenkezőleg, az éhségre támaszkodva jutnak hozzá a bőségesen rendelkezésre álló olcsó munkaerőhöz, amelynek segítségével learatják és exportálják a termést. Az iparvállalatok, hazaiak és külföldiek egyaránt, éhbérekre alapozzák a világpiaci versenyben való részvételüket, és ez megmagyarázza, miért állnak ellen oly makacsul bármilyen reformnak, illetőleg a nép életfeltételeinek javítására törekedő szakszervezeteknek. Ez az oligarchia nem engedheti meg a munkásoknak és parasztoknak, hogy szakszervezetekbe szerveződjenek, mert ezt gazdasági érdekeik elleni fenyegetésnek tekintik. E néhány családnak elnyomáshoz kell folyamodnia ahhoz, hogy fenntartsa és növelje profitját, még akkor is, ha ennek a dolgozó osztályok növekvő nyomora az ára.”

Ugyanebben a hónapban az érsek levelet írt Carter amerikai elnöknek, melyben kérte, hogy az Egyesült Államok ne támogassa a salvadori hadsereget, mert az a kapott fegyvereket a nép elnyomására használja.

1980 februárjában említette először a nyilvánosság előtt, hogy halálos fenyegetések érték. Nicaragua külügyminisztere, Miguel d’Escoto Brockmann menedéket ajánlott neki hazájában. Romero nem fogadta el az ajánlatot, azzal az indoklással, hogy nem akarja a népét magára hagyni, inkább vállalja akár az életveszélyt is.

1980. március 23-án közvetlenül a hivatalos rendfenntartókhoz szólt a heti prédikációjában: „Szeretnék külön felhívást intézni a hadsereg katonáihoz, különösen a Nemzeti Gárda tagjaihoz, a rendőrséghez és a helyőrséghez. Testvérek, ti népünkhöz tartoztok! Saját testvéreiteket ölitek meg a földművesek között! Egy ember parancsolhatja nektek, hogy öljetek, de Isten törvényének kellene győzni bennetek, mely azt parancsolja: ’Ne ölj!’ Egy katona sem köteles olyan parancsnak engedelmeskedni, mely ellenkezik Isten törvényével! Erkölcstelen törvény senkit sem kötelez.”  

„Isten nevében, e szenvedők nevében, akiknek a kiáltása napról napra hangosabban száll a mennyekig, kérlek benneteket, könyörgök nektek, parancsolom nektek: állítsátok meg az elnyomást."

Az érsek elleni merénylet és következménye

Másnap, 1980. március 24-én, miközben egy barátja elhunyt édesanyjáért mutatott be gyászmisét egy kórház kis templomában, az oltárnál halálos lövés érte az érseket. A merénylő elmenekült.

Temetési szertartásán, amelyen mintegy ötvenezer ember vett részt,  a gyászbeszéd alatt bomba robbant a katedrális előtti téren, majd a katonák lövöldözni kezdtek. A lövöldözésben mintegy negyven ember lelte halálát és száznál több volt a sebesültek száma.

Romero halála és a gyászszertartás alatt történt katonai erőszak óriási felháborodást keltett a nép körében. Az érsek elleni merénylet kirobbantója lett egy 11 évig tartó polgárháborúnak, mely során 75 ezren haltak meg (köztük 70 ezer civil), további 7 ezren „eltűntek”, és becslések szerint egymillió salvadori keresett más országban menedéket az erőszak elől. A hadsereg és a halálbrigádok által meggyilkoltak között volt tizennyolc katolikus pap és öt apáca – ez utóbbiak közül négyen amerikaiak voltak. Ezekben az években fordult elő, hogy helikopterről röpcédulákat szórtak ezzel a szöveggel: „Légy hazafi és ölj meg egy papot!”

Bár a gyilkos és megbízók személyére a későbbiek során, évek múlva fény derült, de a gyilkost és a merénylet kitervelőit soha nem vonták felelősségre. Egyedül Alvaro Saravia-t a biztonsági erők egyik tisztjét mondta ki a kaliforniai bíróság 2004-ben bűnösnek. Őt kártérítésként 10 millió dollár megfizetésére kötelezték. A biztonsági erők főparancsnokát, Roberto D'Aubuisson Arrieta-t, a legfőbb felelőst, soha nem ítélték el, ő 1992-ben egy kórházi ágyon hunyt el rákbetegségben.

.....................................................................................................................

A szent életű pápa és a vértanú érsek mellett az irgalmas szeretet négy szentje is az oltár dicsőségére jutott október 14-én: Francesco Spinelli (1853–1913), a Legszentebb Oltáriszentséget Imádó Nővérek kongregációjának alapítója; Vincenzo Romano (1751–1831), aki Torre del Grecóban volt plébános és mindig a legutolsók mellett állt; Maria Katharina Kasper szűz (1820–1898), a Jézus Krisztus Szegény Szolgálóleányai kongregáció alapítója; valamint Jézusról nevezett Szent Teréz Nazaria Ignacia szűz (1889–1943), az Egyház Keresztes Misszionárius Nővérei kongregációjának alapítója.

A szentté avatandók sorában van továbbá Nunzio Sulprizio, egy abruzzói munkás, aki mindössze 19 esztendős volt, amikor 1836-ban csontrákban meghalt. Betegségét nagy valószínűséggel a kegyetlen munkakörülmények idézték elő, amelyeknek ki volt téve nagybátyja kovácsműhelyében. Azt mondogatta: „Jézus annyit szenvedett miértünk, és érdemei miatt örök élet vár ránk. Ha csak kicsit is szenvedünk, a mennyország lesz osztályrészünk. Jézus sokat szenvedett értem. Miért ne szenvedhetnék én is Őérte? Szeretnék meghalni, hogy csak akár egyetlen bűnöst is megtérítsek.” Nunzio Sulprizióról bővebben  ITT olvashat.

Francesco Spinelli 1853. április 14-én született Milánóban, 1875-ben szentelték pappá. 1882-ben alapított Bergamóban egy kongregációt, a Legszentebb Oltáriszentséget Imádó Nővérek Intézményét, amelynek célja „megmerítkezni a megünnepelt és imádott Eucharisztia leglángolóbb szeretetében, hogy aztán a testvérek közül a legszegényebbet árasszák el ezzel a szeretettel”. Ő maga is az Oltáriszentség előtti hódolatban és a testvérek szolgálatában élte életét, Jézust látva és szeretve bennük. A Bergamóhoz közeli Rivoltában működő közössége a szegények, a kirekesztettek között kereste Krisztust, itt és aztán a világban másutt is olyan szolgálatokat hoztak létre, amelyekre nagy szükség volt: iskolákat, oratóriumokat, betegellátót, magányos idősek gondozását. Francesco Spinelli 1913-an halt meg. Szent II. János Pál pápa avatta boldoggá 1992. június 21-én a caravaggiói Mária-kegyhelyen. Szentté avatásának hírére Antonio Napolioni cremonai püspök így nyilatkozott: „Tanúságtevője annak, hogy életünk forrása és célja Isten, életünk az ő atyai ölelésében talája meg békéjét és beteljesülését. Igazi pap, akinek hite átsugárzott minden mozdulatán, főként alázatosságán és kedvességén. Jobban hasonlított a bárányhoz, mint a pásztorhoz, mert engedte, hogy átformálja az Eucharisztia misztériuma.”

Az 1775-ben pappá szentelt Vincenzo Romano Torre del Grecóban volt plébános. Amikor 1794-ben a Vezúv szinte teljesen lerombolta a várost, nagy erővel kezdett neki az újjáépítésnek. Egy új missziós stratégiát talált ki – ezt „vonóhálónak” nevezte –, amellyel imádságra buzdította az embereket és igyekezett közelebb hozni őket az Egyházhoz: egy feszülettel a kezében lépett oda a házak lakóihoz vagy a járókelőkhöz, spontán igehirdetésbe kezdett, és ha beleegyeztek, elkísérte őket a legközelebbi templomba vagy oratóriumba és együtt imádkozott velük. Gyakran előfordult, hogy közvetített a korallvadászok és a tengerészek közötti összetűzésekben. 1831. december 20-án halt meg, 1963. november 17-én avatták boldoggá. Földi maradványait a Torre del Grecó-i Szent Kereszt-bazilikában helyezték el. Piscopiában található szülőháza kedvelt célpontja a zarándokoknak.

Katharina Kasper a németországi Dernbachban született 1820-ban. Hogy segítse népes családját, fiatalon földművesként és szövőnőként kezdett dolgozni. Az általa alapított Jézus Krisztus Szegény Szolgálóleányai kongregáció úgy jött létre, hogy Katharina 1845-ben néhány társával együtt közösségi életet kezdett élni, majd három évvel később, Szűz Mária mennybevétele napján megnyitották házukat a falu szegényei előtt. Maria Katharina nővér novíciaképzést indított és új házakat nyitott külföldön is, hogy segítse a német bevándorlókat. 1898. február 2-án hunyt el szívinfarktusban. VI. Pál pápa avatta boldoggá 1978 április 16-án.

Jézusról nevezett Szent Teréz Nazaria Ignacia, születési nevén Nazaria Ignacia March Mesa Madridban született 1889-ben. Népes családjával anyagi okokból Mexikóba költözött, a hajóút során fedezte fel hivatását: ott találkozott az Elhagyott Idősek Kis Nővérei kongregáció szerzeteseivel, és úgy döntött, belép a rendjükbe. A noviciátust Spanyolországban végezte, majd 1908-ban visszautazott az amerikai földrészre, hogy a bolíviai Oruróban kezdje meg misszióját. 1920-ban egy Isten országáról elmélkedő lelkigyakorlat után fogalmazódott meg benne egy új kongregáció alapításának vágya, amelynek célja a szeretet „keresztes háborúja”, amely átöleli az egész Egyházat. 1925-ben alapította meg az intézményt Pápai Kereszteshadjárat Missziós Nővérei néven, amely később az Egyház Keresztes Misszionárius Nővérei elnevezésre változott. Bolíviában a haladó szellemet képviselték az adott korban, a nők társadalmi helyzetének és munkavállalásának ügyét állították előtérbe. 1938-ban Argentínába költözött, ahol számos intézményt hozott létre a fiatalok és a szegények szolgálatára. Buenos Airesben hunyt el 1943-ban, Szent II. János Pál avatta boldoggá 1992. szeptember 27-én.

Forrás:   Vatican News; Acistampa; Diocesidicremona.it     Wikipédia   Magyar Kurír     Fotó: Vatican News       

Hozzászólások