A halálosztó paragrafus

Az 1956. évi 28. számú tvr-t két nappal később egészítette ki az 1956. évi 32. törvényerejű rendelet, amely egy igen súlyos, mindössze kétsoros kiegészítést fűzött ahhoz: akit az említett rögtönítélő bíróság bűnösnek nyilvánít, arra "egyúttal halálbüntetést szab ki". Így minden fentebb felsorolt cselekmény halálos bűnnek minősült. A jogi háttér megteremtésével 1956. december 15-én meghozták és végrehajtották a megtorlás első ezen rendeletekre támaszkodó halálos ítéletét, amely koncepciós perek hosszú sorát nyitotta meg. A statáriális bíráskodást 1957 novemberéig a katonai bíróságok végezték.

Tóth Ilona orvostanhallgató vallomást tesz a Népbíróság előtt. Mögötte a vádlottak padján Obersovszky Gyula újságíró (j2)

Alapvető változásokat hozott az 1957. évi 4. törvényerejű rendelet a gyorsított büntetőeljárás szabályozásáról, ugyanis általa lett kivégezhető az is, aki az elkövetéskor már a 16. életévét betöltötte. Ez a rövid életű szabályozás példátlan volt a magyar jogtörténetben, ugyanis az akkor hatályos Btk. a huszadik életév betöltéséhez kötötte a halálbüntetés alkalmazását, amit később az 1961-es törvénykönyv is átvett.

Leghíresebb áldozata az 1957. évi 4. törvényerejű rendeletnek a "Blaski József és társai" perének másodrendű vádlottja, az 1941-es születésű Mansfeld Péter volt, akit 18. születésnapját bevárva végeztek ki - elvileg "törvényesen", ugyanis ezt a rendelet lehetővé tette. Blaskit és négy társát egy 1958 februárjában elkövetett cselekmény miatt próbálták elítélni, de a 17 éves Mansfeld vallomásában magára vállalt minden, "a népi demokratikus államrend elleni szervezkedést", megmentve ezzel társait, köztük a családapa fővádlottat. A pesti srác emlékét ma több utca és szobor őrzi.

Mansfeld Péter

A megtorlások emellett igyekeztek a közvéleménnyel és a külfölddel elhitetni, hogy a forradalmárok gyilkosok, közönséges bűnözők. Emiatt nem egyszer a hamis vád eszközéhez nyúlt a megtorló gépezet - a leghíresebb ilyen kivégzett az éppen szigorló orvostanhallgató, Tóth Ilona volt (Mansfeld Péter és a 2001-ben rehabilitált Tóth Ilona peréről bővebben ld.: Tarics Péter: Egy nép kiáltott. Bp., 2008.).

A népbíróságok visszatérnek

Nagy Imre, a forradalom miniszterelnöke 1958. június 15-én, a halálos ítélet kihirdetését követően az utolsó szó jogán beszél a bíróság előtt

Népbíróságokat először 1945-ben hozott létre kormányrendelet a háborús és népellenes bűncselekmények elbírálására. A szintén 1945-ben bevezetett statáriális, azaz gyorsított büntetőeljárásokkal együtt a népbíróságok által nemcsak a német megszállás és nyilas diktatúra valódi bűnösei (mint például Szálasi Ferenc) kerültek az igazságszolgáltatás elé, de az átrendeződött bíráskodási rendszer a kommunista párt hatalomátvételét is kiszolgálta.

Az 1950-ben megszüntetett népbíróságokat az 1957. évi 26. tvr. hívta újra életre, felállítva a szakképzetlen bírákból álló Népbíróságok Országos Tanácsát. A testület felülbírálhatta még a Legfelső Bíróság  és a katonai bíróságok jogerős ügyeit is, ráadásul ítéletében nem volt kötve az ügyész és a védelem kérelme közötti "mezsgyéhez": bármilyen súlyos ítéletet kiszabhatott, ezzel a népbíróság teljes mértékben biztosította a politika számára elvárt ítéletet.

A hatalom így hozzákezdhetett a megtorlás harmadik, népbíróságok által véghezvitt szakaszához - ekkor került sorra Nagy Imre is. Az időzítést az 1957. márciusi "moszkvai alku" adta, amelynek a lényege a következő volt: Rákosi maradjon a Szovjetunióban, a szovjetek katonák pedig hazánkban, Kádár emellett példát statuál a szocializmus megdöntéséért szervezkedők ellen.

Hatalmas veszteség

Mindent összevetve a különböző bírósági fórumok 1956. november 4. és 1963 szilvesztere között 26621 személyt marasztaltak el, zömüket tiltott határátlépésért és azzal összefüggő embercsempészetért (8031 fő, 30,1%), megint másokat izgatás (6949 fő, 25,3%), összeesküvés vagy lázadás (4661 fő, 17,5%), illetve fegyverrejtegetés (3577 fő, 13,4%) miatt ítéltek el. Hazaárulást és kémkedést mindössze 44 fő "követett el". Az elítéltek 93%-a öt évnél nem hosszabb szabadságvesztéssel "megúszta", így "mindössze" 613 főt sújtottak 5-10 évig terjedő vagy életfogytiglani (65 fő) börtönbüntetéssel.

Az 1956 utáni időszak bővelkedett a halálos ítéletekben is. Mint fentebb írtuk, az első ilyen ítélet már 1956. december 15-én megszületett, végrehajtására még aznap sor került: Soltész Józsefet fegyverrejtegetés miatt lőtték agyon Miskolcon dr. Pinczés István hadbíró ítélete alapján. A megtorlás 1959. október 28-án tetőzött, amikor egyetlen nap leforgása alatt tizenegy '56-ost végeztek ki, konkrétan a Thököly úti felkelőcsapat tagjait. Pedig 1959 áprilisára az új hatalom már a közkegyelem eszközével is élni kezdett. Az utolsó halálos ítéleteket 1961. július 15-én hirdette ki a Legfelsőbb Bíróság, amit a három elítélten augusztus 26-án hajtottak végre, így zárva az '56-osok halálsoron várakozóinak listáját.

Az utolsó kivégzésig a különböző bíróságok 367 embert ítéltek halálra, közel kétharmadukat, 269 főt egyértelműen '56-os szerepvállalásuk miatt. Ez több mint kétszerese az 1848-1849-es forradalom és szabadságharcot követő megtorlás halálra ítélt áldozatainak, sőt meghaladja az 1945-1950 között működő népbíróságok által végrehajtott fővesztések számát (189) is. Szempont volt, hogy a bíróság elé állítandók között minél több osztályidegen legyen, amit azonban képtelenek voltak teljesíteni: Zinner Tibor kutatásai szerint a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány alatti megtorlások áldozatainak 38,5%-a paraszti sorból került ki, míg 34,5%-a munkás volt (XX. századi politikai perek - A magyarországi eljárások vázlata 1944/1945-1992. Bp., 1999.).

A legtöbb halálos ítélet dr. Borbély János nevéhez fűződik, aki mintegy 65 elítélt ügyében látta el a vérbíró szerepét. Ugyanakkor Kádár balra is ütött: 1957 tavaszán ítélték el a már 1956. október 12-én letartóztatott Farkas Mihályt, a Rákosi-féle trojka harmadik tagját 14 évre és fosztották meg parlamenti mandátumától Gerő Ernőt, aki Magyarországra is csak három évvel később jöhetett vissza. Bár Farkas (fiával, Vladimírrel együtt) 1960-ban egyéni kegyelemmel szabadult, a hatalomba való visszatéréséről szó sem lehetett. 1962-ben Rákosit és Gerőt még a jogutód pártból is kizárták huszonkét társukkal együtt.

A megtorlás természetesen nemcsak halálos ítéletek és börtönbüntetések formájában mutatkozott meg. Az újonnan felállított internálótáborok felé 13 ezer fogoly vette útját, tízezrek kerültek rendőri felügyelet, 300 ezren rendőrségi megfigyelés alá (bár ez a Rákosi-korszakhoz képest enyhülést jelentett), további tízezrek veszítették el állásukat; az elítéltek hozzátartozóit sújtó egzisztenciális diszkriminációt még felmérni is nehéz. A magyar társadalom veszteségéhez emellett nagyban hozzájárult az a közel 200 ezer emigráns is, akik a forradalmat követően hagyták el az országot.

A megtorlásokat követő részleges közkegyelemről a párt Központ Bizottsága döntött. Az első részleges amnesztia 1959-ben volt, majd 1963. március 21-én - ekkorra stabilizálta magát az új rendszer - egyszerre 3480 főt engedtek szabadon. A forradalmárok egy jelentős csoportja, mintegy 600 fő csak az 1970-es években kerülhetett szabadlábra. Az ítéletek döntő többségét azonban csak 1989-1992 között nyilvánította semmissé az Országgyűlés, sőt az utolsó ún. 1956-os semmisségi törvényig az új évezredig, 2000-ig kellett várni.

Csernus Szilveszter

 Forrás: