az egyetlen magyar domonkos szent, Kongregációnk védőszentje.
1242-ben született, IV. Béla király és Laszkarisz Mária leánya. Szülei a tatárjárás alatt fogadalmat tettek, hogy születendő gyermeküket Istennek ajánlják fel, ha megszabadulnak a tatároktól, ők és országuk is. Margit így került három és fél évesen került a veszprémi Szent Katalin-kolostorba, amelyet 1240-ben alapított Bertalan veszprémi püspök, és ahol az apácák még nem éltek a domonkos rendi szabályok szerint. 1252-ben költözött az apja által építtetett Nyulak szigeti (ma Margit-sziget) Szűz Mária-kolostorba, amely már a domonkos férfirend közvetlen felügyelete alatt állt. Tizenkét éves korában tett fogadalmat a Domonkos Rend akkori Magiszterének, Humbertus de Romanis-nak a kezébe. Margit élete végéig hűségesen kitartott szerzetesi hivatásában és több ízben is határozottan ellenállt apjának, aki – eredeti szándékát megváltoztatva – férjhez akarta adni.
Margit a szigeti monostorban élt egészen 1270. január 18-án bekövetkezett haláláig.
Szent Margit az első magyarországi szerzetes, akinek az életében feltűnik mindaz, ami az Egyházban akkor új volt: elsősorban az Eucharisztia bensőséges szeretete. Feljegyezték róla, hogy a lehető leggyakrabban akarta látni Krisztus testét és hogy mennyire gondosan készült a szentáldozás ritka alkalmaira (kétnapos böjttel, majd egynapos imával adott hálát). Krisztus testére tekintve azonban meglátta a templomban lévő szegényeket is, akiken próbált adományokkal és imával segíteni. Mivel Az Eucharisztiában Krisztus szenvedésének emlékét látta, ezért nagyon vágyott a szenvedő Krisztussal azonosulni: szívesen imádkozott a Szent Kereszt oltára előtt, nagyon szerette hallgatni Krisztus szenvedéstörténetét, és utánozni akarta vezeklő, engesztelő életével (böjt, éjszakai imák, önostorozás, vezeklőöv viselése). Mindezt engesztelésül ajánlotta fel az Egyházért. A Krisztussal való azonosulás másik útja számára Krisztus szegénységének és alázatosságának utánzása volt: visszautasította a királylányi státusszal járó kiváltságokat, és a nővérek szolgája akart lenni, mindenki között utolsó. Ez az alázat, és a betegek semmitől vissza nem riadó szeretetteljes szolgálata volt az, ami leginkább nővértársai szívébe vésődött. Mindezeken kívül pedig az, ahogy Margit imájában az Úrral beszélgetett. Így tanította őket imádkozni: „Ajánld tested és lelked az Úrnak, és szíved mindig legyen nála, hogy sem halál, sem bármely teremtmény el ne válasszon téged az Isten szeretetétől.”
1943-ban avatta őt szentté XII. Piusz pápa. Ünnepe január 18. Szent Margit sírja nem maradt fenn: eredetileg a Margit-szigeti kolostor templomában volt a nyugvóhelye, de amikor a domonkos apácák elhagyták a Szigetet a török elől menekülve, akkor földi maradványait is magukkal vitték új lakóhelyükre, Pozsonyba, a klarissza kolostorba. Ott a 18. században nyomuk veszett
Szent Margit feltételezett sírhelye
a Margit-szigeti kolostor romtemplomában
“Meggyullada e méltóságos szűz a mennyei Jegyesnek szerelmében, kit kíván vala, kit mindenekfölött szeret vala, kinek szerelmeért atyját, anyját, és evilági országnak birodalmát elhagyta vala. Az ő ártatlan lelkét, szentséges, méltóságos lelkét ajánlván az ő Teremtőjének, az ő édességes, kívánatos Jegyesének, elnyugovék az Úrban.” (Margit legenda)
Irodalom
- Mezey László, „Árpádházi Szt. Margit lelkiségének forrásai” in Vigilia (36) 1971, 291–296.
- Király Ilona, Árpád-házi Szent Margit és a Sziget, Szent István Társulat, Bp., 1979.
- Lovas Elemér, Árpádházi Boldog Margit élete, Szent István Társulat, Budapest 1939.
- Árpád-házi Szent Margit legrégibb legendája és szentté avatási pere, Balassi, Budapest 1999.
- Deák V. Hedvig, Árpád-házi Szent Margit és a domonkos hagiográfia. Garinus legendája nyomában, Kairosz, Budapest 2005.