Mint amikor az embert letaglózzák egy husánggal, olyan volt a trianoni békediktátum: térdre rogy, forog vele a világ, és azt se érti, mi történt. Máig nem hevertük ki sem országként, sem nemzetként. Akik azt követelik, hogy hagyjuk már ezt a Trianon problémát, inkább a jövővel foglalkozzunk, azok nem vesznek tudomást a valóságról, mert nem lehet a múltat befejezetlenül magunk mögött hagyni. Erre maga Trianon megtörténte is jó példa, hiszen az sem előzmények nélkül pottyant a nyakunkba. Száz évvel ezelőtt is a megoldatlan múltnak, a saját mulasztásainknak és az ellenségeink ügyeskedéseinek közös gyümölcse érett be.

 

 

 

 

Mai szemmel már szinte elképzelhetetlen, hogy Magyarország párját ritkítóan stabil és egységes országként, Európa egyik vezető hatalmaként érkezett a középkor végéhez. A zászlósurak ha be is avatkoztak időnként a király dolgába, és fel tudták forgatni a belügyeket, az egységes királyi hatalom meglétét senki sem kérdőjelezhette meg. A királyság komoly erőtartalékokkal rendelkezett, gazdag volt nemesfémekben, ércekben és sóban, nem beszélve az élelmiszerről. Magyarországnak másfélszer annyi lakosa volt, mint Angliának vagy Lengyelországnak, két és félszer több Csehországnál, döntő befolyással voltunk Kelet-Közép-Európa és a Balkán életére. Egységes Németországról meg Olaszországról ekkoriban még szó sem volt, Franciaország éppen a központosított királyság kialakításán dolgozott, ahogy Hispániában is hasonló folyamat zajlott a reconquista sikere után. Ez utóbbi két állam volt igazi katonai nagyhatalom a korszakban rajtunk kívül.