Tiszta Forrás
2021. szeptember 18.   
Névnap: Diána, József

Laudetur Jesus Christus!

Te öntöd a források vizét patakokba, a hegyek közt csörgedeznek.
Inni adsz a mező vadjainak, a szomjas vadszamár merít belőlük.
Az ég madarai partjaikon laknak, az ágak közt zengik énekük.
A hegyeket kamráid vizéből öntözöd, eged gyümölcsével a földet jóltartod.
Füvet nevelsz az állatoknak, és növényeket, hogy az ember jóllakhasson; hogy a földből kenyeret nyerjen. (Zsolt 104.10 – 14.)

De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne." (Jn 4.14)

Jelen van

0 felhasználó
30 látogató

Látogatások

- ma: 121
- tegnap: 360
2021.03.23. 00:00 Kriszta
Hozzászólások: 0

Húsvét előtt…

Húsvét előtt…

tehát böjti időben elcsöndesedik az ember. Magába néz, sőt, szembe fordulva magával igyekszik megnevezni a bűneit (ne szépítgessük a dolgot, ne csak hibákat, fogyatékosságokat, természetadta balgaságokat mondjunk; kérem szépen, vannak, bizony vannak bűneink…); szóval alámerülünk. Alámerülünk az őszinteségben, ami annyi gyakorlat után sem könnyű. Alá merülünk az engedelmességben: ne keressünk mindenáron mentségeket. Legalább most ne. Meg kell állnunk, le kell tennünk kedvenc rögeszméinket. Minden tudás, gondolat, vonzódás és hivatás rögeszmévé válhatik, ha nem vigyázunk. Ezzel pedig bántani szoktunk, Bántjuk vele a családot, a környezetünket, önmagunkat. Alámerülünk a bánatban, amelynek a liturgiában lilás-fekete árnyalata van. A bánat csöndet kíván s kínál. Odatérdeltet a lefödött feszület lábához, és (a Fölfeszített némán viselt kínjaival) mosogat minket. Tovább a húsvét előtt… cikkhez

Meg kell mondanunk őszintén: hajlamosak vagyunk rá, hogy még itt is látszat szerint cselekedjünk. Úgy tegyünk, „mintha”. Szánkon vannak ugyan a liturgikus idő kegyes szólamai, de vajon mi van a szívünkben? Hajtogatjuk ezeket a szavakat, de nagy a kísértése annak, hogy csak a fölszínen lavírozzunk. Valóban alámerülünk lélekben Jézus szenvedéseibe? Valóban megbánjuk rossz tetteinket (mitől rosszak ezek?) itt, az Ártatlan közvetlen közelében?

Fölfogom-e, hogy Jézus értem halt meg? Hogy nap nap után, ténylegesen választok közte és ellenségei között? Egyáltalán, választhatok-e? Ő megbocsátott ellenségeinek; én megbocsátok-e azoknak, akiknek ő megbocsátott? Fölfogom-e, mi az a megbocsátás? Hisz vannak haragosaim. Haragosa vagyok én is valakinek… Mert ember vagyok, szoktuk mondani. Igaz. Mégis, az a tény, hogy Krisztus vállalta a keresztet, azt jelenti: az emberi természeten túli tökéletességre szólított föl. Akár megy a dolog, akár nem. Persze hogy én is azt mondom, mint mindenki más: ismered, Uram, gyarlóságaimat, bízom irgalmadban és végtelen szeretetedben. Persze. De ami igaz, az igaz.

Mégsem az a kérdés, hogy „én” tökéletes vagyok-e vagy sem, vagy hogy hol tartok a tökéletesedésben. Az a lényeg, hogy erre és még számtalan kérdésemre van válasz: Jézus Krisztus, az Isten fia. Aki nem trónon, nem egy elnöki székben, és nem a legcáfolhatatlanabb érv segítségével, hanem a kereszten lett Úr. Paradox módon, épp ezért ő nemcsak a beteljesülés(em), hanem a jövő(m) is. Nemcsak a bíróm, hanem a védelmezőm is. Nemcsak az, aki a reményem, hanem az is, aki táplál. Nemcsak a Nagypéntekem, hanem a Nagyszombatom is. De ha mindez igaz, akkor – nem tussolhatom el – nagy felelősség nehezedik rám. Mivel nyomban fölvetődik a kérdés: ha velem ez a helyzet, mi a helyzet a többivel?

Nekik ki vagy mi a beteljesülésük? A táplálójuk? A bírájuk? A reményük? És nem csak úgy általában, ekkor meg akkor, hanem most? És itt? Ha a föltámadásba torkolló isteni szenvedés az ember üdvösségének váltsága, akkor ez minden egyes embert létének alapjaiban érint. A másik ember szabad beleegyezése nélkül azonban egy lépést sem tehetek érte. A döntő lépést mindenkinek magának kell megtennie; de a reményt fölcsillanthatom. Magamnak. Neki és másnak. Rámutathatok. Rá is kell mutatnom, ha tényleg remélem. Tettekkel, szóban és írásban. Ebben a mesterségesen reménye-fosztott országban, most, húsvét előtt.

Nem is annyira a reményért, mint inkább a reménytelenség ellenében. Démonikus erőknek és érdekeknek minden korban épp elég eszközük volt ahhoz, hogy éreztessék: kár minden erőfeszítésért. A „régies” eszmerendszernek meg vannak számlálva a napjai. Aki itt reménykedik, ábrándokat kerget, szószátyár és illuzionista… De mintha már hallottunk volna ilyeneket. A hit a farizeizmusnak mindig is blaszfémia volt, pogánynak meg ostobaság. Pedig a reményben hitről van szó. Vannak olyan időszakok, melyekben a túlélés, a lelki-szellemi-erkölcsi kibontakozásba vetett remény minden gyakorlatias ténykedésnél többet ér, minthogy képes kivezetni a dermedt fásultságból, sőt – a húsvét tanúsága szerint – magából a halálból is.

Húsvét ennek a reménynek az ideje. Jézus Krisztus megjárta a halál szakadékét, föltámadt. Szenvedése számvetésre ösztönöz. Halála hitre. Föltámadása pedig arra int, hogy az élet kimondhatatlanul több és erősebb az élőknél, mivel isteni eredetű.

 

Vasadi Péter

 

Forrás: 

Archívum

Hozzászólások

Ide írhatja hozzászólását...
A hozzászóláshoz jelentkezzen be!
Még nem érkezett hozzászólás