2022.08.20. 00:00 Kriszta

Hozzászólások: 1

Új kenyér ünnepe

A magyar ember mindenkor „Életnek” nevezte a búzát, a legfontosabb kenyérnövényünket.
És valóban „Élet” minden egyes gabonamag.

Mert ezek a kicsi magok bármikor képesek életre kelni. Magukban hordozzák az „Életcsírát”, a magba zárt kozmikus energiát.

Magyar elődeink a legkorábbi időktől foglalkoztak gabonatermesztéssel. A legrégebbi nyomok öt gabonafélére, a KÖLESRE, az ÁRPÁRA, a HAJDINÁRA, a BARNA RIZSRE és a BÚZÁRA utalnak. Ezekből kenyeret, lepénykenyeret, langallót-lapónyát, kövön sült leppencset és hamubasült pogácsát sütöttek. Emlékét népmeséink is őrzik.

A gabonavetés az acatoláson kívül nem sok gondozást kívánt, legfeljebb a madarakat kellett ijesztőkkel távol tartani, ha már sárgult a gabona. A búza érésének szakaszait így határozzák meg: Szent-György nap (április 24.) táján szárba indul a vetés, májusban kihányja a fejét, Vid napján (június 15.) abbahagyja a növekedést, Péter-Pálkor (június 29.) megszakad a töve, ettől kezdve már csak érik, és lehet kezdeni az aratást.

Az aratás napját gondosan megválasztották. Új holdkor nem kezdtek hozzá, de Illés napját sem tartották szerencsésnek, nehogy a villám beléjük csapjon. Ha éppen péntekre esett volna az aratás első napja, akkor már csütörtökön levágtak egy kévére valót, hogy a szerencsétlennek tartott napon ne kelljen a betakarítás legnagyobb munkájához hozzáfogniok.Az arató részesek a végzés napján szándékosan lábon hagytak egy kis gabonát, amit másnap reggel levágtak.

A lányok kalászokat és mezei virágokat harang alakúra kötöttek össze. Néhol szalmából készült csigaszerű fonadékkal vagy táblákkal díszítették, a helyi szokásnak megfelelően. Ezt lányok vagy legények botra akasztva vitték hangos nótaszóval, esetleg cigányzenészek kíséretében a gazda udvarába .

A gazdasszony néhány csepp vizet hintett rá, hogy jövő évben a termés ne legyen üszkös, közben az aratógazda versben köszöntötte a ház gazdáját. A koszorút a mestergerendára, az asztal fölé akasztották, és alatta megkezdődött az ebéd vagy vacsora, melyről a bor sem maradhatott el. Ezután következett az arató- vagy kepebál, mely éjfélig, de sokszor hajnalig is eltartott. Az aratókoszorút sok helyen karácsonyig őrizték, és akkor a madaraknak adták, míg máshol a legszebbeket a templomban, kápolnában tartották, vagy útszéli keresztre akasztották.

Az aratás befejezése örömünnepnek számított, melyet a szokások és hiedelmek gazdagon átitattak. A magának arató család nem rendezett a munka befejezésekor különösebb ünnepséget, erre a szegényebbeknél csak akkor került sor, ha a munkát kölcsönös segítséggel végezték. Ilyenkor a megvendégelés kötelessége a házigazdáé a munka közben éppen úgy, mint annak befejezésekor.

A módosabb gazda már részes aratókkal dolgoztatott. Amikor először kiment megnézni a munkát, az asszonyok és lányok szalmakötéllel fonták körül a lábát, és csak akkor engedték szabadon, ha pénzt adott, bort vagy ennivalót ígért. Azt tartották, hogy ennek elmulasztása esetén nem eresztene jól a búza. Az aratás befejezésekor néhány szálat a földön hagytak, hogy a zivatar, vihar a következő évben ne tegyen kárt a vetésben.

Az élesztős kenyér újabb “találmány”, Közép-Ázsiában lepény-lapónyát, készítenek a mai napig, ahogy azt korábban őseink is tették.

.…”Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”…

Úgy legyen, jusson mindenkinek, írja a Gyökereinket és értékeinket keresők itt.

Amikor még igazi agrár-ipari ország voltunk, akkor augusztus 20-án tartották az aratóünnepeket, aratóbálokat mely nem volt más, mint az új kenyér ünnepe, az új búzából készült első kenyér megszelése.

Az új kenyérről azonban ne feledkezzünk meg soha, hiszen a kenyér az életünk fontos része.

Ez abból is látszik, hogy a magyar hitvilág igen sok, kenyérrel kapcsolatos szokással bír.
A kenyér az egyházi szimbolikában is fontos szerepet kapott – tisztelete részint ezen alapszik.
A kenyérhez fűződő hiedelmek és mágikus eljárások még a mai napig élnek és élni is fognak.
Isten áldása volt a neve; nem volt szabad rálépni, eldobni; ha leesett a földre, meg kellett csókolni, de legalább ráfújni.

A kenyér legalapvetőbb táplálékunk, így a termékenység, a bőség szimbóluma, az agrármágia eszköze, áldozati étel.

Nézzünk vissza közeli múltba:

Az 1938. évi XXXIII. törvénycikk „augusztus hó 20. napját Szent István király emlékezetére nemzeti ünnepnek” nyilvánította. A király halálának 900-ik évfordulóján tartott budapesti megemlékezésen a résztvevők száma megközelítette a nyolcszázezret. A Filmhíradó tudósítása az eseményről itt látható.

Ugyanebben az évben Budapest elnyerte a 34. Eucharisztikus Világkongresszus rendezésének jogát, így az önmagában is hatalmas ívű nemzetközi eseményt Horthy Miklós kormánya össze tudta kapcsolni a Szent István-kultusszal. Láthatjuk tehát, hogy az augusztus 20-i megemlékezések a ’30-as évek végén is óriási politikai jelentőséggel bírtak.

A huszadik század elején Darányi Ignác földművelésügyi miniszternek köszönhetően születtek már olyan indítványok, amelyek a Szent István-napi programokat igyekeztek összekapcsolni az aratóünnep eseményeivel.

Az aratóünnep azonban nem augusztushoz kötődik.

Az aratás rendszerint akkor indul, amikor „megroppan a gabona töve”, Péter-Pálkor, vagyis június 29-e után.

A gabona érettségétől függően természetesen változott az aratás időpontja, nem egyszer július végére tolódott.

Az Új kenyér katolikus ünnepe tehát a népi aratóünnephez kapcsolódik. A magyar egyház az Apostolok oszlása középkori liturgikus ünnep (július 15.) bevezetésével hagyta jóvá, szentelte meg az archaikus hagyományt.
A reformátusoknál pedig augusztus utolsó vasárnapja hagyományosan az új kenyér ünnepe, amit a gyülekezetben általában Úrvacsorával ünnepelnek.

Augusztus 20. és az arató- illetve kenyérünnep összekapcsolása viszont már politikai akaratból történt meg.

A két világháború között, 1927-ben Mayer János akkori földművelésügyi miniszter, a Faluszövetség elnöke a Szent Jobb-körmenet után magyar népviseletbe öltözött földművesek százaival vonult fel a budai Várba, majd egy búzakoszorút nyújtott át Horthy Miklós kormányzónak.

Ez a lépés előrevetítette a ’30-as években népszerű hagyományőrző közösség, a Gyöngyösbokréta mozgalom megalakulását is. A parasztcsoportok 1931-1944 között minden év augusztus 20-a táján rendezték tánc-, ének- és játékbemutatóikat Budapesten.

Később az 1947-es körmeneten – a ’38-ashoz hasonlóan – több százezren vettek részt. A későbbi kommunista kormányzat ezt az ünneplést már fenyegetésként értékelte: nem engedhették, hogy a szakrális jellegét továbbra is őrző menet politikai problémát okozzon. Inkább betiltották a Szent Jobb-körmenetet.

1951-ben a padlásokat lesöprő Nagy Imre – miniszterként – elsősorban a születésnapos alkotmányt és a terménybeadási kötelezettség teljesítésének első határidejét köszöntötte.

1949-ben augusztus huszadikát a Népköztársaság napjává nyilvánították, az évfordulókon pedig  rendszerint bemutatták az új kenyeret.
A Magyar Dolgozók Pártja valamint elődje, a Magyar Kommunista Párt mindenesetre már 1946-ban bejelentette az igényét a kenyérünnep kisajátítására, Szent István felépítése egyfajta országalapító forradalmárként pedig szintén ekkoriban kezdődött.

1989-ben – több mint 40 évi szünet után – újra engedélyezték a Szent Jobb-körmenet megtartását.

Az 1991. évi VIII. törvényben megnevezett három nemzeti ünnepnap (március 15., augusztus 20., október 23.) közül pedig – hosszas országgyűlési vita után – a nyár végi emelkedett ki és vált legfontosabbá.

Az új kenyér motívuma a rendszerváltás után sem tűnt el. Pécsett – tegyük hozzá, magánkezdeményezésre – elindult a „Magyarok kenyere” program, amelynek keretében a Kárpát-medence magyarlakta részeiről összegyűjtött búza egy részét liszt, a másik részét pedig kenyér formájában juttatják el a szervezők a rászorulókhoz.

A Magyarok kenyere programot kommunistázni a ’89 előtti előzmények miatt azonban értelmetlen, hiszen – mint láttuk – az ünnepi kenyérnek bőven megvannak az ősidőkbe vezető gyökerei.

Címlapon lévő csodálatos kovászos kenyeret Burné Erika készítette és fotózta.

Forrás: Magyar Tudat

Hozzászólások

#1    2021.08.20.   14:55:16   Kriszta

Orbán Viktor Miniszterelnök úr, már felszelte az új kenyeret Szent István ünnepén.
A kenyér, mindennapi kenyerünk, létezésünk nélkülözhetetlen eleme, nem véletlenül hangzik fel a legszentebb imádságban. Szakrális jelkép, az élet szimbóluma. Élet – így is nevezik a búzát ma is több magyar vidéken.
A magyar nép gondolkodásának egészét átszőtte a kenyér megbecsülése, a magyar ember számára az életet, a megélhetést, az otthont jelenti.