Ha a kereszténység csak védekezik és hátrál: vége lesz

Folyamatosan hátrálunk a halálkultusz elől, noha Jézus nem csupán szelídséget, de ravaszságot is kért tanítványaitól. S amikor kiverte a kufárokat a templomból, példát mutatott másfajta harcmodorból is. A középkori keresztények még tudtak harcolni a hitükért. Ők még tudták, hogy ha magukra eresztik egy hódító, ellenséges vallás híveit, akkor végük van. Mi meg már csak állunk, mint Bálám szamara, mossuk a migránsok talpát, és lepisszegjük azokat, akik keményebb ellenállást, védekezés helyett támadást hirdetnek.

Ma kezdődik az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Budapesten, amelynek legfőbb célja, hogy összekovácsolja a világ minden táján élő katolikusokat, megerősítse közös hitükben való összetartozásukat. A görög eredetű eucharisztia szó jelent egyfelől hálaadást, továbbá úrvacsorát, oltáriszentséget is. Utóbbi a római katolikus egyház hét szentségének egyike: hitük szerint Jézus Krisztus valóságosan jelen van az eucharisztiában a kenyér és a bor „színe alatt”, saját jelenlétével táplálja a hívek lelkét, amikor a szentáldozással magukhoz veszik a megszentelt ostyát. Az eucharisztikus kongresszus másik fontos célja ehhez kapcsolódik: az oltáriszentség iránti tisztelet elmélyítése.

Tisztelet?

A hívekben – tudom, tapasztalom – nincs hiány belőle. Náluk nem is nagyon van már hová mélyíteni, hiszen ez a tisztelet – a Teremtő felé: imádat – vezérli őket mindennapjaikban, tölti ki az életüket.

Máskülönben viszont a tisztelet korunk egyik hiánycikke. Pontosabban: a mai ember, különösen ha nyugati, sok mindent tisztel, éppen csak azt nem, amit kéne. Rengeteg minden előtt térdepel, ami hamis, vagy éppen ördögi: idétlen celebek, George Floyd-féle haramiák, szexuálisan elfajzott emberek vagy éppen határokon áttörő gazdasági migránsok előtt. Sőt: kaját visz nekik a Keletibe, megmossa a lábukat, szobrot emel nekik. Viszont az öröktől létező, önmagukon túlmutató, magasabb rendű értékeket és azok Teremtőjét nem tiszteli, nem hisz bennük, kiröhögi.

Korunk átlag nyugati embere szerint csak az anyag létezik, a sár, abban hisz, abban kell szerinte minél többet dagonyáznunk életünk során („Élvezd az életet!”, „Élj a mának!”), mielőtt végleg „megdöglünk”. Transzcendens, túlvilág, lélek nincs, ne is keresd! – hirdeti a fészbukoldalán ez az embertípus. Szegény. Bár tanait hangosan és agresszívan terjeszti életében, halálos ágyán aztán kapálózva keresni kezdi azt, akit addig kiröhögött.

Talán a felvilágosodásnak nevezett elsötétüléssel és a nagy francia forradalomnak nevezett tömeggyilkosság-sorozattal kezdődött mindez. Akkor sikerült először sokakkal elhitetni, hogy az ember a világ közepe, körülöttünk kering a galaxis, mi vagyunk a csúcs, csak az létezik, amit megzabálunk, bevedelünk és kiürítünk, s nincs is magasztosabb célja létezésünknek, mint ez utóbbi három. Evés, ivás, ürítés.

Feje tetejére állított világ

Ördögi, ahogyan kifordították a világot a sarkaiból. Hogy a dühöngő tömeggyilkost már nemhogy halálra, életfogytiglanra sem ítélheted, mert neki „emberi jogai” vannak, és kártérítés jár neki, ha nem elég komfortos a cella – viszont gyermekek millióinak kivégzését („abortusz”) ünnepeltetnék veled, mert az a szabadság és az önrendelkezés diadala… Amúgy sem élet az, csupán egy „sejtcsomó”, amit a „botmixer” kimar belőled, mondják röhögve.

Ördögi, hogy Nyugaton kisgyermekeket rábeszélnek a „nemváltásra”, majd hormonkezelik, megcsonkítják őket. Ez maga a dühöngő elmebaj (még ha e szavak nem is írják le megfelelően a helyzetet).

Ördögi, hogy Isten és ember szövetségkötésének egyik bibliai szimbólumát, a szivárványt a halálkultusz jelképévé aljasítják. Hogy az új életet fakasztó férfi–nő szerelmet egyenértékűvé maszkíroznák a legkülönfélébb pszichés betegségekkel, a Dante poklából ismert förtelmekkel. Hogy családnak neveztetnék lassan már azt is, ha összeköltözöl egy vízilóval. Sőt: templomi esküvőt, papi áldást követelnek hozzá.

Mindazt, ami az elmúlt évezredekben világunk fundamentuma volt (család, házasság, hit), lerombolnák, helyét sóval hintenék be. A dúlást az „értelem”, a „szabadság” és az „emberi jogok” nevében vezénylik, pedig emberek sosem álltak még távolabb a józan észtől, mint a mai dúlók.

Egészségügyileg talán jobb lenne az effajta hírek elménkből való kizárásával, tudomásul nem vételével élni, burokban, csakhogy a valóság előbb-utóbb megostromolja közönyünk elefántcsonttornyát. A lefejezett papok, a kiürült, felgyújtott, mecsetté vagy bazárrá alakított templomok Nyugat-Európában már a kereszténység ottani végromlását jelzik. Közép-Európában egyelőre „csak” paphiány van, illetve folyamatos védekezés korunk sátánizmusa: a liberalizmus ellen. Hátrálás, meghunyászkodás, lapítás. (Amely liberalizmus csakis a türelmes kereszténységben születhetett meg és létezhet egyáltalán, sehol máshol. Bár a kereszténységnek köszönheti létét, a liberalizmus ezerszer nagyobb csapást mért a kereszténységre, mint ikertestvérei, a nemzetiszocializmus és a kommunizmus.)

Folyamatosan hátrálunk a halálkultusz elől, noha Jézus nem csupán szelídséget, de ravaszságot is kért tanítványaitól. S amikor kiverte a kufárokat a templomból, példát mutatott másfajta harcmodorból is. A középkori keresztények még tudtak harcolni a hitükért. Ők még tudták, hogy ha magukra eresztik egy hódító, ellenséges vallás híveit, akkor végük van. Mi meg már csak állunk, mint Bálám szamara, mossuk a migránsok talpát, és lepisszegjük azokat, akik keményebb ellenállást, védekezés helyett támadást hirdetnek. Azt méricskéljük, jaj, mit szólnak majd a fölszólalásunkhoz azok, akik egyébként a vesztünkre törnek. (Például azok a teljesen roggyant elmék, akik csak azért nevezik magukat kereszténynek, hogy arra hivatkozva meghamisítsák a Bibliát, és arról értekezzenek, hogy Isten valójában szereti a bűnt.) Csekély vigasz, hogy ha a kereszténység megszűnne, vele halna züllött mostohagyermeke, a liberalizmus is.

Messzire kalandoztam. Ma kezdődik a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus. Higgyünk a Teremtőben, az isteni, örök értékekben, óvjuk a teremtett világ rendjét, a családot, férfi és nő szentségi házasságát, a magzati életet a fogantatástól kezdve. A védekezés, a hátrálás itt már semmire sem elég, mert vesztésre állunk.