Tiszta Forrás
2022. december 04.   
Névnap: Borbála, Barbara

Laudetur Jesus Christus!

Te öntöd a források vizét patakokba, a hegyek közt csörgedeznek.
Inni adsz a mező vadjainak, a szomjas vadszamár merít belőlük.
Az ég madarai partjaikon laknak, az ágak közt zengik énekük.
A hegyeket kamráid vizéből öntözöd, eged gyümölcsével a földet jóltartod.
Füvet nevelsz az állatoknak, és növényeket, hogy az ember jóllakhasson; hogy a földből kenyeret nyerjen. (Zsolt 104.10 – 14.)

De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne." (Jn 4.14)

Jelen van

0 felhasználó
22 látogató

Látogatások

- ma: 79
- tegnap: 277
2021.11.06. 00:00 Kriszta
Hozzászólások: 0

„A papokat kilövik, ugye?” – Vértesaljai László atya 2006 őszéről

„A papokat kilövik, ugye?” – Vértesaljai László atya 2006 őszéről

 

 

Bár papi civilben volt, Vértesaljai László jezsuita szerzetest is alaposan összeverték a forradalom félszázadik évfordulóján a rendőrök. A pap a Mandinernek felidézte: maga temetett olyan egykori ünneplőt, akit gégén lőttek és később belehalt a szövődményeibe.
 
 
 
 
 
 
Annak idején a korabeli jobboldali lapok megírták: az 1956-os forradalom és szabadságharc 50-ik évfordulóján a Károly körúton számtalan más békés megemlékező mellett Vértesaljai Lászlót, a Mária utcai Jézus Szíve templom templomigazgatóját is kegyetlenül bántalmazták a rendőrök, miután magyar zászlójának nyelét könnygázgránáttal lőtték ki a kezéből.

Ennek apropóján kerestük meg a 15 éve összevert jezsuita atyát, annál is inkább, mivel nem csengtek le a közéleti diskurzusban 2006 őszének eseményei. Nemcsak azért, mert a forradalom emléknapjait éljük, hanem mert két idevágó film is született, és baloldalon némelyek vitatják igazságtartalmát. Ráadásul az ellenzéki előválasztáson DK-s politikusok – például Dobrev Klára – azzal fenyegetőztek, hogy az egyházi közszolgálati intézmények szerintük túlzott támogatását megkurtítják. Ismert, hogy a Medgyessy- és Gyurcsány-kormányok alatt az akkori baloldali-liberális kurzus már tett kísérletet az egyházi iskolák vatikáni szerződésből következő, úgynevezett kiegészítő támogatásának drasztikus csökkentésére.

Vértesaljai László katolikus pap, aki jelenleg Rómában a Vatikáni Rádió magyar adásának felelős szerkesztője, ezúttal nem kívánt aktuálpolitikai kérdésekben megnyilvánulni, ám egy lírai visszaemlékezést írt a Mandiner számára. Soraiban egymásra rétegződnek általa átélt kommunista diktatúrabeli, illetve a 2006-os történések. Alább ezt az általa küldött tanulságos szöveget közöljük hiánytalanul, kommentár nélkül. Íme:

A gyűlölet kovásza nem keleszti meg a kenyeret 

1980-ban, a római Német-Magyar Kollégiumból való luxemburgi diáktársam szenteléséről hazatérőben a Keleti pályaudvaron letartóztattak – emlékezik vissza Vértesaljai László atya –, mert „ellenforradalmi propagandaanyagot csempésztem a Népköztársaságba”. Valójában csak egy Frankfurter Allgemeine Zeitungot használtam csomagolópapírként King Crimson „sercegős” lemezem oltalmára, nehogy a bőröndömben eltörjön. Ám ennek egyik cikke az ’56-os „Volksaufstand”-ról beszélt. „Szóóóval nép-föl-ke-lés?” És még volt nálam pár csomó Szűz Mária szentkép... A cikket nem ismertem, a Szűzanyát annál inkább.

1988-ban, egy évvel Nagy Imre és mártírtársai újratemetése előtt kint voltam az akkor gaz benőtte 301-es parcellában. Egy évvel később ott álltam a Hősök terén a koszorúzók közt, aztán június 27-én az Erdély melletti tüntetés során, vállamon egy magyar zászlóval, kezemben rózsafüzérrel vonultam százezrekkel együtt, békésen imádkozva. Szentelés, temető, újratemetés, rózsafüzér ima… Azt hiszem, nem kell magyaráznom, hogy ezek papi funkciók!

Időközben – ’89 január végén – Pozsgay Imrével az a népfelkelés fogalma is „polgárjogot” nyert – mondjuk szépen – legalábbis a baloldal bizonyos köreiben.

Ezeket követően jött, a Forradalom után 50 évre, a hideg zuhany, a „múltidézés élesben”, hogy az a Népfelkelés mégsem a népé.

Hogy aki koránál fogva nem lehetett ott az „eredetin”, az most lovasrohamon át, a gumilövedékekkel és viperákkal fölszerelt „rendőrség” fellépésén keresztül képet alkothasson arról, milyen brutális volt 1956 elfojtása. Ez a 3D-s modellkísérlet 2006. október 23-án azonban túlontúl is „jól sikerült”.

Azon az emlékezetes estén úgy nyolc óra tájt, egy „maszkos” rendőr, könnygázgránát célzott kilövésével – még száz méterre sem volt tőlem – ellőtte a kezemből a lyukas magyar zászlóm nyelét. A papokat kilövik, ugye? De hát mit te kerestél ott? Nos, emlékezni mentem a félévszázados jubileumi ünnepre. Felidézni és jelenvalóvá tenni azokat a napokat, amikor a magyar ember megint a talpára állt és felkelt, hogy emberhez méltó élete legyen.

Ebbe a képletbe – emberhez méltó élet – belefér az én papi hivatásom is; mert mi egyéb is lehetne az, mint az Isten adta emberhez méltó élet, Jézus erejében és mintájára?!

Tizenöt év távlatából az emlékkép már diptichon: egyfelől a megemlékezés magasztossága, a kibontott lobogók sűrű szálfaerdeje, apák nyakában ülő gyerekek büszke derűje és deres nagyszülők békés mosolya. A „Boldogasszony anyánk” himnuszánál az egész Astoria egyetlen nyitott templom volt a fölfelé szálló fohászunkkal. Innét és így indultam haza, mint egy vasárnapi nagymiséről. A diptichon másik fele kaotikus: döbbent csend és riadt futás, arcok elé tartott kezek és sötétkék arctalanság… 

Most még arra a cinkotai honfitársamra gondolok, akit ugyanúgy a békés ünneplés vágya hozott közénk, de még mielőtt himnuszba foghatott volna, a Deák téri metrómegállóból kifelé jövet közelről gégén lőtték. Aztán vér és kórház, a seb gyógyul, de elrákosodik. És meghal, mert meglőtték. A család azzal a szándékkal talált éppen énrám, hogy „valami sorstárs pap temesse”.

Temettem, mint elődeim 1956 után az akkori halottakat. Van halottja tehát 2006-nak is!

A kettős képből azonban kiragyog nekem annak a gyönyörű napnak az óaranya, míg a másik kép magától fakulna, ha a kimagyarázkodó görcsös igyekezet föl nem vérezné újból és újból, mert az igazságot azok az elfojtott szavú ártatlanok tudják, akiknek a liberális arrogancia jó alaposan, mondjuk, úgy: „igazán demokratikusan” ellátta a baját.

Nem néztek ők semmit és senkit. Ütöttek. S mi maradt mindebből? Fáradt és keserű gyűlölet. Nem néz semmit és senkit. Csak gyűlöl. Kovászukból nem lesz sohasem kenyér. Nem fog a búzán. 

(Vértesaljai László)

 


Írta:  Joó István

Forrás:

Képek: Internet

 

2006 október 23

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Archívum

Hozzászólások

Ide írhatja hozzászólását...
A hozzászóláshoz jelentkezzen be!
Még nem érkezett hozzászólás