A szeretet cselekvő

A személyes tanúságtételben hisz Földi-Kovács Andrea Táncsics Mihály-díjas újságíró, műsorvezető. A népszerű televízióssal ifjúkori lázadásról, útkeresésről, mély hitének forrásáról, tanítók és szentek bölcsességeiről, Credo című műsoráról és jelen küldetéseiről beszélgettünk.

– Szívből gratulálok!

– Köszönöm, de miért?

– A napokban jelent meg a hír, hogy Önnek ítélték a Szent Adalbert-díjat, melyet a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége minden évben egy olyan személynek adományoz, aki országosan is kiemelkedő és elkötelezett munkát végez a keresztény evangelizációs küldetés területén. Mit jelent az életében egy ilyen elismerés?

– Nagyon hálás vagyok érte. A díjakra, elismerésekre általában úgy tekintek, mint megelőlegezett kitüntetésekre. Igyekszem kiérdemelni őket, s méltóvá válni. Ugyanakkor megerősít a küldetésemben, ami szerint továbbra is azt teszem, ami a dolgom.

– A gyermekkorába visszautazva, milyen családi közösség vette körül?

– Szüleim egyszerű, szorgalmas emberként élték a mindennapjaikat, nem voltak gyakorló keresztények sem, mégis a legnagyobb szeretettel neveltek minket a nővéremmel. Erejükön felül megadtak mindent ahhoz, hogy az utamon elindulhassak, s ezáltal a bennem rejlő tehetséget kibontakoztathassam. Már gyermekkoromtól megmutatkozott, hogy igen nagy energiával rendelkezem, ami a határaim folyamatos feszegetését eredményezte. Emellett állandó kíváncsiság és kreativitás jellemzett. Átlagon felül igényeltem a figyelmet és a szeretetet, s ha ezt nem kaptam meg, kiprovokáltam. Szüleimnek az örömök mellett sajnos sok fejtörést is okoztam. Csendes, melegszívű nővérem teljesen az ellentétem, így két korban is közel álló lánytestvér esetében igen nagy volt a kontraszt.

– Az életigenlő egyéniség azért sok előnnyel is jár!

– Ez attól függ, hogy miként éled az életed és milyen környezet vesz körül. Az ifjúkori kíváncsiság, a túlzott aktivitás és lázadás elsodorhatja az embert, s ha nem a hited szerint élsz, azzal bizony előidézhetsz nehéz élethelyzeteket. Rám ez utóbbi volt jellemző. Azután tizenhárom évesen, életemben először elmentem egy hittanórára, a lakhelyünkhöz közeli plébániára. Persze az is úgy történt, hogy elszöktem otthonról a szüleim tudta és engedélye nélkül. Ezen az első találkozáson Valaki nagyon mélyen megérintett. A Jóisten kegyelme, hogy meghallottam a hívó szavát.

– Kereste az igazságot?

– Igen, válaszokat kerestem az életem nagy kérdéseire. Érdeklődő, jó tanuló, ugyanakkor vagány – kicsit fiús – lányként állandó belső nyugtalanság jellemzett, ami később az újságírásban nyert értelmet. Ebben a hivatásban fontos, hogy az embert valóban érdekelje a környezete és empatikus tudjon mindvégig maradni. Egy beszélgetés akkor igazán jó, ha a riporter intellektuálisan és érzelmileg is képes ráhangolódni az interjúalanyra.

– Most feladta a leckét… Visszatérve az első hitbéli élményére, ki volt az a személy, aki azt a bizonyos belső kaput kinyitotta a lelkében?

–

Virt László, az Albertfalvi Szent Mihály Plébánia hittantanára. Ez a plébánia a mai napig erős és élő közösséget alkot. Gyermekkoromban Virt László egy olyan hittanos csoportot indított, ahol vegyítette a vallásos és az ateista családból érkező fiatalokat. Ezt a vegyes társaságot közösségbe szervezte, és egészen fiatal felnőtt korunkig tanított, terelgetett bennünket. Emlékszem, szabadon kérdezhettem tőle gyakorlatig bármiről, ami az akkori érdeklődő-lázadó lelkemnek nagyon jót tett. A távolból azóta is követi a karrieremet. Egyszer, amikor már országos televíziókban dolgoztam, azt írta rólam: „Andrea már fiatalon is ugyanilyen volt. Azt mondta, amit gondolt, és azt tette, amit mondott. Ez az evangélium.” Mindig arra tanított, hogy ne formalitásokban, ne üres gyakorlatokban éljem a hitemet, hanem a mindennapokban. Mindezt egyszerűen, hivalkodás nélkül, jóságra és nyitottságra törekedve.

– Mestere tanítását később tudta kamatoztatni?

– A tanítása megmaradt, de szangvinikus, hullámzó ifjúkori lelkiállapotom elsősorban benyomásokra épült. Ez a hit nem volt még tudatos, kitartó, és ezért szalmalángként el is hamvadt. Amilyen pozitív amplitúdóval kinyíltam az ég irányába, ugyanolyan mélyre is estem. Nagy kitérőket jártam be a későbbi életszakaszaimban is. Nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy megtartott azokban az időszakokban is, amikor mindent megtettem azért, hogy elveszítsem magam. Mindig utánam nyúl, ma is, ha kezdenék eltávolodni Tőle. Fiatal felnőttként rajz és vizuális nevelés szakra jártam, mert képzőművész szerettem volna lenni. Sok mindent kipróbáltam, felfedeztem, ami egy művész életéhez társulhat. Mindent elolvastam, megnéztem és átengedtem magamon, abban a hitben élve, hogy majd ez hozza az inspirációt. Közben nem vettem észre, hogy mindez nemcsak kreatív ötleteket eredményez, hanem a lelkemet is rombolja. Szent Pálnál olvashatjuk, hogy az Úr, mintha meghagyott volna egy darabkát a bűneiből, ami mindig eszébe juttatja, hogy bűnös ember. Ez a kis szomorúság az én szívemben is jelen van, emlékeztet arra, hogy ki vagyok, és mit köszönhetek Jézus Krisztusnak. De éppen ebből az élettapasztalatból kiindulva nem szeretnék soha többnek vagy jobbnak látszani annál, ami vagyok. És emiatt érzek együtt a kereső vagy bűnökkel, fájdalommal terhelt lelkekkel. A visszatalálás után, a harmincas éveimben mentem el bérmálkozni és bérmaszentem ugyanaz az Assisi Szent Klára lett, akit a keresztségben is választottam. Csak ekkor tudtam meg, hogy ő a televíziósok védőszentje. Nincsenek véletlenek!

– Egy gondolkodó, a teremtett világot érteni vágyó embernek előbb vagy utóbb az is megfogalmazódik a lelkében, hogy mi a küldetése az életében. Az Istenhez való visszatalálása után kereste erre a választ?

– Azt hiszem, a dolgunk itt a földi létünkben a Miatyánk „legyen meg a te akaratod” sorában testesül meg a leginkább. Az embernek vannak elképzelései a világról és benne a saját feladatáról. Ezt lázasan keressük, pedig csak egyszerűen el kellene engednünk a kérdést és hagyni, hogy vezessen az Isten afelé, amit ő szánt nekünk. Amikor kutatjuk, hogy mit akar tőlünk, akkor valójában a kereséssel kötjük le a gondolatainkat. Csak az igazi ráhagyatkozásban tudjuk megélni mindazt, amit tanított és szánt nekünk. Nem a végcélt kell kutatni, hanem az utat járni. Ekkor érkezünk a jelenbe. Ez a gyermeki ráhagyatkozás a válasz mindenre.

– Amiről beszél, egy nagyon mély és élő Isten-kapcsolatról tanúskodik…

– A ráhagyatkozás az Istenbe vetett bizalom. Ez a legnagyobb lelki lépés egy ember életében és talán a legjelentősebb folyamat is a megtérés során. Mindezt nem egy pillanatként élem meg, aminek a végén hitem szerint megtérünk majd az Úrhoz, hanem egy folyamatos útnak, aminek most abban a szakaszában tartok, ami igazán hosszú lelki folyamat. Avilai Szent Teréznek több mint tíz éven keresztül tartott a kármelita kolostorban, míg az a bizonyos misztikus megtérés bekövetkezett. Azt írta, hogy ebben a szakaszban, imádkozás közben nagyon bizalmatlan volt önmagával szemben. Most ugyanezt érzem a saját életemmel kapcsolatban. Sokszor az imáimba beleszövöm, hogy Uram ne engedd, hogy megbántsalak többet. Ne engedd, hogy az én akaratom teljesüljön, s az egóm felülírja a te szándékodat. Tudatossággal kell arra fókuszálni, hogy ebben a szakaszban az ember korlátozza magát, teljes valóját átadva Teremtőjének.

– Hogyan tudja késszé tenni magát az ember Isten hívó szavára és akaratára?

– A Jóisten folyamatosan hív minket. A döntés csak rajtunk áll, hogy mikor nyitjuk ki számára lelkünk ajtaját. Még mielőtt bárki is azt hinné, egyáltalán nem könnyű keresztény emberként élni. Folyamatos fejlődést és szoros önkontrollt igényel, a külső hatásokról már nem is beszélve. Sok támadást éltem meg az újságírói pályám során, de soha nem vettem fel az áldozati pózt vagy éltem meg teherként ezeket. Azt hiszem, a lázadó természetem ehhez pontosan jól társult, így mondhatni élvezem is az efféle „harcokat”. Azt viszont fontos kiemelni, hogy a keresztény ember másokért él. Így a harcot nem önmagáért vívja, hanem a társaiért. Amíg ezt a saját kibontakozásomra használtam, addig bár folyamatosan mozgásban voltam, sosem éreztem örömöt, elégedettséget, megnyugvást és hálát. Abban pillanatban, mikor elkezdtem másokért élni, ez teljesen megfordult. Ez a szolgálat adta meg az életem értelmét, békéjét és örömét.

– A Credo c. keresztény értékeken alapuló műsor, aminek megálmodója, szerkesztője és műsorvezetője is volt, máig egyedülálló a köztelevíziózás történetében. Hogyan született meg ez a több százezres nézettséget hozó műsor?

– A tanúságtevő lelkiségre a mai korban nagy szükség van. Ez a fókuszban élő embereknek, mint amit televíziósként magam is éltem, még inkább felvállalni való feladat. Minden tudásomon, áldozatomon és energia befektetésemen túl, amit ezért a hivatásért tettem, tudom, hogy csak a Gondviselés segítségével juthattam el idáig. Ezért szerettem volna mindazt a jót, amit kaptam, meghálálni. A Credo egy olyan tanúságtétel a részemről, amiben egy országos nézettségű televíziós csatornán közelebb hozhattam a keresztény hitet és értékrendet az emberek számára. A műsor kapcsán kapott visszajelzések megerősítettek az üzenetem fogadásában. Nagyon örülök, hogy téma lett a kereszténység, a nézők hozzászoktak a reverenda látványához, a közéleti témákhoz keresztény szemszögből, és rájöhettek arra is, hogy Jézus Krisztus a mindennapokban van jelen és nem csak a templomban. Ez az, ami megtarthat minket a 21. század viharos időszakaiban. Bízom benne, hogy a Credóval sikerült azt a bizonyos magot elültetnem sokak szívében.

– A jelen fontos küldetése a Védett Társadalom Alapítvány, ami egy életigenlő, biztonságos, a hitüket, kultúrájukat és hagyományaikat szabadon megélő egyének és családok közössége. Miért döntött úgy, hogy férjével, Földi László titkosszolgálati szakértővel és pár hasonló gondolkodású társával együtt megalapít egy ilyen nonprofit érdekképviseleti szervezetet?

– Televíziósként számos olyan hírrel és jelenséggel találkoztam, ami cselekvésre sarkallt. Sok cikk, videó és feldolgozandó téma került elém, ami mélyen megérintette a lelkemet. Akkor úgy éreztem, hogy szintet léptünk, és eljött az idő, hogy csatasorba álljunk. Ma van egy olyan globális erőtér, ami az erkölcsi, biológiai és fizikai határok lebontására törekszik. Az emberi élet szent, s nekünk védenünk kell. Igenis tehetünk a magzati életek védelme érdekében, s a gyermekek testi és lelki fejlődésének megóvásáért. Mi, a Védett Társadalom Alapítvány alapítói hiszünk abban, hogy a Jóisten által teremtett világot a hit és szeretet erejével, illetve a hagyományokban gyökerező szellemi tudással felvértezve diadalmaskodhatunk az anyagelvű erők felett, melynek képviselői egyre nyíltabban és erőszakosabban kívánják kiterjeszteni a gazdasági, információs és politikai hatalmon nyugvó uralmukat.

– Idén nyáron elköszönt a Credo c. műsortól, s ezzel együtt tizenöt év után a televíziótól is. Megtalálta az új helyét?

– Úgy érzem igen. Most egy új szakasz kezdődött az életemben, de szeretnék továbbra is úgy élni, hogy mindig ott legyek, ahol éppen lennem kell, és azt tegyem, amit abban a szituációban tennem szükséges. Egy ideje fiatalokkal is foglalkozom, tréningeket tartok, segítve bátorítva őket. Most már ők tehetik fel nekem a kérdéseiket a világról… Ami a lelki életemet illeti, a napi reggeli szentírásolvasás megtartó erő, ami mindig visszavezet az eredeti forráshoz. Az esti imám pedig egy gyönyörű moldvai ének: „Vessünk számot hát, édes Istenem, / Hogy lelkemet ne kelljen féltenem, / Hogy lehessen bátrabban szólanom, / Midőn meg kell előtted állanom! // Színed előtt mindennap elesem, / De van nekem tenálad kezesem. / Ha megtartasz holnapi napodra, / Nem fordítom azt megbántásodra.” Isten igéje megerősít abban, ami a misszióm. A szeretet cselekvő. Azt hiszem ez a legszebb tanúságtétel.

Lonkay Márta

Forrás: