Karácsonyi csoda: amikor a Szenteste leállította a háborút

„Így a karácsonynak, a szeretet ünnepének sikerült egy kis időre barátként összehoznia a halálos ellenségeket."
(Kurt Zehmisch, német hadnagy)

A pápa december elején felhívást intézett Európa vezetőihez

Európa nemzetei 1914 nyarán hihetetlennek tűnő lelkesedéssel indultak a háborúba. Abban a hitben ringatták magukat, hogy az év karácsonyára, tehát december 25-re már véget is érhet a kirobbant konfliktus. Néhány hónapon belül azonban katonák százezrei vesztették életüket a heves harcokban.

 

1914 decemberére a harcok állandósultak, miközben a hetek óta tartó heves esőzések mind a lövészárkokat, mind a brit-német frontvonal határát, a senkiföldjét egy hideg és sáros mocsárrá változtatták. A nyugati fronton a katonák mindennapi élete nyomorúságossá vált, és ezen osztoztak egymással az ellenségek, akiket néhol csupán ötven méter vagy még kevesebb választott el egymástól. Bár a lövészárkokban szenvedők átéltek már áldozatokkal járó csatákat, de még nem érintették meg őket az első világháború legrosszabb borzalmai.

 

XV. Benedek pápa december 7-én felhívást intézett Európa vezetőihez: megpróbált hivatalos fegyverszünetet követelni, legalább az ünnepekre.
Hallgassanak el a fegyverek legalább azon az éjszakán, amikor az angyalok énekelnek" – fogalmazott a pápa 1914 decemberében, aki abban reménykedett, hogy a fegyverszünet talán lehetővé tesz egy tisztességes és tartós békét. Ám ebben egyik fél sem volt érdekelt.

Karácsonyfákat küldtek a frontra a morál megerősítése érdekében

Ez azonban nem akadályozta meg a fronton küzdő katonákat abban, hogy magukhoz ragadják a kezdeményezést. Karácsony közeledtével az eső állandósult majd átadta helyét a fagynak; Flandria csatamezőit vékoy hópor borította.

II. Vilmos német császár megpróbált valamivel hozzájárulni az ünnepi hangulat megteremtéséhez,

ezért karácsonyfákat küldött a frontra a morál megerősítése érdekében. December 23-án a német katonák elkezdték kihelyezni ezeket a fákat a lövészárkaikon kívülre. Olyan dalokat énekeltek, mint például a „Stille Nacht" („Csendes éj"), amire a szövetségesek a saját karácsonyi énekükkel válaszoltak.

 

Bruce Bairnsfather brit katona ezt megörökítette az emlékirataiban, aki később kiemelkedő karikaturistaként vált ismerté. A férfi a Royal Warwickshire Ezred 1. zászlóaljánál szolgált és társaival együtt a sárban dideregve töltötte az ünnep estéjét, miközben igyekezett melegen tartani magát. A katonák az elmúlt hónapok jó részét a németek elleni harcban töltötték, most pedig a belga Bois de Ploegsteert területén kuporogtak egy árokban, amely mindössze egy méter mély és egy méter széles volt.

 

A szembenálló felek nappalait és éjszakáit az álmatlanság valamint a félelem szőtte át, sivár napjaikat pedig az áporodott kekszek és a túl nedves cigaretta végtelen körforgása jellemezte.

Itt voltam, ebben a szörnyű agyagüregben, mérföldekre az otthonomtól, ahol mindent hideg, víz és sár borított – írta visszaemlékezve az eseményekre Bairnsfather. – A legcsekélyebb esélyem sem volt a távozásra, kivéve egy mentőautóval.

Szenteste ének csendült fel az árkokban

Bairnsfather saját visszaemlékezései szerint  Szenteste napján  22 óra körül furcsa zajt hallott, ezért elkezdett fülelni és figyelni a hangokra.

 

A mező túloldalán, a mögötte lévő sötét árnyékok felől hangok mormolását hallottam – írta a brit katona. – Odafordultam az egyik katonatársamhoz a lövészárokban, és megkérdeztem tőle, „hallod, ahogy a bochesok (németek) hangoskodnak?"

Kiderült, hogy a többi katona is felfigyelt a szokatlan hangokra az éjszakában. A britek hamarosan rájöttek, hogy

Válaszul néhány brit katona elkezdett visszaénekelni a saját nyelvén a sötétben.

 

Hirtelen zavart kiabálást hallottunk a másik oldalról és mind megálltunk hallgatózni – emlékezett vissza Bairnsfather. – Aztán megint jött egy kiáltás: rájöttünk, hogy a hang egy ellenséges katonától érkezik, aki erős német akcentussal beszélt angolul és azt mondta: „Gyere ide."

Az egyik brit őrmester így válaszolt neki: „Félúton jössz. Félúton jövök." A brit és német katonák ekkor találkoztak össze a senkiföldjén.

A katonák nem akartak hinni a szemüknek

Ami ezután történt, az nemcsak a világot képesztette el a következő években, hanem történelmet is írt. Az ellenséges katonák elkezdtek lassan kimászni a lövészárkokból, hogy találkozzanak a csapatokat elválasztó, szögesdrótokkal teli senkiföldjén. A britek és a németek eddig csak golyózáport váltottak egymással, és még csak arra sem volt lehetőségük eddig, hogy zavartalanul összegyűjtsék a halottaikat.

 

Most, szentestén azonban kezet fogtak egymással, amit kedves szavak követtek. Az ellenséges katonák együtt énekelték a karácsonyi dalokat, majd dohányt és bort cseréltek, és egy spontán ünnepi összejövetelt tartottak a hideg éjszakában. Bairnsfather nem akart hinni a szemének.
Tényleg itt voltak a német hadsereg valóságos katonái – emlékezett vissza. – És semmiféle, parányi gyűlöletet sem lehetett érezni az egyik oldalról sem.

Mindez a kisebb fajta csodával ért fel, ráadásul nem is korlátozódott erre az egyetlen hadszíntérre. Karácsony estjétől kezdve a francia, német, belga és brit csapatok kisebb egységei rögtönzött fegyverszünetet kötöttek a nyugati fronton, de a keleti frontról is hasonló megmozdulásokról érkeztek jelentések . Egyes beszámolók szerint néhány ilyen spontán rögtönzött nem hivatalos fegyverszünet akár napokig is érvényben maradt.

Első kézből származó beszámolók a karácsonyi fegyverszünetről

A karácsonyi fegyverszünet leírása számos korabeli naplóban és levélben szerepel. Egy brit katona,  J. Reading lövész a feleségének levelet írt haza, amelyben így jellemezte a 1914-es "csodálatos" karácsonyt:

„A csapatom lővonalban volt karácsony estéjén, és rajtam volt a sor... hogy bemenjek egy romos épületbe és ott maradjak karácsony reggel 6:30-ig. A kora délelőtt folyamán a németek énekelni és kiabálni kezdtek, mindezt angol nyelven. Felkiáltottak: „Te vagy a lövészdandár? Van esetleg egy tartalék palackod? Mert ha igen, akkor találkozzunk félúton!"

 

Reading szerint később tényleg találkoztak. Kezet fogtak egymással, majd a németek cigarettát és szivart adtak nekik.

Aznap senki sem lőtt, és a katona beszámolója szerint „minden olyan csendes volt, hogy az csak egy álomnak tűnt".

Egy másik brit katona, John Ferguson így emlékezett vissza: „Ott nevettünk és beszélgettünk azokkal az emberekkel, akiket néhány órával azelőtt még meg akartunk ölni!"

Más naplók és levelek arról írnak, hogy a német katonák gyertyákat gyújtottak a karácsonyfán a lövészárkaik körül. Egy német gyalogos pedig arról számolt be, hogyan állított fel egy brit katona rögtönzött fodrászatot, ahol egy-egy hajvágásért egy cigit kért cserébe.

A katonák egyszercsak futballozni kezdtek

Az Ernie Williams nevű brit harcos később egy interjúban egy rögtönzött futballmérkőzésre is visszaemlékezett, amit egy ideiglenesen kialakított, jeges pályán rendeztek meg a csapatok.

„A labda valahonnan előkerült, de már nem tudom, hogy honnan... A németek és a britek is lőttek néhány gólt, aztán egy fickó beállt a kapuba, hogy elvégezze a kirúgást. Azt hiszem, összességében körülbelül százan vettek részt a játékban."

 

Kurt Zehmisch, a 134. szász gyalogos ezred német hadnagya angolul és németül is jól beszélt. A férfi szintén beszámolt naplójában (amit csak1999-ben fedeztek fel egy Lipcse melletti padláson) az egyik rögtönzött focimeccsről.
Végül az angolok hoztak egy futball labdát a lövészárokból, és hamarosan élénk meccs vette kezdetét" – írta Kurt Zehmisch. – Milyen csodálatosan bámulatos, de mégis milyen furcsa volt az egész; és az angol tisztek is hasonlóan vélekedtek erről.

 

 

 

 

 

 

 

 

Archívum

Hozzászólások